2015. június 12., péntek

Blogajánló #50

Truth or Lie?

Első évadról: 

Chloe Annie West a legnaivabb, legjóhiszeműbb lány a világon. Rengeteg csalódása ellenére is bízik és hisz az emberekben, és akármennyire gondolja magáról az ellenkezőjét, remek emberismerő, ezenkívül gyönyörű és csinos lány. 
Louis William Tomlinson mindennek szöges ellentéte. Sok mindent megélt már az életben, és sok mindennel lehet vádolni, de azzal, hogy naiv volna, nem. A jóképű, bátor férfi pedig mégis annyira vak, hogy teljesen tudtán kívül szeret bele Chloe-ba. Az oroszlán beleszeret a bárányba, nemde?
A helyzet azért mégsem teljesen ilyen egyszerű, ugyanis nemcsak Louis, hanem Chloe is két embert szeret egyszerre, ebből az egyiket tudtán kívül. A lányba reménytelenül szerelmes Harry érzései is viszonzásra találnak, ezzel egyidőben pedig Louis Eleanor iránt táplált érzelmei is kihunynak - de mindannyian annyira el vannak foglalva saját magukkal, hogy ezeket észre sem veszik.
Szerelem, barátság, csalódás, bánat, öröm, harag, szenvedély, szenvedés, halál, élet, mennyország és pokol - ez a történet ezt, és még rengeteg mást is tartogat. Légy te is részese!  




Első évad prológus: 

Nevetés az esőben

A lágy, nyár végi szellő kedvesen barna tincseim tömkelegébe túrt. Lehunytam a szememet, hogy kiélvezzem: nemsokára szeptember lesz, a nap felhők mögé bújik, és nem élvezhetem már tovább kedvenc évszakom tikkasztóan forró napjait; emellett még az iskola is elkezdődik. Drága kiskutyám, Brian természetesen most sem hagyta, hogy elmélkedjek: egy tizedmásodpercig még eltűrte, hogy nem vele foglalkozom, de aztán határozott rántást gyakorolt a pórázt szorongató jobb karomra, és mintha csak azt akarná mondani: menjünk már!, megvárta, míg leguggolok hozzá, puszit nyomok a buksijára és engedékenyen lecsatolom a kék köteléket a nyakáról.
   Tudtam, hogy megbánom. Eddig még mindig csinált valami galibát, ami után persze én szabadkozhattam a járókelőknek, hogy miért engedtem el a kutyát, de ebben a pillanatban a többi ember véleménye érdekelt a legkevésbé. Amint a póráz csatja kattant egyet, Brian megérezte, hogy szabad. Mint a nyíl, úgy lőtt ki, elsőként fejjel nekirohant a járda padkájának, és a fejét rángatva tovább szaladt, kicsit még támolyogva. Én teljesen ledöbbenve álltam, és a fejemet hátravetve nevettem rajta.
   Egy arra jövő autó sofőrje gorombán ránk dudált, de még ez sem tudta letörni a lelkesedésemet. Sebesen a rohanó Brian után kezdtem futni, nehogy elszökjön, mert azt nem bírnám ki. Körülbelül húszperces kergetőzés után - a 37 fokos hőségben - kifulladva szorítottam magamhoz a karjaim közé fészkelt kutyust, és óvatosan visszatettem rá a pórázt. Letettem a földre, és éppen elborzadtam azon, hogy az izzadságtól a testemhez tapadt az egyébként is vékony, nyári egyberuha, amikor felhő takarta el a napot, és egy pillanat alatt eleredt az eső. Csak álltam a járda közepén, a pórázt a lábaim köré tekerő, körülöttem rohangáló, majd' felrobbanó, izgatott kutyussal, hátrahajtottam a fejemet, lehunytam a szemem, elmosolyodtam, és élveztem, hogy a cseppek az arcomhoz koppannak.
   Hát, ez vagyok én. Chloe West, a mindenen nevető, komolytalan, 16 éves lány, aki egyszer egész nap bikiniben sütkérezik a napon, és el sem tudja képzelni, hogy a napsütésen kívül még mást is szerethet, egyszer pedig az esőben ácsorog, és élvezi, hogy a haja a hátához tapad. A lány, aki egyszerűen mindenből képes viccet űzni, semmit nem vesz komolyan az életben, és nem érdekli az sem, ha a kutyája galibát csinál. Ugyanakkor én vagyok az is, aki halálosan komolyan veszi, ha a húgát valamelyik liba osztálytársa csúfolni meri, és képes bemenni a húgával a suliba - ezzel ellógva a saját óráit -, és beszólni annak a csajnak. Aki képes elfenekelni az öccsét, ha az kinevetett egy lányt az oviban a szeplői miatt... És igen, az a lány is én vagyok, aki képes sírva elaludni, ha aznap a bátyja a One Directiont szidta.
   Mikor már kezdtem elveszíteni az egyensúlyomat - Brian nem vesztegette az idejét; már a szó szoros értelmében megfojtott a körém tekert póráz -, kénytelen voltam felhagyni az álmodozással, és kelletlenül folytatni a sétát. Eszemben sem volt az eső miatt hazamenni, sőt! Pont ezért imádtam Londont. Bár elvileg a nyár és a meleg volt a 'nagy kedvenc' nálam, az esőt talán még annál is jobban imádtam. Brian pedig még nálam is jobban élvezte. Folyamatosan a pocsolyákban fetrengett, hogy aztán odajöjjön mellém, és megrázza magát. Csak nevetni tudtam rajta. Az sem érdekelt, hogy a ruhám tiszta víz lesz... Mert mi lesz akkor, ha vizes? Megszárad.
 - Eleven kiskutya - szólalt meg egy hang. Épp a park mellett haladtam el; a srác az egyik sűrű lombú fa alá húzódott be az eső ellen, a gördeszkáját szorongatva.
 - Az - hagytam rá mosolyogva. - Brian a neve, az enyém pedig Chloe. És a tiéd?
 - Louis vagyok - lépett közelebb lazán, és mikor már előttem állt, csak akkor ismertem fel.
   A szám elé tettem a kezemet, és próbáltam elnyomni egy őrült visítást. Nem lenne túl jó első benyomás, ha már most elkezdenék idióta módjára viselkedni. Pedig én általában nem "idióta módjára" viselkedek, hanem tényleg idióta vagyok...
 - 2010 óta rajongótok vagyok! - mondtam lelkesen. - És...
 - Kérsz egy autogramot meg egy közös fotót - mosolyodott el fáradtan.
 - Nem! - tiltakoztam megrökönyödve.
 - Tessék? - nézett rám értetlenül.
 - Tudom, a legtöbben azt kérnek tőletek. De... engem nem érdekel az aláírásotok, és egy fénykép is csak azért, hogy eltegyem emlékbe, és mosolyogjak rajta pár év múlva. Én csak... azt akartam mondani, hogy ti megváltoztattátok az életemet! A One Direction nélkül egy más ember lennék. Egy sokkal rosszabb ember.
 - Nem hiszem - mosolyodott el. - Szerintem egy lány, akit nem zavar, hogy a kutyája eláztatja a ruháját, az már alapból más egy kicsit, mint a többiek.
   Egy percen keresztül csak ácsorogtunk egymással szemben. Brian mostmár Louist is összeáztatta, de úgy látszott, hogy őt sem érdekli. Nagyon bökte a csőrömet az a dolog, amit legutóbb olvastam a neten: hogy Tommo szakított a barátnőjével. Meg akartam kérdezni, hogy miért... De akkor eszembe jutott, hogy valószínűleg minden szembejövő rajongója ezt kérdezi meg először, és én nem akartam egy lenni közülük. Az olyan, mintha most azonnal azzal nyitnék, hogy a magánéletéről faggatom. Hát befogtam a számat, és minden erőmet összeszedve rámosolyogtam.
 - Nem szeretnélek feltartani, biztosan sok a dolgod... - néztem rá.
 - Várj! - Olyan arccal ejtette ki ezt a szót, mintha nem magától tenné, hanem kényszerítené rá valaki. - Nincs kedved... eljönni velem valahova? Mondjuk, gördeszkáznánk, aztán bemutatnálak a többieknek.
 - Tényleg? - csillant fel a szemem. - Oké!
   A gördeszkára pislantva még kicsit meginogtam, de aztán elszántam magam, hogy nem fogom gyáván elutasítani Louis Tomlinsont, aki nem mellesleg randira hívott - pont engem!
   Elvigyorodott, és letette a földre a gördeszkát. Én kikötöttem Brian-t egy fához, és bátortalanul felálltam az ingadozó deszkára. A szívem kihagyott pár ütemet, amikor Louis szó nélkül megfogta a kezeimet - ami egyébként nagyon jól jött, mert még így, mozdulatlan állapotban is elveszteni készültem az egyensúlyomat. Lassan megtolt egy picit, de nem engedett el, hanem mellettem lépkedett, miközben kábé három métert haladtam a deszkán. Megállt, és hagyta, hogy egy kicsit egyedül ingadozzak. Mikor végre visszafelé kormányoztam magamat, mintha előre látta volna, hogy belátható időn belül el fogok taknyolni, elém lépett, és elkapott, mikor előredőltem. A karjaimat a nyaka köré fontam, és éreztem, hogy a lábával kihúzza alólam az ingatag masinát.
 - Egyvalamit tudok - pihegtem a fülébe. - A gördeszka nem nekem való.
 - Már miért ne lenne az? - kérdezte felvont szemöldökkel, mikor elengedett, és már a szilárd talajon álltam.
 - Ötéves korom óta köztudott, hogy két bal kézzel és két bal lábbal lettem megáldva - vigyorodtam el.
 - Minden lány ezt mondja - felelte.
 - Minden lány azért mondja, mert azt hiszi, menő, ha valaki ügyetlen. Én azért mondom, mert tényleg így van.
   Nem szólt egy szót sem, csak mosolyogva fürkészte az arcomat, amitől szinte azonnal elpirultam.
 - Ne bámulj már! - szóltam rá égővörös fejjel egy idő után.
 - Miért? - kérdezte huncut vigyorral.
 - Mert zavarba hozol!
 - Zavarba hozom a kétbalkezes lányt! - röhögte el magát, és kíméletlenül tökéletes vigyorát rám villantva hozott még inkább zavarba.
   Válasz helyett odamentem a kutyámhoz, és eloldoztam a fától. A pórázt erősen megmarkolva biztosítottam, hogy már biztosan ne szökjön el a kópé, és Louis mellé lépve kérdőn ránéztem.
 - Mintha azt mondtad volna, bemutatsz a bandának... - jegyeztem meg.
 - Kis követelős - vigyorodott el megint, és a fél lábával a gördeszkára lépve elindult.
   Én mellette sétáltam. Időnként vetettem rá egy-egy pillantást. Eltűnődtem azon, hogy vajon hogy a fenébe lehet valaki ilyen rohadt jóképű...
 - Mostmár én kérem, hogy ne bámulj, mert zavarba jövök - jegyezte meg röhögve, épp egyik ilyen fürkészésem alkalmával, amikor pont azt hittem, hogy nem is rám figyel.
 - Juhé, zavarba hoztam a One Direction tagját! - ujjongtam nevetve. Brian neveletlenül megharapdálta a lábamat, de nem törődtem vele.
 - Gonosz vagy - húzta össze a szemét.
 - Tudom - mosolyogtam rá.
   Csendben haladtunk tovább. Az eső megállás nélkül szakadt, Brian pedig megállás nélkül dörgölőzött a lábunkhoz, hogy minket is összekenjen.
 - Még sose találkoztam olyan lánnyal, akit nem érdekelt, hogy tiszta sár lesz a ruhája és a lába - képedt el Louis, és úgy nézett rám, mintha nem lennék normális. Nem tudtam hibáztatni érte.
 - Egyszer, kisebb koromban, amikor a bátyámmal sétáltunk az utcán - lehettem vagy öt éves -, jött szembe egy lány meg az anyukája. Akkor is éppen esett az eső, pedig, mikor elindultunk, még hét ágra sütött a nap. A lány ruhája egy víz volt, ahogy az enyém is, csak, míg én direkt ugrándoztam, hogy jól összefröcsköljem a bátyámat, addig az a másik lány... Oké, azt még megértettem, hogy dühös a ruhája miatt, mert még olyan fiatalon is meg tudtam állapítani, hogy nem egy olcsó ruha lehetett, de azt, ahogy az édesanyjával beszélt, azt már nem. Egyszerűen... folyamatosan nyavalygott, hogy az anyja hibája, mi a fenéért - nem pont ezt a szót használta - kellett kirángatnia sétálni, miért nem hagyta tovább gépezni... Azóta rühellem az olyan elkényeztetett lányokat, akiket csak a kinézetük érdekel - tártam szét a karom. - Jó, most én se festek túl jól, de inkább leszek ilyen, mintsem olyan legyek, mint mindenki más.
   Louis elgondolkozva fürkészte az arcomat, mire én lesütöttem a szememet.
 - Kértelek, hogy ne nézz így rám - néztem rá könyörgőn.
 - Hiába, nem tudom rólad levenni a szemem - jegyezte meg pajkos tekintetével Louis, és szerintem nagyon élvezte a helyzetet.
   Kényszeredetten tűrtem, hogy folyamatosan engem néz, és rövid időn belül már a föld alá süllyedni lett volna kedvem. Egyszer csak elröhögte magát.
 - Most meg mi van?
 - Semmi... - röhögött tovább.
   Már sosem tudom meg, hogy min nevetett, mert éppen abban a pillanatban álltunk meg egy kertes ház előtt. Az udvarról hangok szűrődtek ki, és a kerítésen áthajolva konstatáltam, hogy a One Direction négy tagja éppen a kertben focizik. Nem tudtam nem megmosolyogni őket. 2010 óta a rajongójuk voltam, elalvás előtt rájuk gondoltam, ébredés után ők voltak az első gondolatom. A szobám fala a One Direction-ös, 5 Seconds of Summer-es és Little Mix-es poszterekkel volt kitapétázva; egyetlen szabad négyzetcentit sem lehetett találni sehol, mert még a plafon is tele volt velük.
   Louis előkotorta a zsebéből a kulcsot, és kinyitotta a kaput. A fiúk persze azonnal meghallották a kapu nyitódását, és mind odakapták a fejüket. Én lesütöttem a szememet. Egy kertben tartózkodtam a One Direction összes tagjával! Mi van, hogyha ez az egész csak álom..? Annyiszor álmodtam már ilyesmiket, mi van, ha ez is csak egy közülük? Pár óra múlva felébredek, megpillantom az ágyam fölött, a plafonon a posztereket, farkasszemet nézek a srácokkal, és már el is felejtem, hogy pontosan mit álmodtam... Nem, az nem lehet! Akkor inkább aludjak örökké.
 - Lou becsajozott, srácok! - ordította Niall, jellegzetes röhögését társítva hozzá.
 - Fogd be! - ripakodott rá Lou, és becsukta mögöttünk a kaput.
 - Szia! - lépett oda hozzánk Harry, és megállt előttem. - Gondolom, nem kell bemutatkoznom...
 - Nem - nevettem fel. - Chloe West vagyok.
 - Szép neved van - jegyezte meg Liam, aki éppen akkor ért oda hozzánk.
 - Miért van olyan érzésem, hogy minden lánynak ezt mondjátok..? - forgattam a szemem vigyorogva.
 - Neked tényleg szép - tiltakozott Liam.
 - Mi szép? - ugrándozott oda hozzánk Niall is.
 - A neve - világosította fel Harry.
 - Az enyém is az! - ujjongott Niall. - Ugye? Tényleg, neked mi a neved?
 - Chloe vagyok - nevettem fel Niall bohóckodásán. - De a te neved is szép, ír manó, nem kell aggódnod.
 - Ugye? Én mindig mondtam - fonta össze a karját Niall, a többiek pedig a fejüket fogták.
 - Megígértem neki, hogy bemutatom nektek - mondta Louis.
 - Jól tetted - mosolygott rám Zayn. - Már úgyis unjuk egymás idiótaságait...
 - Ez nem is igaz! - kiáltott fel Niall.
 - Nem neked kell hallgatnod minden nap magadat - csóválta a fejét Liam.
 - Befejezni! - feddtem meg őket. - Azt akarjátok, hogy az legyen rólatok az egyetlen emlékem, hogy vitatkoztok? - húztam fel a szemöldököm, és pajkosan végigmértem őket.
 - Igazad van - értett egyet Louis.
 - Már most látom, hogy ki a legértelmesebb közöttünk - röhögött fel Harry, és vállon veregetett.
 - Kösz - sziszegtem, a vállamat dörzsölgetve. Nem tudom, mennyit szokott gyúrni Hazza, mindenesetre ezt vagy direkt csinálta, vagy tényleg nincs tudatában, hogy mennyire erős.
 - Ne haragudj! - szabadkozott.
 - Dehogy - mosolyogtam rá.
 - Chloe... Te egészen véletlenül nem tudsz főzni? - nézett rám könyörgőn Niall.
 - Kezdődik - sóhajtott Liam.
 - De. Éhes vagy, Nialler? - vigyorogtam rá.
 - Képes lennél a vendégünket a konyhában dolgoztatni? - verte fejbe barátian Liam. - Mikor nősz már te fel végre... - fogta a fejét.
 - Nem baj - mosolyodtam el. - De... kérlek, mondjátok, hogy nem üres a hűtőszekrényetek!
   Niall bűntudatos arckifejezése és a többiek megrovó pillantása, amivel a szőke srácot fürkészték, mindent elárult. Az eső lassan kezdett elállni. Töprengve kezdtem el huzigálni a ruhám ujját, és véletlenül a karórámra esett a pillantásom.
 - Basszus... Mennem kéne Luke-ért... - kaptam a fejemhez.
 - Az ki? - értetlenekedtek a többiek.
 - Az öcsém. Négykor kell érte mennem az oviba. És negyed öt van.
 - Elvigyelek kocsival? - ajánlotta fel Louis.
 - Jó lenne - néztem rá hálásan.
 - Akkor gyerünk!
   Már a kocsiban ültünk, amikor támadt egy ötletem. Brian az ölembe fészkelt, és úgy döntöttem, most már abszolút mindegy, mi lesz a ruhámmal. Louis éppen kitolatott az útra, amikor megszólaltam:
 - Játszunk olyat, hogy mindenki mond magáról egy dolgot? Például én kezdem, és utána te mondasz valamit.
 - Ragaszkodsz hozzá? - nézett rám könyörgőn, aztán vissza is emelte a tekintetét az útra.
 - Igen - fontam össze a karomat. - Én kezdem. Mint már tudod, van egy öcsém, Luke, aki még ovis, egy nálam három évvel fiatalabb húgom, Lily és egy nálam hat évvel idősebb bátyám, Richard. Te jössz!
 - Szerintem én semmi olyat nem tudok mondani, amit nem tud már az egész világ...
 - Lehet. Hülye ötlet volt. Ne haragudj!
 - Mégis mi a francért haragudnék? - pislantott rám megrökönyödve.
 - Biztos nagyon rossz lehet, hogy az egész világ könyékig vájkál a magánéletedben. Hogy... egyszerűen nem lehet titkod, mert vagy a rajongók, vagy a média kiderít rólad mindent.
   Erre sem reagált semmit. Idegesen harapdáltam a számat. Megijedtem, hogy valami rosszat mondtam, és most haragszik rám.
 - Most merre? - kérdezte, én pedig sóhajtva mondtam, merre menjen az óvoda felé.
   Mikor odaértünk, már teljesen elállt az eső. Luke az óvoda lépcsőjén üldögélt, és arcát felhúzott térdeire fektette. Szegény! Bűntudatom volt miatta. Nagyon megijedhetett, biztos azt hitte, itt hagyom...
 - Öcskös! - kiáltottam oda neki, miközben felé vettem az irányt.
 - Chloe! - kapta fel a fejét, és vidáman pattant fel. Ugrándozva indult meg felém, én pedig leguggoltam, és kitártam a karomat, így, mire odaért hozzám, nevetve a nyakamba ugrott. Brian körülöttünk ugrált, majd alaposan összenyalogatta Luke kezét.
 - Ne haragudj, öcsi! Többször nem fordul elő, hogy elfelejtelek - ígértem.
 - Szeretlek! - súgta a fülembe, mire könnyek jelentek meg a szememben.
 - Én is szeretlek, kisöcsém - feleltem. - Na, gyere! Bemutatok neked valakit.
   A kezét megfogva fordultam vissza a kocsi felé, és a lélegzetem is elállt. Louis lazán a kocsinak támaszkodva, a bal térdét felhúzva ácsorgott, semmit el nem áruló szemeivel minket fürkészett; ajkán pedig halvány mosoly játszott. Barna tincsei kusza összevisszaságban álltak: gondolom, reggel még gondosan be voltak állítva, de mostanra az eső miatt lelapultak. De Lou még így is szívdöglesztően jól nézett ki. Összeszorult a szívem.
 - Luke, ő itt Louis Tomlinson. Köszönj neki!
 - Szia - kezdte tördelni az ujjait szégyenlősen Luke.
 - Szia, kisember! - vigyorodott el Louis, és felemelte, majd a karjára ültette. Mosolyogva figyeltem őket.
 - A nővérem imádja a bandátokat. Te vagy a kedvence. Állandóan rólad beszél - csevegett Luke, én pedig ismételten a föld alá akartam süllyedni.
 - Imádlak, Luke - szűrtem a fogaim között.
 - Most miért? - mosolygott rám vigasztalón Louis. - Szerintem mind a ketten aranyosak vagytok.
   Nem folytathattuk a beszélgetést, ugyanis a táskámban felhangzott a Story of My Life. Kihalásztam a telefonomat, és a kijelzőn azonnal megláttam az "Anya" feliratot.
 - Szia, anya - szóltam bele.
 - Szia! Hol vagytok? Csak nem történt valami? - kérdezte aggódva ő.
 - Dehogy is, anyu, csak találkoztam valakikkel, és későn vettem észre, hogy idő van, de már itt vagyok, és Luke is szuperül van! - Vetettem egy pillantást a bohóckodó Louisra és Luke-ra, és nem tudtam visszafojtani a mosolyomat.
 - Mikor jöttök haza? - aggodalmaskodott.
 - Nemsokára, anyu, de ne aggódj, minden rendben van, hogyha késünk még egy kicsit, légy szíves, ne tépd a hajad! - kérleltem.
 - Megpróbálom - felelte megrovón anya. - Akkor... vigyázzatok magatokra, és siessetek! Puszi! Szeretlek!
 - Mi is szeretünk, anya - köszöntem el, és kinyomtam a beszélgetést. - Louis! - Erre rögtön rám nézett, és várta, mit szeretnék mondani. - Tudom, hogy bunkóság tőlem, de... hazavinnél? Én maradnék még, de anya már nagyon aggódik, és azt nem szeretem...
 - És ebben mi a bunkóság..?! - értetlenkedett. - Szívesen hazaviszlek. Csak előtte még egy kérés.
 - Igen?
 - Ideadnád a telefonodat?
 - Persze! - Ugyan nem értettem, hogy miért kell neki a telefonom, de így is az adósa voltam, ha csak ennyi kell neki, nekem mindegy... Előkotortam a táskámban uralkodó rumliból a fekete készüléket, és Lou kezébe nyomtam. Ő letette a földre az öcsémet, és elmélyülten nyomogatni kezdte a telefonom képernyőjét.
   Nem akartam kérdezősködni, de mikor már vagy öt perce mást sem csinált, igazán érdekelt, hogy mit művel. Már épp elhatároztam, hogy megkérdezem, amikor elégedett arcot vágva visszaadta a telefonomat. Kérdőn meredtem rá. Szenvtelenül állta a pillantásomat, hozzá ártatlan arcot vágva.
 - Elárulod, mit csináltál? - kérdeztem akaratlanul is elmosolyodva.
 - Nézd meg a telefonkönyvedet!
   Izgatottan nyitottam meg a telefonkönyvet. Sosem volt benne túl sok szám, egyedül a bátyám, a húgom, apa, anya, a nagyszüleim meg egy-két osztálytársam vagy barátnőm telefonszáma volt meg, most viszont... akadozó lélegzettel vettem tudomásul, hogy öt új számmal bővült a lista. Név szerint Louis, Harry, Liam, Niall és Zayn számával...
   Erőlködnöm kellett, hogy ne sikítsak fel örömömben.
 - Köszönöm! - hálálkodtam. - Izé... Mondanám, hogy én is kérem a telódat, de szerintem te nem lennél ennyire feldobva tőle.
   Felröhögött, és a kezembe nyomta a telefonját. Remegő ujjakkal gépeltem be a saját számomat, és Chloe néven mentettem el.
 - Köszi - mondta, mikor visszaadtam neki a telóját.
   Beszálltunk a kocsiba. Tommo a volán mögé, Brian az anyósülésen elvolt magának, én pedig hátra ültem az öcsémmel, mert nem akartam, hogy egyedül ücsörögjön ott. Persze Luke nem bírta megállni, hogy ne csintalankodjon. Folyamatosan pacsizósat játszottunk, és állandóan én nyertem, mivel Luke mindig elfelejtette, hogy amikor látja, hogy megmozdul a kezem, akkor húzza el a kezeit... Imádom az öcsémet. Pont olyan, mint én, csak kicsiben.
   Mikor ezt megunta, csendben ültünk egymás mellett. Aztán azt vettem észre, hogy a hajszálaimat tépkedi.
 - Luke! - ripakodtam rá, és az ujjam köré csavartam azt a tincset, amit éppen kitépni készült. - A lányoknak fáj, ha ezt csinálod velük!
 - Miért, mit csinál? - szólt hátra Louis.
 - Tépkedi a hajamat! - feleltem még mindig felháborodva.
 - Á! Már megijedtem, hogy valami mást...
   Még végig sem mondhatta a mondatot, már röhögve vállba vertem. - Te nem vagy normális! - Szinte már fetrengtem a röhögéstől, ahogy ő is tette volna, ha nem kell az utat figyelnie. - Perverz állat - törölgettem a könnyeimet, mert már sírtam a nevetéstől, és ezt csak tetézte az, amikor a tekintetem találkozott az értetlen Luke-éval.
 - Chloe - kezdte az öcsim. - Mi az a perverz..?
 - Az... - kezdte volna Louis, de rémülten vágtam közbe:
 - Majd, ha nagyobb leszel, elmondom. Te pedig fogd be a szádat, mert én fogom!
 - Juj! - szólalt meg Louis affektáló hangon, és elemelte a tekintetét az útról, és hátrafordult, hogy rám villantsa pajkos vigyorát.
 - Csönd! - feddtem meg, és megragadtam a vállát, hogy visszafordítsam a helyes irányba. - Wrong Direction. Az utat figyeld. És ne okítsd perverzségre a szerencsétlen kisöcsémet, jó? - Ismét rázkódni kezdtem a röhögéstől, de abba kellett hagynom, mert Louis megkérdezte, hogy merre is lakom. Jogos. Az infó nélkül nem nagyon tud hazavinni...
   Időközben megint eleredt az eső. Louis leparkolt a házunk előtt, és amikor kiszálltam a kocsiból, egy kövér esőcsepp koppant a tarkómon. Időközben megszáradt hajam ismét elázott csupán pár másodperc alatt, és így, hogy eszembe jutott, mennyire át van ázva a ruhám, reszketni kezdtem a hidegtől.
 - Tessék. - Louis kihámozta magát a farmerdzsekijéből, és rám adta. A szívemet melegség járta át, és úgy éreztem, háromszor gyorsabban kezd verni.
 - Kösz - hebegtem, és Luke kezét megfogva kirángattam a kocsiból a csintalanságokat tervezgető kutyát, akinek eléggé ázott szaga volt, de nem baj, majd megfürdetem, azt úgyis mindig élvezi - magyarán telefröcsköli az egész lakást. Na, mindegy. Így szeretem.
 - Még egy kérdés - szólalt meg Louis, mikor már épp búcsúzkodni kezdtem. - Ki az a Tom?
   Pár másodpercig csak bámultam rá, mintha kínaiul beszélt volna, de aztán leesett a dolog. Mikor beírta a srácok és a saját számát a telefonomba, biztos megnézte a telefonkönyvemet. Tom az osztálytársam volt.
 - A barátom - füllentettem, és figyeltem az arckifejezését. Nevetni lett volna kedvem, látva azt a letört arcot, de aztán nem bírtam tovább, és felnevettem. - Nehogy elhidd, te buta! Osztálytársam. Egy barom. Szoktunk hülyülni.
 - De semmi komoly, ugye? - tudakolta.
 - Persze! - mosolyodtam el a féltékenységén. - Luke, mondd meg neki, hiszen te is találkoztál már Tommal!
 - Egy barom - bökte ki őszintén Luke, én pedig megütközve meredtem rá.
 - Ki mondta neked ezt a szót?! - hadartam. - Ne használd, mert tudod, hogy anya minden csintalanságodért engem okol!
 - Marcipános csokit adott nekem - ecsetelte Luke. - És allergiás vagyok a marcipánra!
 - Nem tudhatta, hogy allergiás vagy. És Tom nem barom. Vagyis az, de csak olyan értelemben, mint én. Na, köszönj el szépen Louistól!
 - Szia, Louis! - Luke lazán odasétált a sráchoz, és megölelte. Louis mosolyogva viszonozta a gesztust.
 - Szia, te hős - vigyorgott a kisfiúra Tommo, és miután elengedte, Luke ugrándozva jött vissza hozzám.
 - Akkor... köszönöm a fuvarokat meg a telefonszámokat. És a dzsekit. Majd visszaadom - mondtam. Brian türelmetlenül ugrándozott mellettem. Ez a kutya sosem fárad el?
 - Semmiség. - Louis lazán közelebb lépett, és a karjába zárt. Megremegtem az ölelésben. Beszívtam finom illatát, és átöleltem a vállát. Mikor szétváltunk, a gyomromban repdeső lepkék mintha kitörni készültek volna börtönükből. - Majd hívlak. Sziasztok!
 - Oké. Szia! - Bizonytalanul intettem egyet, és mikor az ajtóhoz értünk, még egyszer visszanéztem. Brian türelmetlenül harapdálta a lábamat, de nem törődtem vele. Louis bizonyára abban a pillanatban szállt vissza a kocsijába, amikor hátat fordítottunk, mert épp akkor viharzott el az autója a kertünk előtt, amikor visszanéztem.
   Biztos nagyon untathattam már, ha azonnal lelépett, gondoltam keserűen, és a szüleim letolásától már előre félve nyomtam le a kilincset és léptem be az előszobába Brian és Luke nyomában. 





Részletek az első évadból: 


1. évad, 1. fejezet: Gyermeteg poénok

Ahogy beléptem a jól ismert házba, a szokásos hangok ütötték meg a fülemet. Anya a konyhában ügyködött; egyértelműen valamilyen sütit sütött, az illatokból ítélve. Apu a tévé előtt ült, és elmélyülten figyelte, ahogy Steven Segal meg még pár kigyúrt állat, akiknek a nevét sem tudom, széttépik egymást. Richard természetesen nem nálunk lakott, mert már dolgozni jár és saját lakása van, de sokszor meglátogat minket. Lily fel-alá rohangálva próbálta elkapni a macskánkat, Marley-t, akit a Marley meg én című regény főszereplő kutyusáról neveztünk el. A kandúr, gondolom, már megint behozott egy madárhullát a házba, mert Lily igen undorodó arckifejezéssel az arcán próbálta meg kikergetni az udvarra vele. Luke természetesen rögtön elszökött mellőlem, és a nappali közepén felhalmozott játékai felé vette az irányt. Brian-t viszont nem hagytam elmenni, mert tiszta mocsok volt a pocsolyákban dagonyázástól, ahogy én is.
   Anya jelent meg a konyhaajtóban, lisztes kézzel. Egyetlen pillantással végigmért, és megértette, miért nézek ki úgy, mint egy ázott varangy, vagy legalábbis hasonlóan.
 - Jaj, Chloe.. - csóválta a fejét, de nem tudta elnyomni pajkos mosolyát. - Fürdesd meg Brian-t, aztán te is fürödj meg. Ha megfázol, akkor még ápolhatlak is, te javíthatatlan csodabogár! Az a baj, hogy így szeretlek. Ha végeztél, elmeséled, mi a jó francot csináltál ennyi időn keresztül.
   Engedelmesen felmasíroztam a szobámba - Brian-t lent a kilincshez kötöttem, hogy ne szaladgáljon mindenfelé -, magamhoz vettem egy spagettipántos, fehér pólót, egy rövid, rózsaszín gatyát, egy pár zoknit és tiszta alsóneműt, és a tusfürdőmet, majd lementem, s lepakoltam a holmimat a fürdőszobában. Elővettem egy nagy, műanyag mosdótálat és teleengedtem meleg vízzel. Behoztam a kutyát is, és elreteszeltem az ajtó zárját. Lecsatoltam Brian pórázát és nyakörvét, aztán a tálba tettem, és nevetve figyeltem, ahogy azonnal szórakozni kezd kedvenc elemével, a vízzel. Utána, amikor elkezdtem lesikálni a bundájára rakódott koszréteget, már nem élvezte annyira a dolgot. Fél órába telt, mire a csintalan szörnyeteget - akit egyébként imádok - sikeresen megfürdettem, és immár teljesen tisztán raktam be a kosarába egy gumilabdával, amit azonnal rágcsálni is kezdett. Mosollyal az arcomon mentem vissza fürdőszobába, hogy végre magammal is foglalkozhassak. Lehámoztam magamról és rögtön a szennyesbe is tettem átázott, sáros ruháimat, és elhatároztam, hogy hajat is mosok, mert Brian jóvoltából még barna tincseim között is sárgombócok lógtak. Perceken keresztül csak álltam a meleg vízsugár alatt, és élveztem, hogy lemoshatom magamról az esővizet. Háromnegyed óra múlva kerültem elő a fürdőszobából, még enyhén nedves hajjal, de már tisztán, illatosan és rendes ruhában.
   Büszke mosollyal az arcomon álltam meg anya előtt, aki jelezte, hogy kezdhetem. Már amúgy is alig vártam, hogy elújságolhassam neki, kikkel találkoztam ma. Egy bő félóra anya-lánya beszélgetés után bekopogtam a húgom szobájába, és nála körülbelül kétszer ennyi időt töltöttem, mivel ő is Directioner volt.
   A húgom egyébként pont olyan, mint én, csak, míg én állandóan jókedvűnek és erősnek mutatom magam, addig ő a legkisebb bántástól is magába fordul és sír. A külseje alapján akár még idősebb is lehetne nálam, hiába vagyok én idősebb három évvel. Őt nagyon megviseli az általános iskola, talán még jobban is, mint régen engem. Teljesen elhanyagolja sötétbarna, vállig érő haját; most is kiengedve, kissé kócosan omlott a vállára. Szürke szemeiből, mint mindig, most is szomorúság sugárzott, és a mostanában terítéken lévő szerelmi bánat és az ebből következő rengeteg sírás miatt az arca körülbelül a kétszeresére püffedt, és a szeme is annyira feldagadt, hogy csodálkoztam, hogy egyáltalán lát még valamit.
 - Lily, ne haragudj, hogy ezt mondom... de borzalmasan nézel ki. - Szokásom, hogy mindig, mindent kimondok, és ezzel rengetegszer bántottam már meg olyan embereket is, akiket nem akartam, de ismertem a húgomat annyira, hogy tudtam: ezen nem sértődik meg.
   Lily halkan felnevetett. Sóhajtva nézett rám.
 - Köszi - vigyorgott erőtlenül.
 - Elárulod, mi baj van?
 - Minden.
 - Egyet mondj! Például... melyik seggfej miatt bőgsz mostanában ennyit? Tudod, hogy szeretlek. Te vagy az egyetlen lánytestvérem, és boldognak szeretnélek látni. Mondd el, mi van! Lehet, hogy tudok segíteni. Ha meg nem, akkor csak megpróbálok.
   Lily az ölében szundikáló Marley-t simogatta. Figyeltem a húgom arcvonásait. Hálásan nézett rám, és a gondolatait összeszedve beszélni kezdett:
 - Tudom, azt mondtam, hogy a szerelem miatt bőgök folyton, és ne haragudj, de hazudtam akkor. Igazából azért vagyok szomorú, mert megállás nélkül cikiznek azért, hogy Directioner vagyok. Húznak az 1D-s pólóim, sapkám meg pulcsim miatt... Tudom, nyár van, és már kezdem kiheverni, de így, augusztus közepén mindig rám jön ez a tudat, hogy nemsokára vissza kell mennem oda, a huszonhárom idióta, ostoba, tudatlan hülye közé, és még én leszek a rossz, ha visszavágok valamit a szidalmaikra..!
 - Figyelj, Lily, mert csak egyszer mondom el. Mindig lesznek olyanok, akik egyszerűen nem bírják elfogadni, hogy valaki más, mint ők. Neked pedig az a dolgod, hogy ne törődj vele! Kit érdekel, mit gondolnak mások..? A te korodban én is pontosan olyan voltam, mint te, és nem volt nővérem, aki elmondhatta volna nekem, mit csináljak, csak egy bátyám, aki viszont nap nap után éreztette velem, hogy 'buzikért' rajongok... Nem hittem el neki. Mert élt bennem az a remény, hogy van értelme a rajongással töltött éveknek. Ne amiatt aggódj, amit mások mondanak! Öt csodálatos srácért rajongsz. Ezt pedig soha ne felejtsd el! Ha pedig bárki egy szót is szól rád, csak süsd le a szemedet, sóhajts, majd, mikor felemeled a fejedet, mosolyogj! Vigyorogj rá arra a libára vagy baromra, aki azt mondta neked, és könnyed hangon mondd: "Ne haragudj, de akkor sem érdekelne a véleményed, ha te lennél az utolsó életben maradt ember a földön!" Tuti, hogy hatásos lesz.
   Lily pislogás nélkül meredt rám, és a torkomban dobogó szívvel vártam a reakcióját. A szemében ismét könnyek csillogtak, de ajkain mosoly játszott. Egy szót sem szólt. Csak kinyújtotta felém a karjait, és a nyakamba borult.
 - Szeretlek, Chloe - suttogta. - Mindennél jobban.
 - Én is szeretlek, Lily. Te vagy a legjobb húg a világon.
 - Te pedig a legeslegjobb nővér.
   Még percekig maradtunk így. Negyed nyolckor anya felszólt, hogy menjünk vacsorázni. Lelkesen rohantunk le a lépcsőn. Szerettem ezeket a vacsorákat, mert a bátyám kivételével mindenki ott volt, akit valaha szerettem. Mert a bátyámat is nagyon szerettem. Hiába a sok veszekedés és bunkóság, mindketten örültünk, ha láthattuk a másikat. Hiányzott. Hiányoztak a beszólásai, a jellegzetes röhögései... De még így is határtalanul boldog voltam, amikor az öcsém, a húgom és a szüleim társaságában asztalhoz ültem. Marley és Brian az asztal alatt masíroztak, kajáért kuncsorogva. Anya nagy mértékben ellenezte az efféle etetést, apának fogalma sem volt róla, hogy nekem, született idiótának egyáltalán eszembe juthat ilyesmi, a testvéreim meg pont a cinkostársaim voltak.
 - Chloe! Mit is mondtál, hogy hívják azt a fiút..? - érdeklődött anya.
 - Louis, anya. Négy éve nem múlt el úgy nap, hogy ne lelkendeztem volna neked róla, de mindegy - nevettem el magam.
 - És hogy néz ki?
 - Mint egy isten, anyu - felelt helyettem Lily. - 175 centi magas, kék szemű, hosszú és kócos, barna hajú srác. Aki mindezek mellé még pofátlanul jóképű is.
 - Oda ne rohanjak - vigyorodott el apa. - És hány éves?
 - December 24-én lesz 23 - feleltem. Láttam a szüleimen, hogy ellenzik a dolgot, és anya már éppen szólásra nyitotta a száját, de megelőztem: - Nem, inkább ne mondjatok semmit, oké? Tudom, mit csinálok, és különben is, úgy néztek most rám, mintha már megkérte volna a kezemet! Rohadtul nem számít a korkülönbség, ugyanis Louis Tomlinson soha még csak rá sem fog nézni egy olyan lányra, mint amilyen én vagyok..!
   A könnyeimet nyelve vallottam be magamnak is ezt az igazságot. Most komolyan, mit reméltem? Meddig akarok még az általam felépített, rózsaszín mesebirodalmakban élni..? Ugyan már, mit akartam én?! Azt hittem, hogy érdeklem Louist? Mert tuti, hogy nem érdeklem.
 - Chloe..? - simogatta meg a karomat anya. - Nem arról van szó, hogy bármit is számít nekünk a korkülönbség. Viszont nem értem, hogy miről beszélsz. Gyönyörű, csinos, okos és kedves lány vagy, aki...
 - Tipikus anyás vigasztalás - ráztam a fejem. - Ne haragudj, anya, de nem akarom, hogy vigasztalj. Csak egyedül akarok lenni. Köszönöm a vacsorát, finom volt.
   Felálltam a vacsoraasztaltól, és felmentem a lépcsőn. A szememben könnyek csillogtak. Nem tudtam már, hogy mit kéne hinnem. Annyiszor csalódtam már az életben, annyiszor átvertek, annyiszor hitegettek, annyiszor törték össze a szívemet, hogy már egyszerűen... nem akarok szeretni senkit! Eddig mindig, amikor megbíztam valakiben, megmutatták, hogy miért nem kellett volna.
   A szobámba betörtetve leültem az ágyamra, benyúltam a faszerkezet alá, és előhúztam onnan egy fényképalbumot. Elég vaskos könyv volt, és csak a fele volt csak telepakolva fényképekkel. Az utolsó néhány ilyen oldalakhoz lapoztam, és az akkori naivságomon mosolyogva nézegettem a képeket. Eddig csak három, egy hétnél hosszabb kapcsolatom volt, és mindegyiket megbántam. Az elsőnek úgy lett vége, hogy a barátomat egy másik lánnyal csókolózva láttam, a másodiknál a kezdetben rendesnek és figyelmesnek megismert srácból egy-kettőre bunkó, faragatlan tuskó lett, és én szakítottam vele. A harmadik pedig még egészen új dolog volt; a suli utolsó napjaiban szakadt vége. Nálam egy évfolyammal feljebb járt, jóképű volt, szőke, zöld szemű, egyszóval az a tipikus, szívdöglesztő srác. Aztán egyik nap, mikor beléptem az osztályterembe, éppen azt mondta az egyik haverjának: "mindjárt itt van az a fogyatékos Chloe". Aztán persze észrevette, hogy ezt én hallottam, és nem mert szólni hozzám többet, én pedig ezek után már nem is akartam beszélni vele, úgyhogy csendben ért véget a dolog. Ezek után én már csak javíthatatlan naivságomnak köszönhetően bízom meg az emberekben, és az esetek 99,9%-ában alaposan meg is bánom.
   Louissal viszont egyáltalán nem is bánom. Ha azt nézzük, hiába a sok minden, amit a neten olvastam róla, egyáltalán nem ismerem, mint embert. Az biztos, hogy nem olyasvalaki, aki képes lenne megcsalni a lányt, akivel együtt van, és nem is olyan, aki kibeszéli a háta mögött. Nekem csak az a bajom, hogy sokkal csinosabb és szebb lányt érdemel. Nem az a típus vagyok, akit érdekel a kor, de szerintem nálam idősebb lányokat keres, ha egyáltalán keres. Én december 2-án töltöm be a tizenhetet, ő pedig 24-én a huszonhármat. Vagyis hat évvel idősebb nálam. Basszus, miért nem bírtam pár évvel korábban a világra jönni..?
   És különben is most szakított a barátnőjével. Fogalmam sincs, milyen okból, abban sem vagyok biztos, hogy ő kezdeményezte a szakítást, és halvány lila gőzöm sincs arról, hogy ez a két ennyire összeillő ember min tud összeveszni annyira, hogy Eleanor-fan rajongók ezreit megbántva szakítsanak. Lehet, hogy pont a Larry Shipperek állandó szidásai miatt Eleanornak elege lett... Minden lehetséges. Nem akartam erről faggatni Lout, mert van egy olyan megérzésem, hogy a talán nem is létező esélyeimet is elbaltáznám vele, ha megtenném. Jobb a békesség.
   Az ágyamra dobott telefonom életre kelt. Louis a Summer Love-ot állította be csengőhangnak. Izgatottan nyomtam le a 'Fogadás' gombot.
 - Szia! - szóltam bele.
 - Szia, Chloe! - Louis hangját hallani olyan volt, mintha újjászülettem volna. - Van valami programod holnap délutánra?
 - Tudtommal nincs. Miért, van? - mosolyodtam el.
 - Ha van kedved, a srácokkal holnap megyünk a strandra, jöhetnél velünk te is! Perrie meg Sophia is jönnek.
 - Biztos, hogy ébren vagyok..? Csak mert szerintem álmodom - sóhajtottam. - Benne vagyok!
 - Király! - Louis hangján hallatszott, hogy elégedetten vigyorog. - Holnap délután négykor ott leszünk a házatok előtt.
 - Eljön? - ordított valaki a háttérben. Gondolom, az illető a szoba másik végében állt, azért üvöltött.
 - El! - kiáltotta vissza Lou.
 - Akkor mondd már neki, hogy hozzon kaját!
 - Ez biztos Niall lesz - nevettem el magam. - Kifogytatok..?
 - Nem, csak neki akkor sem lenne elég, ha egy egész raktárat vinnénk el, márpedig feleannyit sem fogunk.
 - Kegyetlenek vagytok! Mondd meg neki majd, hogy nem kell aggódnia, viszek kaját én is!
 - Jó éjszakát, Chloe - mondta Louis. - Akkor holnap találkozunk.
 - Igen - mosolyodtam el. - Jó éjszakát!
 - Puszi - szólt bele utoljára, aztán letette.
   Még perceken keresztül az utolsó szó visszhangzott a fejemben. Louis Tomlinson azt mondta nekem, hogy puszi..! Ez azért jelent valamit. Vagy csak szokás szerint meghülyültem. Szerintem az utóbbi.
   Megállás nélkül mosolyogva öltöztem át a pizsamámba, aztán lementem fogat mosni. Anya épp akkor készült lefeküdni. Jó éjszakát kívántam neki, aztán apának és az öcsémnek is. Lily szobájában aztán még hülyültünk pár percet, mint lánytestvérek, de aztán ágyba zavartam, mert csak akkor tűnik el a sírás nyoma az arcáról, ha sokat alszik.
   Kivételesen azzal a tudattal feküdtem le aludni, hogy valakinek hiányoznék, ha holnap nem ébrednék fel. Ritka alkalmak egyike volt ez; a kívül mindig erősnek mutatkozó lány most belülről is erős volt.

A telefonom csörgésére ébredtem. A One Thing volt az, és ez csak egy dolgot jelenthet: a bátyám, Richard hív! Mikor a kezembe vettem a készüléket, egy gyors pillantást vetettem a digitális óra kijelzőjére - 6:45-öt mutatott -, mielőtt felvettem.
 - Drága bátyám, nem kel mindenki olyan korán, mint te - feddtem meg rögtön.
 - Neked is jó reggel, Chlo. - Bátyám iránti rajongásom egyik oka volt, hogy, bár állandóan szívatott valamivel és bunkó volt velem, szeretett, és ezt hiába próbálta titkolni. Ő mindig más volt, mint a többiek: ő volt az az ember, aki soha nem mondta, hogy szeret, mégis ő szeretett a legjobban. Az, hogy Chlo-nak szólított, bizonyíték volt arra, hogy ő más, mint a többiek. Mindenki számára én csak Chloe vagyok, de ő, mikor megszülettem, már akkor is Chlo-nak szólított.
 - Van fogalmad róla, hány óra van? - túrtam kócos hajamba. Jesszus. Ma is megszenvedek a fésűvel.
 - Nálam 6:46, nálad?
 - Tudod, hogy értem.
 - Ne haragudj, húgocskám, de nem mindenki olyan naplopó, mint te.
 - Az ég szerelmére, tizenhat éves vagyok, mit vársz, dolgozzak?
 - Te mondtad. De nem ezért hívtalak. Csak azt akartam mondani, hogy tudom, azt ígértem, szombaton jövök, de nem fog összejönni, mert közbejött valami. Mondd meg anyáéknak is.
 - Aha. Közbejött valami. Kitalálom. Új barátnő a láthatáron..?
 - Chlo!
 - Tudom-tudom. Figyelj, Richard, tudod, hogy szeretlek, meg minden...
 - Megkérhetlek, hogy ne nyáladdz? Kösz.
 - De eddig csak elkényeztetett libákat bírtál kifogni - eresztettem el a fülem mellett a megjegyzését. - Először más szót akartam mondani, de az csúnya lett volna egy lány szájából...
 - Én nem a szüleink vagyok. Előttem nyugodtan káromkodhatsz.
 - Szuper - vigyorodtam el. - És, hogy van az én bátyám?
 - Jól volt, amíg ezt az ostoba mondatot ki nem ejtetted a szádon.
 - Semmit nem változtál.
 - Hát te se.
 - Tudom - mosolyodtam el. - De komolyan. Hogy vagy?
 - Átlagosan. Minden éppen olyan unalmas, mint mindig. Tegnapelőtt fizetésemelést kaptam. Ja, és mondd meg apának, hogy az új cikke zseniális!
 - Upsz, én még nem olvastam el a cikkét. Elmondanád, miről szól..?
 - Persze. Csak a szokásos bibliai szöveg: történeteket és megtörtént eseteket ír le arról, hogy mit tett emberekkel a drog. Semmi különös.
 - Aha.
 - Egyébként mi van veled? Olyan a hangod, mintha közben máshol járna az eszed. És, mintha folyamatosan vigyorognál. - Hallva, hogy nem válaszolok, folytatta. - Kitalálom. Az én pici hugicám szerelmes! - mondta affektáló hangon. - Halljam, ki a szerencsés.
 - Az, akit nap mint nap szidsz.
 - Sok ilyet ismerek. Leszűkítenéd a kört?
 - A One Direction tagja - röhögtem a beszólásán.
 - Jesszus. Melyik bájgúnár az?
 - Louis - sóhajtottam, mintha egy varázsszót ejtenék ki.
 - Inkább magadra hagylak az álmaiddal - felelte unottan Richard. - Mondd meg neki, hogy szétrúgom a seggét, ha megbánt téged. Csók a családnak..!
 - Hé, várj már! Tudod, hogy ezt úgysem mondhatom meg neki!
 - Amíg titkolnod kell előtte a valódi stílusodat, addig nem érdemel meg téged. Pá!
 - Szia - suttogtam immár az üres vonalnak, mert Richard letette a telefont.
   Csalódottan dobtam vissza magam a párnák közé, de nem tudtam visszaaludni, úgyhogy inkább felkeltem, és átmentem a húgomhoz. Letérdeltem az ágya mellé, és figyeltem a szuszogó, gyönyörű lányt, aki - fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki, de - a húgom. Sötétbarna haja kócosan tapadt a homlokára, és belelógott a szemébe. Arrébb simítottam a selymes tincseket, és mosolyogva figyeltem, ahogy Lily erre mocorogni kezd, és nyög egyet álmában.
   Nem bírtam megállni, és átlopóztam a kisöcsém szobájába is. Ő természetesen nem aludt. Szokása volt, hogy az egész éjszakát ébren tölti, csak azért, hogy valami rosszaságot tudjon csinálni. Ezúttal Marley, a kandúrcica és Brian, a csintalan kutyus is részt vettek a dologban, vagy legalábbis ott voltak vele, és figyelték a ténykedését. Éppen a játékpisztolyába próbált életet lehelni. Halkan léptem be, és nem vette észre, hogy az ajtóban állok, és egy ideig mosolyogva figyelhettem a ténykedését. Rajongott a fegyverekért, és zavarta, hogy nincs éles fegyvere. Persze, még csak három éves, fogalma sem volt arról, hogy mit jelenet, ha éles lőszer van nála. Nem tudtam nem derülni egy jót azon az ártatlan próbálkozásán, hogy a műanyag pisztolyból valódi golyót lőjön ki, ne csak a narancssárga, műanyag játéklőszert. Épp összegyűrt papírzsebkendő galacsinokat próbált a csőbe tömködni.
 - Öcsi! - szólítottam meg mosolyogva, mire ijedten kapta fel a fejét, és elejtette a játékpisztolyt. - Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Mit barkácsolsz?
 - Úgyis tudod - vigyorgott rám. Brian reggeli üdvözlésképpen a lábamhoz dörgölőzött, aztán, mikor leültem a földre Luke mellé, az ölembe fészkelt. Megvakargattam Marley nyakát, aki dorombolásával adott hangot az örömének, hogy lát engem. - Te miért vagy ébren ilyen korán?
   Összehúzott szemekkel, szúrós tekintettel mértem végig csintalan öcsikém arcát. A szeme piros volt és feldagadt az álmosságtól, az arca püffedt lett.
 - Nem piszkálódásból mondom, öcsi, de rád férne az alvás. Szörnyen nézel ki. És mindjárt ülve elalszol! - A kapálózásával és a tiltakozásával nem törődve felemeltem, kivettem a kezéből a játékot, és az ágyába fektettem. A meleg miatt takaróra nem volt szüksége. Felvertem a párnáit, és mosolyogva figyeltem, ahogy szinte azonnal elaludt, amint a feje a párnához ért. - Szeretlek, öcsi - suttogtam, és óvatosan felálltam.
   Halkan kinyitottam az ajtót - Marley és Brian fürgén kisurrantak rajta, én pedig követtem őket. Lebattyogtam a lépcsőn, és bementem a konyhába. Anya már régen fent volt, és éppen rántottát csinált.
 - Épp szólni akartam, hogy ébresztő van - mosolyodott el. Otthagyta a munkáját és odajött hozzám, hogy megöleljen. - Jó reggelt, drágám.
 - Szia, anyu. Luke-ot ne ébreszd, egész éjjel ébren volt, most fektettem le.
 - Oké, köszönöm, Chloe - nézett rám hálásan. - Csodás anyuka lenne belőled, kicsim. És olyan gyönyörű vagy!
 - Így, kócos hajjal és tíz perccel azután, hogy kikászálódtam az ágyból... Igen, anya, persze - vigyorogtam rá. - De köszönöm. Szeretlek.
 - Én is szeretlek, kis rosszcsont.
 - Nem vagyok már kicsi - vigyorogtam rá csintalanul.
 - Minden gyerek ezt mondja. Nekem örökké a kislányom maradsz. Még akkor is, amikor nyolcvan éves öreg néni leszel!
 - Nagyon remélem, hogy megérem azt a kort - vigyorodtam el. - Csak mert szeretném látni, milyen leszel 111 évesen!
 - Pimasz vagy. Szerencséd, hogy így is imádlak. Szólnál apádnak és Lilynek?
 - Persze. Ja, tényleg, Richard az előbb telefonált. Nem tud jönni most szombaton. Csajozik.
 - Uram, segíts - fogta a fejét anya, és nem tudtam elnyomni a nevetésemet, mert nekem is pont ilyen reakcióm volt erre a dologra.
 - Szólok nekik - mosolyogtam rá, és elindultam a szüleim szobája felé, apához. Tőle örököltem az alvókámat, ahogy a testvéreim is.
   Apáék szobájába lépve halkan odaosontam az ágyon fekvő horkológéphez.
 - Apu! - kezdtem rázogatni a vállát. - Ébresztő van!
 - Hagyjál már, Chloe - nyöszörgött, és átfordult a másik oldalára.
 - Azt szeretnéd, ha anyát küldeném? - kérdeztem gonoszul.
 - Meg ne próbáld! - pattant fel, mint a rugó. - Jó reggel, kicsim.
 - Jó reggel, apu. Nehogy visszafeküdj, hallod? - figyelmeztettem, mert már előre tudtam, mi lesz az első dolga, miután kilépek a szobából.
 - Jó-jó - morogta.
   Vigyorogva rohantam fel a lépcsőn Lilyhez. Neki akartam először elmondani, hogy ma strandolni megyek a srácokkal... de akkor eszembe jutott, hogy biztos nagyon szomorú lesz, ha ő nem jöhet. Hirtelen elhatározással a saját szobámba mentem, és egy rövid SMS-t küldtem Louisnak: A húgom is jöhet?
   Perceken belül érkezett a tömör válasz: Naná!
   Boldogan rohantam át Lilyhez, hogy elújságoljam a király hírt.
 - Szóval készítsd elő a fürdőrucidat, mert fürödni fogunk! - fejeztem be vigyorogva, és boldogan figyeltem a húgom lelkesedését.
 - Kész a reggeli, srácok! - kiáltott fel anya.
 - Megyünk! - szóltam vissza, és a húgommal együtt vihogva és tervezgetve szaladtunk le a lépcsőn.
   Reggeli közben a szüleimnek is elmeséltük a dolgot. Anya és apa sokat sejtetően összenéztek, de a tegnapi kirohanásomból tanulva inkább ők is lelkesedtek érte.
 - És meddig maradtok? - érdeklődött apa.
 - Fogalmam sincs. Ja, tényleg, apa, Richard az előbb telefonált, azt mondta, az új cikked zseniális! És szerintem is az!
 - Ó. Köszönöm, Chloe. Nem is tudtam, hogy érdekelnek a cikkeim!
 - Az én imádott apucimnak bármit - kacsintottam, bár mindenki tudta, hogy csak akkor szólítom apucinak, ha hízelegni akarok vagy elterelni a figyelmét arról, hogy képtelenség, hogy engem bármikor is érdekeljenek azok a témák, amikről ő ír. Nem azért, mert rosszindulatú vagyok, vagy mert szerintem apa nem ír jól, sőt! Szuperül ír, de hiába olvasok bele akármelyik cikkébe, engem egyszerűen hidegen hagynak a témái.
 - Chloe, ha már úgyis végeztél, megetetnéd Brian-t meg Marley-t? Tudod, hol vannak a tápok.
 - Persze, anyu! - feleltem, és engedelmesen felálltam. Említettek persze azonnal megérezték, hogy róluk van szó, és olyan boldogan kezdtek rohangálni körülöttem, hogy majdnem pofára estem bennük.
 - Brian! - feddtem meg, és az ölembe kaptam a kutyust. - Nem menő ám fiatal lányokat feldönteni!
   Erre ő rám bámult nagy, fekete szemeivel, és minden előzmény nélkül megnyalta az orromat, mintha csak azt akarná mondani: szeret.
 - Én is szeretlek, rosszcsont - nevettem el magam.
   Miközben tápot töltöttem előbb Marley, majd Brian táljába is, és friss vizet - előbbinek tejet - is öntöttem ki nekik, az órámra pislantottam. Negyed nyolc volt. És a húgom meg én ma délután négykor a One Direction tagjaival és Sophia Smithtel és Perrie Edwards-sal találkozunk.
 - Tényleg, anya! - jutott eszembe. - Niall éhen fog halni, ha nem viszünk neki egy hegy kaját!
 - Ki a fészkes fene az a Niall?! - értetlenkedett apa.
 - Ez most vicc, ugye, apu? - fogtam a fejem. - A One Direction tagja.
   Apa őszinte megrökönyödéssel nézett rám.
 - Hát hány tagja van..?
 - Öt tagja van. Istenem, apa, négy éve folyamatosan róluk beszélek, és ennyi nem esett le..? Na, mindegy. Niall a legkajásabb köztük.
 - És konkrétan mennyi kaja kell..? - kérdezte félve anya.
 - Őt ismerve..? Körülbelül az egész bolygó élelmiszer-ellátást kéne elvinnem oda, hogy Niall jól lakjon, de nyugi. Csak annyit adj, amennyit nélkülözni tudsz itthonról.
 - Elmegyek bevásárolni - jelentette ki anya, és apa, Lily meg én egy emberként nevettünk fel a reakcióján. 


1. évad, 12. fejezet: Halott remény

Az ágyamon ültem, és csak magam elé bámulva zokogtam. Lily jelent meg az ajtóban. Egyetlen sokatmondó pillantással végigmért, majd leült mellém.
 - Mintha azt mondtad volna, soha többet nem sírsz Louis miatt - szólalt meg.
 - Ez most... nem Louis miatt van - söpörtem félre az átázott hajszálakat az arcomból.
 - Ez nekem új. Akkor ki miatt?
 - Harry - sírtam fel, és arcomat a vállába fúrva átöleltem.
 - Reménytelen vagy, hallod? - simogatta a hátamat, majd kényszerített, hogy a szemébe nézzek. - Felejtsd el mindegyikőjüket! Nemrég te vigasztaltál engem, hát most visszakapod a kölcsönt! Kapj magadra valami rendes ruhát, és elmegyünk futni!
 - Biztos muszáj..? - nevettem el magamat.
 - Brian pórázát fogom a nyakadba rakni, ha önszántadból nem jössz - felelte komolyan Lily.

Tíz perc múlva térdig érő, kék szabadidőnadrágban és spagettipántos, pink topban indultunk el a húgommal kocogni. Ez ráébresztett arra, hogy tényleg nagyon régen nem futottam, mert a puhányságom bizony a teljesítményemen is meglátszott. Háromnegyed óráig futottunk, és hazaérve mindketten levágtuk magunkat egy-egy napozószékbe a kertben. Éppen Lily bolondozásán nevettem, amikor a szemem sarkából mozgást láttam.
   Felpillantva Harryre lettem figyelmes, aki a nyitott kertkapuban ácsorgott, engem nézve. Szórakozottan intett. Én idegesen rágni kezdtem a szám szélét. Próbáltam nem elkalandozni a tekintetemmel, ami nagyon nehéz volt, ugyanis Harry sárga rövidnadrágban és fehér, hibátlan felsőtestéhez simuló pólóban volt. Mikor viszont futó pillantást vetettem a karján, a combján, a lábszárán és az arcán éktelenkedő sebekre és foltokra, ridegen fordítottam el a fejemet, és az ölemben heverő kezeimet kezdtem nézni.
   Harry megállt előttem. Lily idegesen állt fel, és minket magunkra hagyva bement a házba. Még mindig nem voltam hajlandó Harryre nézni.
   Ő nem szólt egy szót sem, csak leguggolt elém, ujjaival az állam alá nyúlt, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Rezzenéstelen, jéghideg pillantással viszonoztam a kedves, mélyzöld szemek tekintetét. Harry férfias arca egy romhalmaz volt. Mindkét szeme alatt monokli húzódott, az orra picit mintha elferdült volna Louis ütésétől, és szinte több volt az arcában a kék és zöld szín, mint a bőre rendes színe. Ajka felrepedt, és csak a szemei és a haja maradtak a régiek.
 - Chloe, sajnálom - mondta remegő hangon.
 - Dehogy sajnálod - feleltem hidegen. - Sőt, boldog vagy, hogy megtetted. Ha visszamehetnél az időben, akkor is megtennéd újra.
 - Nem gondoltam, hogy az ennyire fáj neked - ráncolta össze a szemöldökét bűnbánóan. 
- Hogy ennyire fáj nekem..? A két, számomra legfontosabb ember legszívesebben megölné egymást, és ez ma majdnem be is következett! Hát ennyire vak vagy te, Hazz?! Nem bírod felfogni, hogy azzal, ha egymást bántjátok, engem bántotok? Hogyha még Louis kezdte volna, de nem! Tőle nem is várok mást, elvégre nem szeret engem, az miért érdekelné, hogyha megbánt..? De te, aki állítólag szeretsz és bármit megtennél értem?! Na, nem, ez nekem már túl komplikált! Szóval vagy te is csak hazudtál nekem arról, hogy mit érzel irántam, vagy tényleg ilyen hülye vagy! És egyik rosszabb, mint a másik!
   Felálltam, és ott akartam hagyni őt, de mindkét karjával megragadta a derekamat, és ellentmondást nem tűrően magához rántott. Lehelete a bőrömet csiklandozta. Orromat betöltötte férfias illata.
 - Eressz el! - kértem, és kapálózni kezdtem, de természetesen sokkal erősebb volt nálam, még sérülten is. - Harry, kérlek szépen, eressz el! - A könnyektől alig láttam az arcát, ezt a gyönyörű, elgyötört arcot.
   Harry megpróbált megcsókolni, de elhúzódtam tőle. Erre egyik tenyerét a hajamba fúrva a tarkómra tette, és követelőzőn birtokba vette ajkaimat. Hiába szorítottam össze a fogamat, nem sokáig tudtam ellenállni Harry kérlelésének. Sóhajtva túrtam bele a hosszú, göndör fürtökbe.
   Harry zihálva engedett el. - Igazad van. Tényleg hülye vagyok. Annyira elveszítettem a fejemet..! De csak azért, mert Adele azt mondta, rengeteget sírtál Lou miatt... Gyűlölöm, amikor sírsz. Gyűlölöm, amikor szomorú vagy, és főleg azt, ha olyan ember miatt, aki meg sem érdemli, hogy egy gondolatot is fecsérelj rá...
   Harry szorosan megölelt, én pedig magamhoz szorítottam, mintha soha nem akarnám elengedni. Felszisszent. Ijedten húzódtam el tőle, és láttam, hogy a fájdalom az arcára van írva.
 - Istenem, Harry... Mi baj?
 - Semmi - erőltetett mosolyt az arcára.
 - Ne hazudj már nekem, hallod?! - fakadtam ki. - Mid fáj?
   Mintegy válaszként az oldalára szorította a kezét. Felhúztam a pólóját, és rémülten szereztem tudomást a jobb bordáján éktelenkedő, piros és kék színben pompázó foltról. Gyengéden simítottam végig a seben.
 - Gyere, Harry - ragadtam meg a kezét. - Bemegyünk a kórházba.

Az orvos azt mondta, nincs semmi komoly baja, csak egy nagyobb, jóindulatú zúzódás a bordáján. Már akkor megrémült, amikor először Harry arcára esett a pillantása, és a teste többi részén éktelenkedő foltok sem nyerték el túlzottan a tetszését.
 - Dehát mégis mi történt vele..? - fordult hozzám, őszülő hajába túrva a doktor.
 - Verekedés - hebegtem, gombóccal a torkomban. - Otthon már tettünk rá borogatást is meg minden, de nem gondoltam, hogy ilyen súlyos...
 - Ne okolja magát, kisasszony - veregetett vállon biztatóan. - De... azt azért megkérdezhetem, hogy mi miatt verekedett?
 - Miattam - feleltem, kisebb szünet után, félve a választól.
 - Sejtettem. De nincs oka aggodalomra. A srác most rögtön hazamehet. Pár napig még fájni fognak a sebei, aztán elkezdenek begyógyulni. A foltok ugyan még megmaradnak pár hétig, de az normális. Tegyenek minden nap hidegvizes borogatást a bordájára, ahol a seb van, és rendbe jön - segítette le az addig a műtőasztalon ülő, csendes Harryt.
 - Látod? - vigyorgott rám, mikor már hazafelé tartottunk. - Kutya bajom.
 - Lárifári. Inkább fejezd be a nagyfiúskodást, mert újra megharagszom.
 - Szeretem, amikor megharagszol - mosolyodott el. - Mert akkor olyan cuki vagy. És mert olyankor mindig kiengesztelhetlek.
 - Gonosz vagy.
 - Már megint megharagudtál? - húzta fel a szemöldökét pajkosan.
 - Csak egy kicsit - nevettem el magamat.
   Harry erre megfogta a kezemet.
 - Harry... Ezt nem kéne - húztam el a kezemet ijedten.
 - Miért? - komorodott el. - Tudtommal a barátnőm vagy.
 - Igen, de mi van, ha a paparazzók vagy a rajongók az utcán kiszúrják? - rágtam a számat.
 - Chloe - állított meg, és szembefordult velem. - Ha kell, felrángatlak a Tower Bridge tetejére, és ott csókollak meg, a világ szeme láttára, és még le is videózom és felrakom a netre. Az enyém vagy, és azt akarom, hogy ezzel mindenki tisztában legyen. Mert szeretlek - halkult el a hangja, és megcsókolt.
   A lábam azonnal elgyengült, és talán el is estem volna, ha nem ölel át, és tart meg. Ujjai a hajamba túrtak, én pedig úgy éreztem, mintha valaki kirántotta volna a lábam alól a talajt. Harry tényleg szeret. Az egész világnak meg akar mutatni, és tesz a többi ember véleményére. Mindezt értem, miattam... Én nem is érek ennyit. Nem érdemlem meg. Egy önző dög vagyok. Most is Louison töröm a fejemet. Ilyen egyszerűen nincs. Egy férfi sem érdemel olyan szörnyeteget, mint amilyen én vagyok.
 - Harry, ez... - próbáltam elmondani, miután szétváltunk.
 - Ne mondj semmit. Tudom - rázta a fejét. - Te Louist szereted. De nem érdekel. Hidd el, ha nem te lennél, és én nem szeretnélek ennyire, nem hagynám, hogy így kihasználj, mintha csak vak lennék. De valamiért annyira szeretlek téged, hogy belehalnék, ha nem lehetnék veled, és ezért még azt is képes vagyok elviselni, hogy te nem szeretsz engem.
 - De szeretlek - suttogtam, könnyes szemmel. - Csak nem úgy, ahogy te akarod.
 - Sebaj - mosolyodott el kényszeredetten. - Az én szerelmem kiegészíti a tiédet is.
   A könnyeimet nyelve fordultam el, hogy Harry ne lássa, hogy sírok. Annyira szeretett, annyira védeni akart, hogy szinte már fizikai fájdalmat érzett, valahányszor egy könny elhagyta a szemeimet. Határozottan maga felé fordított, és az ajkába harapott, amikor meglátta az arcomat. Nem szólt egy szót sem, csak magához ölelt. Ez olyan... biztonságot nyújtó, boldog ölelés volt, az a fajta, ami, azt akarom, soha ne érjen véget. Nem Harry volt ugyan az a személy, aki tökéletesen boldoggá tudott volna tenni, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy Harryvel nem éreztem jól magamat. Bűntudat mardosta a szívemet.
   Ahogy Harry gyengéden megfogta a kezemet és elindultunk, magamban imádkoztam. Soha nem voltam vallásos, nem is hittem abban a bizonyos istenben, akit a vallásosak hirdettek, de biztos voltam benne, hogy van valami természetfeletti erő, ami mindannyiunkat irányít. Nem voltam vallásos, de igenis hittem.
   Te kegyetlen, szívtelen, szörnyeteg Isten! Miért kell engem büntetned?, gondoltam magamban. Mert igenis engem büntetsz azzal, hogy Louist kell szeretnem, nem Harryt. Harry szenved amiatt, hogy te kínzol engem. Mit vétettem, mondd!? Ha nem szerettem volna bele Louisba, boldoggá tehetném Harryt, mert nincs ember a földön, aki annyira megérdemelné, hogy boldog legyen..! Ez a büntetésem, amiért nem hittem benned, nem igaz? Az emberek, akik hisznek benned, azt mondják, te igazságos és jószívű vagy... Fenéket! Vagy valamilyen szörnyű és megbocsáthatatlan bűnt követtem el, vagy tévednek ezzel kapcsolatban. Szerintem az utóbbi, mert egyetlen olyan cselekedetemre sem emlékszem, amivel megsérthettelek volna téged...
 - Chloe..? Hozzád beszélek! - szorította meg a kezemet Hazza.
 - Izé, ne haragudj, tessék? - szipogtam.
 - Te már megint sírsz..? - állított meg. Épp egy elhagyatott romház mellett haladtunk el, én pedig a falnak dőltem.
   A göndörkém megállt előttem, és zöld szemeit az enyémekbe fúrva megfogta mindkét kezemet.
 - Mondd el, mi a baj. - Homlokomat az enyémnek döntötte, én pedig mohón kaptam hibátlan, puha ajkai után, de nem hagyta, hogy eltereljem a figyelmét. - Chloe!
 - Ez bonyolult és hosszú is, Harry - suttogtam, a fejemet rázva.
 - Úgy nézek ki, mint akit érdekel? - vonta fel a szemöldökét. - Hallgatom.
   Elmondtam neki, ami bántott, de csak azért, mert tudtam, hogy úgysincs más választásom.


~Harry Styles~

Ahogy Chloe elmondta, mi bántja, úgy lettem én is egyre komolyabb. Tökéletes arca kipirult, kapkodta a levegőt, és gyönyörű szemeiben könnyek csillogtak, amitől úgy éreztem, valaki kést forgat a szívemben. Hüvelykujjammal ügyetlenül letöröltem kibuggyanó könnyeit, és a vállába fúrtam az arcom. Belélegeztem gyönyörű haja megnyugtató illatát, és beletúrtam a selymes zuhatagba. Élveztem, hogy ziháló légzése a nyakamat csiklandozza. Biztos ellágyultam, mert már nem tartottam elég szorosan. Kitépte magát a kezemből, és zokogva elrohant előlem.
   Alacsonyabb volt nálam valamennyivel, ezért érthető módon hamar utolértem, mert ő kisebbeket tudott csak lépni.
 - Harry, kérlek, könyörgöm, engedj el! - sírta, miközben folyamatosan ficánkolt a kezeim között. - Nem érdemellek meg, hallod, nem akarom, hogy a közelemben legyél, mert arra sem vagyok méltó, nem érted?! A vége az lesz, hogy összetöröm a szíved, és emiatt a halálba kívánom magamat, és igen, most is magamra gondolok előbb, mert egy utolsó önző dög vagyok... Eressz már!
   Csípőmmel a falnak préseltem, egyik kezemmel a kezét fogtam meg, másikkal az állát. Olyan puha volt a bőre, még így is, hogy könnyek áztatták el mindenütt... Rettenetesen izgató volt, ahogy kétségbeesetten vergődött a karjaim között, de nem tudott mit tenni, mert erősebb voltam nála.
 - Megmondtam, hogy engem ez nem érdekel - mondtam halkan. - Akkor törd össze a szívemet, gyerünk, csak rajta..! Nélküled csak fél ember vagyok, fél szívvel. Addig szeretnék egész maradni, ameddig csak lehet, aztán, ha eljön a nap, amikor magamra hagysz, legfeljebb azt mondom majd, gyűlöllek, de nem fogom komolyan gondolni, hallod? - Kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen, és küzdenem kellett, hogy ne vesszek el a nagy, sötétbarna, szinte már fekete színű szemekben. - Csak téged szeretlek, csak te kellesz nekem. És, ha nem is engem szeretsz... akkor is addig leszel az enyém, ameddig csak lehet, hogy az az átkozott, utolsó barom Tomlinson szenvedjen egy picit, a rohadt életbe is!
   Ellentmondást nem tűrően szorítottam a számat Chloe formás, piros ajkaira, de továbbra sem engedtem a szorításomból, mert nem akartam, hogy újból megszökjön. Egy ideig tiltakozott, de aztán megadta magát, és visszacsókolt. Édes istenem, hogy én mennyire szeretem ezt a lányt...
   Mikor elfogyott a levegőnk, zihálva váltak szét ajkaink. Mindketten levegő után kapkodtunk. Én elégedetten oldalra billentettem a fejemet, és... és akkor megpillantottam Louist, amint a közeli utcasarkon egy ház oldalának dőlve áll, és karba tett kézzel néz minket. Ez a hülye végig követett  minket?! Ezt nem hiszem el. Biztos csak hallucinálok. Meghülyültem.
 - Harry..? - suttogta szerelmem aggódva. - Mi a baj, megint fáj valamid?
 - Igen - hazudtam, mert támadt egy ötletem. Az arcomon pimasz vigyorral fordultam vissza Chlo-hoz. - Megint a bordám, de semmi vészes, esküszöm. Csak puszit igényel.
   Chloe angyalian elnevette magát, majd felhúzta a pólómat a mellkasomig, lehajolt, és megcsókolta a helyet, ahol a sérülésem volt. Hátrahajtottam a fejemet, és vágyakozva túrtam bele mindkét kézzel Chloe barna hajába.
 - Kellesz nekem - suttogtam erőtlenül, miközben felállt, és a nyakam köré fonta a karját.
 - Igazán? - suttogta, pajkos mosollyal az arcán.
 - Mit szólnál ahhoz, ha ma nálunk aludnál? - érdeklődtem zihálva.
 - Az szuper lenne - felelte, és elindult az elágazásnál arra, amerre ő lakott. De én utánanyúltam, és a csuklójánál fogva visszarántottam, aminek következtében a mellkasomnak ütközött. Ujjai a nyakamat cirógatták.
 - Nem arra - vigyorodtam el.
 - Dehát... a cuccaim, pizsama...
 - Ma éjszaka nem lesz szükséged ruhára, édesem - mormoltam, akaratlanul is utat engedve piszkos fantáziámnak.
 - Louis nem fog túlzottan örülni - rágta a szája szélét. Rohadt édes volt, amikor zavarba jött.
 - Louis bekaphatja - vágtam rá, mire szemmel láthatóan megbántódott. - Na, királylány, fel a fejjel - nyúltam az álla alá, és puszit nyomtam a szájára. - Tudod, otthon nekem külön szobám van, Louis téged nem is fog látni - soroltam olyan hangon, mint amikor egy ötéves könyörög a kirakatban álló játékért a szüleinek.
 - Rád nem lehet haragudni - nevette el magát, és apró tenyerét az én hatalmas kezembe csúsztatta.
   Louis szúrós pillantása szinte lyukat égetett a hátamba, de abban a pillanatban magasról tettem rá és a kisded játékaira.


~Chloe West~

 Órákkal később, az éjszaka közepén felriadtam. Vaksötét volt, egyedül a digitális óra piros számai hirdették, hogy hajnali két óra van. Harry álmában is magához húzott engem, mire elmosolyodtam, és félresimítottam néhány rakoncátlan tincset a homlokából. Megkordult a gyomrom, mert eszembe jutott, hogy Harry azonnal a hálószobába hozott, mikor megjöttünk.
   Óvatosan csusszantam ki Harry karja és a vékony takaró alól, és ráébredtem, hogy nincs rajtam semmi. Persze, miért is lenne. Harry még azt sem engedte, hogy a pizsamámért hazamenjek, útközben kellett felhívnom anyát, hogy ma éjszaka Harryéknél alszom. Magamra kaptam hát a melltartómat, a bugyimat és a gatyámat, de a pólómat nem, mert sejtelmem sem volt a hollétéről, és mert elvégre éjszaka van, nincs senki a konyhában, és féltem előrángatni a pólómat Harry alól, mert ugyebár rajta feküdt.
   Tehát melltartóban mentem le a konyhába, ami hiba volt. Louis ott ült az asztalnál, és a gondolataiba mélyedt. Nem fordult felém, tehát azt gondoltam, van időm még visszafordulni.
 - Gyere csak - szólalt meg, úgy, hogy rám sem nézett.
   Feszengve, kelletlenül léptem be a konyhába, mire felém fordította a fejét, és akkor tudatosult benne, hogy melltartóban vagyok. Pimaszul elvigyorodott.
 - Milyen volt a hancúrozás a barátoddal, hercegnő? - kérdezte.
   Én idegesen a hűtőhöz léptem, és elővettem egy müzliszeletet. Nem válaszoltam.
 - Megismételjem a kérdést? - hallottam a hátam mögül a hangját, mert ugye én a rosszul becsomagolt édesség kibontásával foglalatoskodtam a konyhapulton.
   Eszembe sem jutott, hogy odaáll mögém. Így, mikor végre kibontottam a müzliszeletet, és megfordultam, hogy ránézhessek, a mellkasába ütköztem. Gyorsabban kezdtem venni a levegőt, és kérdőn néztem a kék szempárba. Nem úgy tűnt, mint aki egyhamar magyarázatba szeretne fogni.
 - Miért nem válaszolsz, ha kérdezek valamit? - nézett rám ártatlan szemekkel, és nem is próbálta eltitkolni, hogy a melleimen legelteti a szemét.
   Jobb kezével a konyhaszekrénynek támaszkodott, de továbbra sem vette le rólam a szemét. Idegesen beleharaptam az édességbe, de úgy éreztem, hamuvá válik a számban.
 - Azért, mert... semmi közöd hozzá - sziszegtem dühösen. Mit akar tőlem..?
   Mintha megérezte volna a gondolataimat! Elröhögte magát, és a hajába túrt. Istenem, miért ilyen mocskos jóképű?! Reszketni kezdtem.
 - Ne legyél már gyermeteg, Chloe, nem csinálok veled semmit - mosolygott rám pimaszul.
 - Én vagyok gyermeteg?! Nem én viselkedek úgy, mint egy ötéves!
 - Ezt hogy érted? - vonta össze a szemöldökét.
   Felhorkantam. El akartam lépni előle, de a másik kezét kinyújtva megakadályozott az elképzelésemben. A kajámat a konyhapultra tettem, és karba fontam a kezemet.
 - Elárulod, mire volt jó félholtra verni Hazzát? - suttogtam.
 - Basszus, Chloe, mondd, nem látsz a szemedtől? - fakadt ki. - Én vertem félholtra Harryt, persze. Akkor ezek itt micsodák?
   Az orrom elé tolta kék foltokkal telített karját, a szemén éktelenkedő monoklira mutatott, és felhúzta a pizsamafelsőjét, hogy megmutassa a bordáján éktelenkedő, Harryénél is sokkal iszonyúbb sebet.
 - Louis, én... sajnálom! - simítottam végig a hegen. - Harrynek is ilyenje volt a bordáján, és őt ma bevittem a kórházba...
 - Eszedbe ne jusson, hogy ezt velem is megteszed! - emelte fel a hangját.
 - De miért..? - ijedtem meg a hangszíntől és az arckifejezéstől, amit társított hozzá.
 - Mert te Harry barátnője vagy - lágyult el a hangja, és gyengéden megérintette az arcomat, amitől kirázott a hideg. - Felette kell anyáskodnod, felettem nem. Én csak a legjobb barátod vagyok.
 - Amióta megismertelek, több vagy annál - mondtam remegő hangon. Egyenesen szomjaztam a csókjára, de tudtam, hogy nem fog megcsókolni. - Volt időszak, amikor jártunk is... Nem emlékszel?
 - Halálom napjáig emlékezni fogok rá - jelentette ki rekedt hangon, és úgy láttam, a szemében fájdalom tükröződik. - De te Harrynek adtad a szüzességedet, és már esély sincs rá, hogy valaha az enyém legyél, azok után, hogy annyiszor megbántottalak.
 - A remény hal meg utoljára - simítottam végig az arcán, ezen az angyali, hibátlan, tökéletes arcon, amit mindenkiénél jobban szerettem. Még Harryénél is jobban.
 - A miénk már régen meghalt - viszonozta a gesztusomat Louis zihálva.
   Ami ezután következett, azt legvadabb álmaimban sem gondolva. Louis finoman a hajamba túrt, és megcsókolt. Egészen máshogy csókolt, mint Harry. Harry olyan gyengéd volt mindig, mintha attól rettegne, hogy egy óvatlan mozdulatától összetörök. Louból hiányzott ez a félelem. A lepkék a gyomromban csapdosni kezdtek, amik Harryvel eddig még sosem történtek meg, bármennyire szerettem őt is. Louis vadul, szenvedélyesen csókolt, ugyanúgy, és mégis egészen máshogy, mint Harry. Bár az is lehetséges, hogy Louis borzalmasan csókolt, Harry pedig fantasztikusan, mert én akkor is Louist szerettem jobban, csak utána epekedtem.
   Azt mondják, az ember mindig arra vágyik, ami nem az övé. Harryt már megkaptam. Az enyém volt, egészen az enyém, az egész szíve, teste és lelke. Louis viszont pont most vágta az arcomba, hogy számunkra nincs remény. Most mégis engem szorít magához. Belemosolyogtam a csókunkba.
   Louis tenyere simogatni kezdte fedetlen hasamat és oldalamat. Felnyögtem, és eltoltam magamtól a kezét. - Ezt ne - motyogtam, csók közben.
   Nem helyes, amit csinálok, ütött fejbe a gondolat. Sőt, a nem helyes egy kicseszett halvány utalás csupán rá...
   Hirtelen elhatározásból szedtem össze minden akaraterőmet, és ellöktem magamtól Lout. Ő megilletődve nézett rám.
 - Ennyire rosszul csókolok?
   Csak megráztam a fejemet, könnyekkel a szememben. Nem, nem sírhatok Louis miatt..! Visszatartottam az alattomos, idióta cseppeket, és farkasszemet néztem Louissal.
 - Tessék, akkor gyerünk, mondd a szemembe, hogy nem akarod a csókomat - biztatott kegyetlenül Louis, és a derekamat megragadva vetett véget újabb szökési kísérletemnek.
 - Ti mind egyformák vagytok - motyogtam dühösen.
 - Tessék? - vonta fel a szemöldökét, de nem azért, mert nem hallotta volna, mit mondok.
 - Azt mondtam, ti mind egyformák vagytok! - ordítottam az arcába. - Valahányszor menni akarnék, csak a falhoz szorítotok és szorosan tartotok, hogy ne tudjak elszökni, mintha csak valami bűnöző lennék, basszuskulcs! Nem vagyok sem a kutyád, sem a tollad! Nem birtokolhatsz! Nem tárgy vagyok, hanem érző lény! Az arcomba mondod, hogy számunkra minden remény meghalt, aztán ahelyett, hogy hagynád, hogy megpróbáljalak elfelejteni, megcsókolsz, és arról faggatsz, hogy akarom-e a csókodat. - Könnyek szántottak végig az arcomon, de ezúttal nem a szomorúságtól, hanem a haragtól és a tehetetlenségtől. - Igen. Akartam. De te is csak egy utolsó, rohadék, szemétláda, szívtelen dög vagy! Engedj el, vagy esküszöm, megrúglak!
 - Hú, de kis vadmacska lettél - vigyorodott el Louis. Vagy csak még jobban fel akart húzni, vagy tényleg ennyire hülye volt.
   Eszébe sem jutott, hogy esetleg komolyan gondolom. Pedig tényleg megtettem. Minden erőmet beleadva a legérzékenyebb pontjába térdeltem, mire a fájdalomtól összegörnyedt és szitkozódott. Ezt kihasználva kikerültem, és felrohantam a lépcsőn, be Harry szobájába.
   Amint beléptem a biztonságot nyújtó helyiségbe, kulcsra zártam magam mögött az ajtót, és halkan kezdtem kibújni a ruháimból, mert nem túl kényelmes melltartóban és bugyiban aludni - még, ha a nadrágot elviseltem volna, ezeket nem. Harry motyogott valamit álmában, én pedig hozzábújtam. Teste biztonságot nyújtó meleget adott, és Hazza öntudatlanul is átkarolt, és szorosan magához húzott. Megnyugodva szívtam be finom illatát, és tökéletes mellkasába fúrtam az arcomat.
   Így aludtam el. És pontosan így is ébredtem. Harry gyönyörű szemei már nyitva voltak, és bizonyára engem néztek.
 - Olyan aranyos vagy, amikor alszol - suttogta mosolyogva.
 - Te meg olyan aranyos vagy, amikor hagysz aludni - morogtam, és arcomat a párnába fúrva aludtam vissza. Előtte még hallottam, ahogy felkuncog. 


1. évad, 14. fejezet: Messze vagy tőlem így is...

Az augusztus is egy csapásra véget ért, kezdődhetett a suli. A legrosszabb része viszont nem is konkrétan ez volt, hanem a búcsú.
   Szeptember elsején hajnali négykor keltem ki az ágyból, hogy még el tudjak köszönni a srácoktól. Harry hiába mondta, hogy ne terheljem meg magamat ennyire már az első iskolanapon, de fütyültem rá. Ott akartam lenni, amikor elmennek, és talán hónapok múlva látom őket viszont. És, ha ennek annyi az ára, hogy szeptember elsején karikás szemmel lépek be a suli épületébe, akkor simán vállalom.
   Nem tudtam visszatartani a könnyeimet, és nem csak azért, mert Louist nélkülöznöm kell most egy jó ideig. Már Harry miatt is. Már akkor hiányzott, amikor még el sem ment. Akkor azt gondoltam magamban, hogy ez képtelenség. Én Louist szeretem, akkor mégis hogyan hiányozhatna Harry..?
   Könnyekkel a szememben öleltem végig mind a négy bandatagot, utána pedig Harry következett. Neki is jobban csillogott a szeme a szokásosnál, amitől nekem még inkább sírhatnékom támadt.
 - Mikor látlak megint..? - kérdeztem halkan, gombóccal a torkomban.
 - Minden nap felhívlak vagy írok üzit - esküdözött.
 - Nem ezt kérdeztem, Harry - ráztam a fejem, előre félve a választól.
   Sóhajtott, és kicsit arrébb húzott, hogy négyszemközt legyünk. A falnak támaszkodtam, ő pedig felettem támaszkodott a tenyerén.
 - Chloe. Kérlek, ne akadj ki nagyon, mert akkor esküszöm, én sem megyek sehova, jó? És akkor Paul meg a srácok széttépnek. Ez a turné... sokkal hosszabb és másabb lesz, mint az előző, mert ez az album is sokkal nagyobb hisztériát váltott ki. Nemhogy szabadnapot nem kapunk majd, de körülbelül ötven plusz koncertet kellett beiktatnunk, mert mindenhova elkeltek a jegyek egy szempillantás alatt. Chloe, ne sírj már! - nézett rám könyörögve, és a hajamba fúrta az arcát, hogy elrejtse a könnyeit.
 - Ne kertelj, Harry - zokogtam. - Ki fogom bírni, esküszöm, csak... mondd meg, mikor láthatlak újra!
 - Paul azt mondja, a rajongók idén még őrültebbek, mint eddig, ezért még azt sem engedték meg neked, hogy elgyere valamelyik koncertre. Úgyhogy... Karácsonykor itthon leszünk két napig, de aztán megyünk is tovább, és körülbelül jövő ilyenkorra találkozunk újra.
   A gondolat, hogy a karácsonyt leszámítva egy év múlva láthatom megint Harryt, annyira sokkolt, hogy arra szavakat sem találtam. Ez csak egy rossz álom, és biztosan mindjárt felébredek, de eltelt pár perc, és én még mindig ott álltam, a falnak dőlve, Harry előtt.
 - Harry! - kiabált neki Paul, de ő csak legyintett, és közelebb hajolt hozzám.
 - Csak egyszer kérdezem meg, Chloe - suttogta. - Megvársz?
   Ez az egy szó egy érzelemlavinát indított el bennem. Egy olyat, aminek talán még hónapokig nem lesz vége.
 - Harry - sírtam. - Megvárlak, ígérem! Mert... szeretlek. Már pontosan úgy, ahogy te engem, ha nem jobban.
   Harry az örömtől remegve simított végig az arcomon.
 - De te is engem? - vetettem fel a fejem. - Honnan tudjam, hogy ott, több millió nálam sokkal szebb és hozzád valóbb lány között nem fogsz engem elfelejteni..?
 - Ne is folytasd ezt. Először is, a menedzsment megtiltotta nekünk, hogy csajozzunk. Másodszor pedig... te vagy a mindenem, Chloe, és ezt te is tudod. Soha nem tudnálak elfelejteni, még akkor sem, ha akarnálak, márpedig így, hogy már te is szeretsz engem, semmit nem akarok kevésbé, mint téged elfelejteni! A több millió nálad sokkal szebb és hozzám valóbb lányról pedig annyit, hogy nálad lököttebbet soha nem találnék - mosolyodott el. - Nincs a világon lány, aki nálad szebb és hozzám valóbb lenne. Mert szeretlek. És, ha az ezer legtökéletesebb lány közül kéne választanom, akkor is rád esne a választásom. Ezt soha ne felejtsd el!
 - Szeretlek, Harry - szipogtam, és még egyszer utoljára a göndör hajzuhatagba fúrtam az ujjaimat.
 - Én is szeretlek, Chlo - suttogta ő.
   Ajkunk egyetlen rövid pillanatra összeért. Meghittebb elköszönés volt ez, mint bármelyik hosszú, szenvedélyes, vad csók, ezt abban a pillanatban megértettem. Harry elhúzta a kezemet a hajától, puszit nyomott rá, és feldúltan, a könnyeit törölgetve hátat fordított, és a már javában türelmetlenkedő srácokhoz lépett. Beszálltak a nagy, fekete kocsiba, és elhajtottak. Én pedig csak állam ott, remegő lábakkal és reszketve az ürességtől, amit belül éreztem.

Azóta három nap telt el. A húgom viszonylag jól érezte magát az új osztálytársai között, és tetszett neki a középiskola. Én viszont csak úgy jártam-keltem teremről teremre, mintha egy robot lettem volna. Időnként válaszoltam, ha egy tanár vagy diák kérdezett tőlem valamit, de legtöbbször csak úgy tettem, mintha nem hallanám, és csak bámultam magam elé, mint valami kísértet.
   Csak Harry járt az eszemben. Louis is, de az ember sokkal többet gondol arra a személyre, aki az övé, csak az övé, mint arra, aki le se szarja. Harry minden nap telefonált estefelé, de a hangjából mindig olyan fáradtság sütött, hogy legszívesebben inkább lemondtam volna a telefonálásokról, mintsem hallanom kelljen ilyen... élettelennek. 
Még magamnak sem mertem bevallani, de hiányzott. Rettenetesen hiányzott. Még soha életemben nem dúltak bennem ilyen erős érzelmek, mint most. Hiányzott a nevetése, a mosolya. Hiányzott a szeme, azok a zöld, megnyugtató, kifürkészhetetlen szemek, és hiányzott a haja, az a göndör őserdő, amit hetek óta nem volt hajlandó levágatni. Hiányzott az a pillantása, ahogy rám néz, és az ajka, ahogy mosolyra húzódik. Hiányzott az érintése, a keze, az arca, mindene, ami ő volt. Érezni akartam azt, hogy ott fekszik mellettem, de valahányszor elalvás előtt oldalra fordultam, hogy megcsókoljam és megöleljem, csak az üres lepedő volt ott. Legtöbbször csak sírtam, és sem anya, sem apa, sem Luke, sem Richard, sem Lily, sem Adele kérlelése nem segíthetett ezen. Azt a két személy, aki segíthetett volna rajtam, most ki tudja, hány óceán, kilométer, ország vagy kontinens választja el tőlem.
   Megőrjített ez a tehetetlenség. Nap mint nap úgy keltem fel és feküdtem le, mint egy gép. Az ébresztőóra csörgésére felkeltem, elmentem iskolába, visszajöttem, és a leckékre vagy tanulnivalókra fittyet hányva leültem a laptopom elé, hogy legalább a gépen keresztül figyelemmel követhessem, mi történik a srácokkal.
   Most először néztem meg azóta, hogy Harry azon a végzetes napon beállított, és említett személy Twitter-oldala most tele volt "rettentően hiányzol" és ehhez hasonló tweetekkel. Ezeken kívül rengeteg rajongó is írt nekem, de ezeket csak elolvasás nélkül kitöröltem, mert nem bírtam volna elviselni újabb könnyeket, mindegy, hogy azok örömtől vagy bánattól születtek volna.
   Marley és Brian éppen az ágyamon játszott, amikor én a könnyeimmel küszködve lecsuktam a laptopot, és leültem. A két kis kedvenc úgy nézett rám, mintha ők jobban megértenék, mi a bajom, mint más. Könnyáztatta arcomat Brian szőrébe fúrtam, miközben Marley-t simogattam.
   Tényleg ez volt a helyzet. Apa egyre kevesebbet volt itthon, a munkája miatt, és hiába keresett emiatt sokkal többet, én bármelyik híd alatt is szívesebben aludtam volna, csak velem legyen mindig. Ő tehát egyáltalán nem is tudott a gondjaimról. Anya próbált megérteni engem, ez látszott rajta, de minden erőfeszítése ellenére képtelen volt elfogadni azt a tényt, hogy én nap nap után szenvedek, mégsem vagyok hajlandó elmondani az okát, mondván, erősnek kell lennem.
   Haha. Akkor most mégis miért bőgök?
   A testvéreimmel is jórészt ez volt a helyzet. Luke túl pici volt ahhoz, hogy egyáltalán felfogja, mi történik velem, Richardot pedig alig láttam. Lily túlságosan el volt foglalva a saját, jelenlegi szerelmi bánatával, és különben sem akartam az orrára kötni, mi van, mert akkor anya tuti kiszedné belőle, amit nem akarok. Adele pedig... ő Adele volt. Az egyetlen, akire ebben a dologban számíthattam. Anyuval szinte sosem beszélt, elvégre nem is voltak rokonok, apa pedig amúgy is annyira elfoglalt volt, hogy Adele, ha el akart volna árulni engem, akkor sem ért volna el vele semmit, mert apu a rengeteg teendője mellett gyakorlatilag semmire nem tudott már odafigyelni a fáradtságtól. Adele volt az a biztos pont, ami életben tartott.
   Most is ott ült az ágyán, a legújabb könyvével az ölében, de pontosan tudtam, hogy engem néz, amint ott sírok, és már lassan a halálon gondolkozom.
 - Három napja nem láttalak leckét írni. És egyáltalán. Nem is láttam könyvet, füzetet vagy tollat a kezedben. Chloe, ilyen teljesítménnyel sosem fogsz tudni egyetemre menni. A tanfelszerelésedet sem szoktad soha összepakolni, viszel te egyáltalán cuccot az iskolába?
 - Nem - suttogtam. - És már régen nem akarok egyetemre menni.
 - Húgi, nem dőlt még össze a világ, okés? Ne add fel az álmaidat azért, mert...
 - Te sem érted. Az egyetem soha nem álom volt, csupán ötlet, és az egyetlen. Neked tök jó, mert találtál munkát, és elég jól is fizetnek, de én mihez tudnék kezdeni? Ahogy mondtad, a teljesítményem siralmat, pár nap alatt betelt az ellenőrzőm a beírásokkal, és a kirúgás határán állok, már vagy egy tucat egyesem van, de nem vagyok benne biztos, mert nem számolom, nem érdekel. Csak a kirúgástól félek. Mit fogok mondani anyáéknak..?
 - Figyelj, ezt simán meg lehet oldani. Nekem is voltak depis korszakaim a suliban, és átvészeltem őket, anélkül, hogy kicsaptak volna. Annyi a lényege, hogy minden harmadik nap figyelj oda valamennyire az órákon, és csapd össze valahogy a leckét. A beírásokat lehetőleg kerüld el, szóval, ha egy tanár kérdez valamit, ne feltétlenül azt mondd, hogy nem tudod, hanem például valami olyasmit, amit talán elfogad, és látja belőle, hogy azért valamennyire odafigyeltél.
   Nem szóltam semmit. Kicsit olyannak tűnhettem Adele szemében, mint egy kísértet. Az agyam valamennyire felfogta a kapott információkat, de addig már nem jutott el, hogy kicsit el is gondolkodjon rajtuk. Éppen azon törtem a fejemet, hogy Harry mennyire lenne dühös, ha karácsonykor hegekkel lenne tele a karom.
 - Chloe..? - kereste a pillantásomat a nővérem, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat.
 - Tessék - szipogtam.
 - Egy dolgot megígérnél nekem? - kérdezte, kétségekkel küszködve.
 - Mondjad - emeltem fel a fejemet, kíváncsian.
 - Soha ne tegyél kárt magadban, rendben?
   A levegő picit mintha megfagyott volna a szobában. Üveges tekintettel meredtem a nővéremre.
 - Chloe! Hallottad? Nem akarom, hogy bajod essen, oké? Harry és Louis sem akarná. És idővel megbánnád te magad is, hidd el nekem.
 - Nem tudsz te semmit - ráztam a fejemet, és felálltam, hogy kimenjek az erkélyre.
   Fogalmam sem volt, miért pont Adele-t bántom, amikor ő csak jót akar nekem. A gondolat, hogy kárt tegyek magamban, megrémített, de még soha nem hívogatott annyira, mint most. Tudtam, hogy nem helyes, és azt is tudtam, hogy, ha Harry megtudja, megöl. De mégis... Valami bennem mintha korbáccsal ösztökélt volna arra, hogy az önpusztítás mezejére lépjek.
 - Mi jár a fejedben?
 - Nem értenéd.
 - Azért mondd el.
 - Biztosan hallani akarod?
 - Igen - jelentette ki, és felém fordulva jelezte, hogy figyel.
 - Nem vagyok tisztában azzal, amit most érzek. Rettenetesen hiányzik Harry, és minden percben azon töröm a fejem, hogy talán éppen most csókolózik egy másik lánnyal, az ígérete ellenére. Érted? Kételkedem benne, pedig megesküdött! Ha egyszer ennyire hiányzik, akkor az azt jelenti, hogy beleszerettem... De mégis hogy a jó égbe szerethettem volna bele, hogyha Louis iránt sem fogytak el az érzelmeim, sőt, csak erősödtek? Lehetséges, hogy egy lány egyszerre két embert ugyanannyira szeressen? Szerintem nem, épp ezért jutottam arra a meggyőződésre, hogy velem nem jó valami. Ne, ne mondj semmit, engem már ezer észérv sem ránthat vissza ettől! - A könnyeim megállíthatatlan folyamként ömlöttek végig az arcomon. - Hosszú idő óta ez az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok, ezért, kérlek szépen, ne bizonytalaníts el, mert egyszerűen nem tudok úgy élni, hogy egyetlen dologban sem lehetek meggyőződve! - Adele arcán láttam, hogy megértett, és nem próbált lebeszélni. - És ez az egész úgy romlott el, ahogy van. Valami hiba van bennem, ez egészen biztos, de nem tudok rájönni, hogy mi az!
 - Tenni akarsz valamit - suttogta rémülten Adele. - Tenni akarsz valamit, amit nem mondasz el nekem, mert, ha tudom, az ágyhoz bilincsellek.
 - Túl jól ismersz - hajtottam le a fejemet.
 - Chloe, ne! - könyörgött. - Csinálj akármit, csak előtte mondd el nekem, hátha tudok segíteni!
 - Nem tudsz - ráztam a fejem sírva. - Csak két ember van az egész világon, akik tudnának rajtam segíteni... de őket jelenleg egész kontinensek választják el tőlem.
   A számat harapdáltam idegességemben. Semmi nem hiányzott kevésbé, mint az, hogy megszólaljon a telefonom. Nem értettem, elvégre csak délután volt, Harry este szokott hívni... istenem, biztosan történt valami..!
   A Best Song Ever refrénjét félbeszakítva kaptam fel a telefont.
 - Chloe? - szólalt meg a fásult hang a vonal túlsó végén.
 - Harry! Valami baj van? - kérdeztem aggódva.
 - Nincs semmi, egyetlenem, csak már... nem bírtam kivárni az estét. Muszáj volt hallanom a hangod.
 - Fáradtnak tűnsz - suttogtam szomorúan.
 - Te pedig szomorúnak. Mi a baj, kicsim? - lágyult el a hangja.
 - Ne velem foglalkozz, Harry, én tök jól megvagyok, sokkal fontosabb, hogy te jól legyél - mondtam, megint a könnyeimet törölgetve.
 - Te sírsz - halkult el Harry hangja. - Miért, Chloe? Mondd már el, mi van!
 - Rettenetesen hiányzol - szipogtam. - És még mindig hónapok vannak karácsonyig!
 - Te is nekem, még annál is jobban - sóhajtott. - Ki fogod bírni, hallod? Te erős lány vagy.
 - Harry... - suttogtam remegő hangon.
 - Ne! Kérlek, ne mondj semmit, mert az lesz a vége, hogy hazaszököm, és akkor az egész bandának vége.
 - Tudom, Harry. Ne haragudj.
 - Haragudni? Rád? Te még mindig ugyanolyan lökött vagy, mint régen - nevetett fel, és nagyon jó érzés volt nevetni hallani. Éveknek tűnő napok óta nem hallottam már ezt a hangot.
 - Köszi, Styles, ez jólesett - nevettem fel én is.
 - Mindig is értettem mások felvidításához - hencegett vidáman. - Milyen a suli?
 - Szuper - hazudtam. - És a turné?
 - Az is, csak idegölően fárasztó.
 - Kibírod. Erős vagy - biztattam, ahogy ő az előbb engem.
 - Családod?
 - Megvannak. Apu sokat dolgozik. Anya is néha. Richardot augusztus közepe óta nem láttam. Hiányzik.
 - Biztos te is hiányzol neki - hitegetett.
 - Hogyne - szűrtem a fogaim között. - Srácok hogy vannak?
 - Niall nemrég az éhhalál közelében állt - újságolta. A hangján hallatszott, hogy mosolyog.
 - Hogyhogy?
 - Az egyik koncert kicsit elhúzódott, mert néhány fan feltört a színpadra, és az istennek sem akartak lemenni, a biztonsági őröknek pedig mi tiltottuk meg, hogy erőszakosak vagy durvák legyenek velük.
   Eszembe jutottak Harry szavai arról, mennyire elvadultak a rajongók az utóbbi időben. Még csak most kezdtem felfogni, hogy ez mennyire igaz.
 - Chloe? Ott vagy még?
 - Persze, csak elbambultam.
 - Semmi baj. Nagyon vigyázz magadra.
 - Jó.
 - Ígéred?
 - Ígérem - ismételtem fagyosan, mint valami papagáj.
 - És ne szomorkodj. Nem én vagyok a világ közepe. Koncentrálj a tanulásra inkább, az legalább leköti a figyelmedet.
 - De én nem akarom, hogy lekösse a figyelmemet! - fakadtam ki. - Rád akarok gondolni, hogy legalább a fejemben velem legyél..!
 - Nem kell ahhoz rajtam gondolkodni, hogy veled legyek - szólt halkan, rekedtesen. - A szívemben hordozlak, ahogy te is engem, nem?
 - De - zokogtam. - Harry! Szeretlek!
 - Én is téged, drágám. Tarts ki, meglátod, eltelik ez a pár hónap is. Esküszöm. Csók a családnak!
 - Szia - suttogtam, és a telefonomat tartó kezem élettelenül hanyatlott az ölembe.
 - Mi a baj? - kérdezte halkan Adele.
 - Semmi - feleltem fagyosan, és eldőltem az ágyon, kikerülve Brian-t és Marley-t.

Kinyitottam a szememet. Felültem, és arra lettem figyelmes, hogy Adele nincs a szobában, helyette ott ül a földön Lily, és olvas valamit.
 - Li... Adele hol van?
   Felnézett, és megrökönyödve pillantott rám.
 - Ki az az Adele? - vonta össze a szemöldökét.
 - Jaj, ne csináld már ezt! Hát Adele, a félnővérem!
 - Neked nincs is félnővéred - okított ki Lily.
 - Mi van?! Dehát... vele mentünk el Louisékkal a folyópartra, arra a gyönyörű helyre....
 - Te most Louis Tomlinsonról beszélsz?
 - Hány Louist ismerünk még rajta kívül?!
 - Soha életedben nem találkoztál Louis Tomlinsonnal és a bandatársaival. Biztos álmodtál - vont vállat nyugodtan Lily.
 - De... Olyan valóságosnak tűnt! - Sós könnyek mardosták a szememet. Ez az egész... csak egy álom volt?! Harry, Louis, Adele, minden..?
   Nyöszörögve ébredtem fel. Pár percig csak feküdtem a sötét éjszaka közepén, Adele szuszogását hallgatva, és próbáltam megnyugodni. Csak egy álom volt ez a szörnyűség...
   De ettől nem nyugodtam meg. Sőt, csak még rosszabbul éreztem magam. Ennek véget kell vetni. Lassan beleőrülök ebbe. Ha máshogy nem, akkor... 
Nem értettem magamat. Mit művelek?!
   A sötétben kitapogattam a szekrényemben pár alkalmas ruhát, és magamra kapdostam őket. A pizsamámat összehajtva az ágyra tettem. Felrángattam a cipőmet a lábamra, és óvatosan becsuktam magam mögött a szobaajtót. Senki nem ébredt fel a mocorgásra. Óvatosan elővettem a kulcsomat, és kinyitottam a bejárati ajtót, majd visszazártam magam mögött. Esett az eső. Nem zavart.
   A kertkaput elhagyva határozottan sétáltam végig az utcán. Pár saroknyira innen volt egy híd. A Temze fölött ívelt át, és körülbelül négy méterrel alatta zúgott el a vad folyó. Oda tartottam.
   Ahogy megpillantottam a célállomásomat, megtorpantam. De volt bennem valami, ami egyszerűen csak hajtott tovább. Remegve léptem fel a hídra. Valami túlvilági nyugalom árasztott el, ahogy óvatosan felmásztam a korlátra, és a karjaimat a magasba nyújtva beszívtam a friss, esőillatú levegőt. Senki nem jár erre ilyen későn. Senki nem tud megállítani.
 - Ne tedd ezt - hallottam egy ismerős hangot magam mögött.
   Zokogva néztem hátra. Harry állt ott... legalábbis egy átlátszó, szellemféle mása, akit csak én hallucináltam oda.
 - Másként nem lehetsz velem - sírtam. - Azt mondod, velem vagy, mert a szívemben tudlak, de olyan... messze vagy tőlem így is...
   Előhúztam a zsebemből a noteszemet és a tollamat. Csak annyit írtam rá, hogy: Ha meghalnék, mondjátok meg Harrynek, hogy sajnálom. Szeretlek titeket. 
   Visszafordultam. A fekete, háborgó, rohanó folyó mintha életre kelt volna, és az ujjait felém nyújtva hívott volna magához. Nem meghalni akartam... csak felejteni. Erről eszembe jutott az egyik kedvenc dalom, az Amnesia, a 5 Seconds of Summer dala.
   Reszkető hangon próbáltam felidézni azt az egy sort...
 - I wish that I could wake up with amnesia... - suttogtam.
   Lehunytam a szememet. A fejemben végigpörgött minden boldog és szomorú emlékem, mint valami elcsépelt film. Harry szerepelt benne a legtöbbet... és mégis Louis volt az utolsó gondolatom.
 - Csak boldog akarok lenni. De nélkületek nem megy... És már titeket sem látlak soha - suttogtam, csukott szemmel, és lassan előredőltem. 



Ha megfogott a prológus vagy csak kíváncsi vagy a történet végére, érdemes benézned erre a blogra! 



2 megjegyzés: