2015. május 14., csütörtök

Blogajánló #46

Die Verfluchten

Ez egy elfajzott világ, ahol nincsenek csodák és tündérek, csak kalitka benne döglődő madárkákkal. Az óriásemberek, másnéven titánok gyermekeink húsát tépik, és vérfagyasztó mosollyal végtagjainkat rágcsálják. Mi emberek falak mögé zártuk magunkat, abban a reményben, hogy a kalitka megvéd a végzetünktől. Hogy sikerült e? Igen, 3 emberöltőn át rettegve, de biztonságban éltünk. Ám a mai szent napon a kalitkánk legkülső falát, a Maria falat egy 60 méteres titán millió darabra törte, s ezzel az emberi faj jövőjének alakulását véresen megpecsételte a sors.

Mi lesz? Menekülsz, vagy harcolsz?



Prológus

 Tisztán emlékszem azokra a szent percekre, melyek annyi kínt és fájdalmat hoztak a világunkra. Az ablak előtt álltam, és gyémántként csillogó szemekkel a zaj irányába meredtem, de semmit se láttam. Milyen érdekes, az emberi lét egy töréstől felbomlik. Egy ütés a falba és gyermekek árvává, asszonyok özveggyé válnak. Egy ütés, és a halál köde borítja be a várost, egy ütéstől milliók halnak meg, vagy lesznek nyomorékok. Milyen világ ez? Kegyetlen? Á, nem, inkább igazságtalan. Vajon az őseink mit követtek el, hogy ez történt? A sors megbosszulja önmagát, de most vajon miért büntet minket? Talán nem lenne természetes, hogy a cinege a kalitkába bújik, mikor jön a sólyom? Ehelyett, inkább ki kéne repülnie és szembeszállnia vele? 

Óh, ég, mond, mit vétkezünk, hogy véres villámjaiddal bünteted a bűnös embert? Vagy, tán puszta létünk zavarja a mindenségek urát, ha van?

- Áttörték a Mária falat! Áttörték a Mária falat! Mind halottak vagyunk! – kiáltott egy remegő fiú, és a kezében lévő pisztolyt a halántékához szegezte. – Már nincs okom élni! – Nagyot nyelt, majd meghúzta a ravaszt, s millió véres apró darabra osztotta koponyáját, végül az emberek elözönlötték a testét. 
Mit vétettünk?


Részletek a történetből: 

I. fejezet 

 Ha egy felnőtt embert fájdalom gyötör gyakori eset, hogy a piát választja vigaszul. Nem mintha ezzel lenne bármi gond. Persze, lehet, a férfi szól belőlem, ennek ellenére ijedségre semmi ok, nem vagyok alkoholista. Csak most, de én csupán áldozat vagyok, szenvedő. A mellettem lévő két üres boros üveg, valamint a harmadik, ami még a Jóisten erejének hála teli van, úgymond hozzám ragadt az ünnepség alatt. Mindenesetre nem ez az első eset, hogy „vizet” lopok egy partin, majd azt az óriási teraszon fogyasztom el a naplemente nézése közben. Ez vagyok én, Stefan Baumgartner. 
 Lazaság ide-vagy oda, azért jómagam sem támogatom az ilyen alkoholista életmódot, de félek, bor és pálinka nélkül nem bírnám ki ezt a napot, fájdalmam oka pedig nem máshol, mintsem a kastély másik felében keresendő, ahol is épp a bátyám, Alfons kinevezését ünneplik. Hazudnék, ha azt mondanám, nem idegesít, hogy mindenki őt imádja már egy jó ideje, körülbelül azóta, mióta megszületett. Tény, sok mindent tett a hazáért, csomó gazfickót elkapott a rendőrségen töltött idő alatt, ám mégis úgy gondolom, én vagyok az, aki többet érdemel, elvégre nem ő merészkedik a falakon kívüli világra. Finom léptekre lettem figyelmes, majd amint észrevettem tulajdonosát szaftos mosolyt húztam a számra, amiből jól látszott, nagyon részeg vagyok. Veronica volt az, a talán egyetlen, de legjobb barátom.
A maga flegma, ám borzalmasan értelmes arckifejezésével nézett egy darabig rám. Barna szemei közt cseppnyi szánalom húzódott, kezei gyorsan megtalálták a boromat, és néhány korty után helyet foglalt mellettem. 
 - Le akarsz esni, hogy a teraszon ülsz? – nézett rám mérgesen, végül az ez alatti kertre pillantott és hozzátette: - Ide már nagyon kéne egy korlát. 
 - Nos láthatod te is, apámnak volt pénze erre a kastélyra borpincével, de korlátra már nem futotta. Szomorú. – Savanyúan elhúzta a száját, látszott az arckifejezésén, hogy örömmel szabadult az ünnepségről. 
 - Történt valami kihagyhatatlan miután leléptem?
 - Alfons tósztot mondott, utána pedig a szüleid, és Eleonora is. – Ennek hallatán lassan kihúztam apró kezei közül a bort, és belekortyoltam, annyira nem akartam tudni, vajon milyen szavakkal istenítették a bátyám. – Rosszat érzek Stefan, és tudod jól, hogy az én megérzéseimre lehet hallgatni – tette hozzá hirtelen.  
 - Mit jósolsz, mi jön? 
 - Valami borzalmas közeleg, vihar, és fájdalom. – Megrémültem. Veronica megérzései mindig beválnak, de rosszat eddig sosem jósolt. – Jobb lenne bemenni, esni fog – pillantott az égre. Bólintottam, és nehéz feltápászkodás után besegített a szobába, majd leültetett az ablak mellett lévő székre. Hirtelenjében minden elcsendesedett. Csak ültem, ő pedig állt mellettem. Pillanatok teltek el így, fontos percek vesztek kárba, végül a sógornőm, Eleonora nyitott be ezzel megzavarva a nyugtalan csendet, ám lépését egyből óriási robaj követte, és a némaság még nagyobbá, nyomasztóbbá vált. Eleonora és Veronica mondtak valamit, több dolgot is, de minden szavukat csak tompán hallottam.  A nesz betöltötte végül az egész szobát. A bornak hirtelen elment a zamata, a napnak a fénye, és hosszú szekundumok letelte után az utcán találtam magam jó pár rémült tekintet társaságában. „Áttörték a falat, a Mária falat áttörték, végünk!” – hallatszott a tömegből. Egy viszonylag szép környék volt, a kastélyok és a nagyobb házak finoman elszórva álltak, parkosítottan építették őket nagy kertekkel. Az itt élők nem szoktak éhesek lenni, a nélkülözésről fogalmuk sincs. Lassan átadtam magamat a fájdalomnak, azután a földön kötöttem ki a bűntudatommal együtt, amiért nem vagyok ott, ahol most kéne lennem. De nem sírtam, egy férfi sosem sír, csupán rettegtem attól, hogy elveszítem az eddigi kényelmes életemet. Mi tagadás? Félek tőlük, azoktól az óriási fenevadaktól, megeszik az embereket, mindenkit, akit szeretek, és maguk után csak vért és kínt hagynak.    
 Hirtelen vékony, hosszú újjakat pillantottam meg a vállamon. Hátranéztem, Alfons volt az, már csak ez hiányzott. Még most is tökéletesen nézett ki, izmos testén úgy állt a ruha, mint valami hercegen. Haja hibátlanul belakkozva, szeme semmiféle félelemről nem árulkodott, persze, hisz ő „tökéletes”. 
 - Állj fel Stefan, ez nem katonához méltó – mondta egy csepp gúnnyal a hangjában. Bólintottam, igaza volt, így miképpen hitethetném el bárkivel is, hogy megbízhat bennem? Sietve feltápászkodtam és valamiféle utasítás, parancs reményében a bátyámra néztem. Katonai szempontokból is ő feljebb állt nálam. Én egy „egyszerű” közlegény voltam a felfedező osztagnál, míg a bátyám tegnap óta hadnagy a rendőrségnél. Mégis kíváncsi lennék rá, hogy melyikünk kockáztatta többször az életét az emberiségért. 
 - Mi legyen? 
 - Megkeressük az osztagunkat a központban és mindenki elvégzi a neki kiadott feladatot. – Így, hogy ő ezt egyértelműen elmondta cseppnyi szégyent érzek, ez nekem is eszembe juthatott volna. A kastély felől két női alak sietett ki. Eleonora és Veronica, mindketten rémülten, verejtékező tekintettel szaladtak felénk, arcukon a halálfélelem kapott helyet. 
 - Mi a franc van?! – Veronica hangjából egyértelműen ki lehetett olvasni, hogy szorong. Sosem láttam még ilyennek 15 év alatt. 
 - Áttörték ezek a túlméretezett barmok a Máriát. – szegezte le a szemét Alfons, mintha magát hibáztatná emiatt. 
 - Hogy? Az lehetetlen, 50 méteres az az átkozott fal… 
 - Nem tudom – vágott Alfons Eleonora szavába. – De már így is több százan meghalhattak, muszáj segítenünk. Eleonora – karolta át a lányt, aki reményvesztettségét erősen próbálta leplezni. Szép lány volt, bár nem olyan szép, mint Veronica, de egyértelműen dekoratív. Rendkívül hegyes álla tette igazán különlegessé az arcát. Hosszú aranyhaja finoman kontyba kötve, kék szemei, mint a csillagok, úgy ragyogtak.  – Menj be a családhoz, ne hagyd, hogy apámon kívül bárki is kimenjen, vigyázzatok egymásra, igyatok egy pohár teát, és ne aggódj, a titánok nem jönnek beljebb.  – A nő remegve bólintott, majd az újjait kezdte el piszkálni, abban a reményben, talán attól megnyugszik, végül visszament a kastélyba, helyenként megbotlott. – Veronica és Stefan – fordult felénk. – Ti menjetek a központba az osztagotokhoz, ők elmondják a feladatotokat. 
 - És veled mi lesz? – kérdeztem. Kétségtelenül érdekel, hogy „a nap hőse” vajon ma kit akar megmenteni. 
 - Én, mint hadnagy kiosztom a feladatokat, és az osztagommal a Rose fal környékére megyünk segíteni a menekülteknek. – Gyorsan végigpásztázott minket, majd idegesen kiáltott: 
- Igyekezzünk! – Sietve bólintottunk, és egy kocsiért rohantunk. 
 - Stefan! - Hirtelen megfordultam, kicsit sem érdekelt mit akar mondani ilyen helyzetben. 
 - Mi van? 
 - Ne hősködj. – Azzal ő is megindult a kocsi irányába. 


II. fejezet

A központba beérve az óriási káosz még engem is meglepett, pedig elég nagy felfordulásra számítottam.  Mikel-ben volt az épület, első ránézésre egy erődnek tűnt, ám az embereknek egy jó ideje már nincs szüksége erődökre, falakra annál inkább. A vár udvarában álltunk meg, és tétlenül vártunk. Alfons rég eltűnt a tömegben, egyedül Veronica maradt mellettem. Rémülten rásandítottam, istenem, lehet, hogy ezt a nőt most látom utoljára? A finom egzotikus vonásai, a dús, sötét haja, a karcsú, de magas teste, barna bőre, tökéletes. Az izgalomtól az ő arcán is verejték jelent meg, ám hazudnék, ha azt mondanám, ez nem tette még vonzóbbá.
 - Katonák vagytok? – kiáltott felénk egy tizedes, mire gyorsan bólintottunk.
 - Osztag?
 - Felderítő – Ebben a pillanatban éreztem igazán a kijózanodást. Az italnak már semmi nyoma nem volt bennem, azon kívül, hogy a fizikai képességeim jelenleg a nullát ütötték. A tiszt egy pillanatig gondolkozott, végül így szólt:
 - Menjetek átöltözni és keressétek meg a tizedeseteket.
 - Igenis! – mondtuk, azzal villám tempóban a várban lévő öltözőkhöz igyekeztünk. A vár belül elég elegáns és szép volt. Persze nem olyan, csaknem a királyé, egyértelműen bármelyik polgár ellakna benne szívesen. A díszes kőfolyosókon a falakat festmények díszítették különböző hadvezérekről, de néhol egy-egy király is helyet kapott. Az arcukon semmi vigyor, érdekes, ha majd nekem is lesz portrém, talán a festő engem is megkér, hogy a világért ne kanyarintsak egy szerény mosolyt se. Már ha apámnak nem fogja sérteni ez a büszkeségét, hisz ő szerinte én még örökséget sem érdemelnék. Kedves. 
 Lépcsőről lépcsőre – folyosóról folyosóra haladtunk, sietnünk kellett, hisz kevés az idő, de sok mindent kell tenni, ám a tömeg lelassított minket. Végre elértünk a szekrény szobához, ahol minden itteni katonának volt a szekrénye. Először egy körszoba tárult elénk, négy egymástól levegősen elszórt ajtóval és egy szűk ablakkal. Minden bejárat egy osztagé volt, az első az edző osztagé, a második a helyőrségé, a harmadik a katonai rendőrségé és az utolsó pedig a mienk, felderítőké.
Sietve beléptünk egy megint csak tágas szobába, mely immár két ajtót választott el. Szét kellett válnunk. Mielőtt még elindultam volna a férfi öltöző felé vezető átjárón, Veronica hirtelen megfogta a kezem.

 - Jól vagy, Stefan? Keményen berúgtál, talán jobb lenne, ha…
 - Jól vagyok! – szóltam, azzal elengedtem a kezét, és rohamléptekkel beléptem. Nem volt idő kecmecre. Megint egy tágas szoba, de tripla akkora, mint az előzők együttvéve. A velem szemben lévő falon egy hatalmas ablak volt, ami a városra nézett. Két szintes szoba, egy körfolyosó a második szintjén, és a falaknál végig szekrények dupla sorban, előttük padok. A sok katona egymást lökdöste, a szoba mellett lévő zuhanyzó pedig kész hangyabolynak tűnt a forgatagban. Sietve előkaptam a kulcsomat és futólépésben megkezdtem az öltözködést. Az egyenruhánk egy barna dzsekiből, aminek az úján, a hátán és a mellén is szerepel az adott osztag címere, egy fehér nadrágból, valamint egy barna térdig erő csizmából és olyan derékra köthető kendőből állt, ami nagy részben a 3D manőver felszerelés felvételéhez szükséges. A dzseki alá egy inget vettem fel, majd rohantam volna a tizedeshez, ha valaki le nem szólít.
 - Stefan! – kiáltott egy hang a hátam mögül. Andrej volt az, Andrej Miloslav, a gyerek, aki rám van szállva. Kis újonc ez az első éve az osztagban, de ölne is azért, hogy elismerjék. Egyből felismertem amint megláttam a magafajta nyeszlett és görnyedt testét. Vörös haja kócosan állt, mintha nem ismerné a fésűt, szeplős sápadt arcán egy gyenge mosoly jelent meg. Vigyorgós gyerek, de most még ő sem tudott olyan vidám lenni, mint mindig. Kék szemei a félelemtől csillogtak, bolond, aki most nem fél. Rögtön odasietett hozzám, majd így szólt: - Botrány, ami itt van, nem gondolod?
 - De, éppen ezért gyere, siessünk megkeresni Aruel tizedest. – Azzal, mintha ott se lenne gyorsan hátat fordítottam, és végigrohantam szobáról-szobára, folyosóról-folyosóra, eközben persze Andrej kiskutya módjára követett. Az udvaron, ahol egy futópálya is helyet kapott, volt az osztagsorakozó. A tegnapi kinevezések miatt ma mindenki ünnepelt, és ezért a létszám eléggé megcsappant, de végül is annyi baj legyen, az osztag többi része úgyis a Mária és Rose falaknál van. Hamar elvettünk az egy asztalra kikészített 3D manőver felszerelések közül egyet-egyet és miután magunkra tettük beálltunk az osztagunk oszlopába kettesével. Nagyokat nyújtózkodtam, hogy megtaláljam Veronica-t, de ő hátulról lepett meg.
 - Ne félj, Stefan, megvagyok – suttogta a fülembe és figyelt arra, amit a tizedes mond.
 - Aki nem tudná, ma egy olyan nagy tragédiának vagyunk a részesei, amire eddig nem volt példa. – Lassú köröket tett meg a kettes oszlop körül, hogy mindenki hallja. – A Mária falat egy 60 méteres titán áttörte! – Alig volt olyan, akit meglepett volna a hír, egy fiú és egy lány adott csak hangot a meglepődésüknek, valaki bekiabálta: „Átkozott óriások!” Ám a tizedes leintette őket. – Ha pánikolunk, az nem vezet semmi jóra, éppen ezért, kérlek titeket, hogy kövessétek az utasításaimat. Először 3D manőver segítségével 4 csoportban átszeljük a régiókat és az átjáró városokat, egészen a Mária fal által bezárt területre. A négy osztag különböző irányba fog menni. Gyors tempóban kell haladnotok, de nem annyira, hogy elfáradjatok, mire odaértek. Több órás az út, erre készüljetek fel. Amint a veszélyes régióba érünk a mi feladatunk egyedül a polgárok mentése és az óriások irtása lesz. A régió négy városa, Evukodor, Meretne, Stella és Rona, a 4 csoport ezekbe fog majd menni – mondta és kiválasztott négy vezetőt, köztük Veronica-t is. Nagyot nyeltem, csak reménykedni tudtam, az ő osztagába kerülök, és meg tudom védeni, de persze nem úgy sültek el megint a dolgok, ahogy én azt terveztem. Tibor lett a vezetőm, bár már kadét korom óta ismerem őt, sosem jöttünk ki jól egymással, ami ebben az esetben probléma lehet. Szerencsére Andrej mellettem volt, nem mintha ez nagyon növelte volna a biztonságérzetemet.  – Tibor csapata! – fordúlt felénk Aruel. – Ti Evukodorba mentek.
 - Evukodorba?! Engem ne küldjön oda tizedes! Újoncoknak való az a hely, én sokkal inkább… - csattantam fel, de még mielőtt be tudtam fejezni a mondandómat, gyorsan a szavamba vágott.
 - Nincs ellenkezés közlegény, maradsz Tibor csapatában. – Azzal továbbment, csak fél füllel hallottam, Veronica csapatát Meretne-be küldte, az alig másfél óra Rona-tól, ahol áttörték a falat. Összeszorítottam a kezem, de mint ahogy Aruel is mondta, nem ellenkezhetek.
 - Jól vagy, Stefan? – kérdezte remegő hangon Andrej.
 - Én jól. – mondtam mire lassan bólintott, csak rákellett nézni a srácra, és lerítt róla, retteg. Finoman megpaskoltam a vállát, azt próbáltam neki sugallni, hogy minden rendben lesz, mire kicsit megnyugodott. Nem volt oka félni, Evukodorba még biztos nem értek el az óriások, ha meg igen, majd vele leszek és megvédem.
 - Van kérdés?! – kiáltott a tizedes, melyet síri csönd követett. Ezt látva rögtön folytatta: – Akkor minden osztag induljon meg a célállomására. – intett. – Az Isten legyen veletek.  


III. fejezet

 Tudod milyen érzés mikor a szél pajkos gyermek módjára összekócolja a hajadat, bekúszik a ruhád alá és eközben te a levegőben szárnyalsz? Talán ez az egyik dolog, amiért örülök, hogy a katonaságnál vagyok, ám most még a 3D manőverezés sem gyönyörködtet meg. Házról házra ugráltunk a combunkra szerelt dobozon lévő gázpalack segítségével. A gáz erejének hála a kardok fogatjából kitudunk lövellni csápokat, melyek vastag, strapabíró anyagból készültek, és hátul a csípőnkön két darab hengerre vannak feltekerve, utóbbival megtudjuk magunkat tartani a levegőben, s ez idő alatt pedig a kardpengék a palack alatti dobozba vannak eltéve. Ha a pengék kellenek nekünk, vagy elkopna az, amit használunk, egy mozdulattal felilleszthetünk a dobozból ujjakat. Valamire viszont ügyelni kell, arra, nehogy elfogyjon a gáz, mert akkor bajba van az illető. 
A száguldás nyomasztó volt. Mindenki félt, hogy talán a végzetébe rohan. Mellettem szorosan jött Andrej, aki elég bénán, de próbálta tartani a tempót. Alattunk az emberek már nagyjából hozzászoktak a fejük fölötti parádézáshoz, a gyerekek viszont képtelenek ezt megunni. Csakhogy most nem taps és nevetés követett minket, páran a hátunk mögött összesúgtak: 

 - Biztos az első régióba mennek. – szólt az egyik. 
 - Az a hely már el van veszve, csak az életüket kockáztatják – mormogta a másik. Talán kereskedők voltak, ki tudja. 
   Egy női alak ugrott felém, és az egyik saroknál el is ért. Először barna, copfba kötött tincseire lettem figyelmes, majd amint jobban láttam kitisztult bennem az egész lány. Soňa volt az, kadét korom óta ismerem, velem együtt képezték ki. Nem mondhatni csinos lánynak, egy magasak vagyunk, az arca csontos és férfias, ő maga pedig borzasztóan vékony, ám a szemei gyönyörű kékségben pompáznak. 
 - Kit látok! – kiáltott cseppet gúnyosan. – A nagy Baumgartner ebben az osztagban, tele újoncokkal? Neked igazán a törésnél lenne a helyed. 
 - Ez rád is igaz, nem? – Gyorsan felé sandítottam, de a szemkontaktust nem kaptam el, nem csoda, 3D manőverezés közben ez nehéz is lenne. Idegesen elhúzta a száját, nem tűnt ő sem túl lelkesnek. 
 - Ez a nevetséges Aruel bármit megtenne azért, hogy távol tartson a „nagyoktól”. 
 - Mérges rád? 
 - Az nem kifejezés! Csúnyán kidobtam 9 hónap járás után. – Halvány mosoly húzódott az ajkaimra, eszembe jutott az az idő, mikor még Aruel és Soňa jártak, és nap-mint nap egymás nyakában lógtak. – Egyébként – folytatta. – Rivaille hadnagynak állítólag egy külön csapata van, úgymond a „kis kedvencei”.
 - Nem is tudtam, hogy a hadnagynak vannak kis kedvencei – húztam el a szám, amit nagyon utálok az a kivételezés, nem elég, hogy a családomban, még itt is jelen van. 
 - Bárki lehet amúgy a kis kedvence, aki valahogy kitűnik a többiek közül.  
 A csapat eleje hirtelen megtorpant, elértük a Rose falat. Alattunk a tömeg úgy áramlott be a kapun át, mint az egerek a lyukba. Rengeteg ember, rengeteg kioltott élet, és millió árván maradt gyermek. Tibor sietve keresett egy alkalmas helyet a falon gyors megbeszélés céljából és megállt úgy, hogy mindenki lássa. 
 - Elértünk az utolsó biztonságos pontra, amint átlépünk a Rose falon az életünk állandó veszélyben lesz. Célunk a polgárokat menteni, nem zsibvásárra megyünk oda, aki úgy érzi, hogy nem tudna eleget tenni a feladatának, az legalább a többieket ne hátráltassa. – Andrej-ra nézett, mire a fiú értetlenkedve összehúzta a szemöldökét. Sokan azt mondják rá, gyenge, de abba bele se gondolnak, hogy ő még mindig él. - Út közben nem állunk meg még akkor se, ha valaki meghal, világos? – Nem várta meg a választ, egyből folytatta. – A Márián lévő kapu mellett van egy templom, ott szóródunk szét, kötelező mindenkinek Evukodorba-n maradnia. – Hirtelen rám is vetett egy pillantást, bambán válaszoltam a tekintetemmel, de a szemei akkor már máshol jártak. Miért feltételezi rólam, hogy pont én szökök el?  – Közvetlenül napnyugta előtt a templomnál lesz találkozó, aki nem lesz ott, mire vörösödni kezd az ég, azt otthagyjuk. Van kérdés? – Senkinek sem volt semmi kérdése. A falról átláttunk a Rose falon túli világra a félelem sokunkba beleköltözött. A titánok ellepték már ezt a városrészt is, hatalmas emberszabású óriások, akik anyaszült meztelenül mászkálnak az egykori otthonok romjain. Nincsenek nemzőszerveik, Isten tudja csak, hogy a jó életbe szaporodnak. Arcukon vérfagyasztó mosoly, vagy esetleg félelem, de tény, mindegyik olyan képet vág, mint egy bolondokházából szabadult őrült.  – Ha nincs kérdés, indulás! – kiáltott Tibor, és egyből átszaltózott a házak között a templom irányába. 
 Az út továbbra is hosszú és nyomasztó volt, bár a legbiztonságosabb helyeken haladtunk, a halál ott motoszkált az árnyékunkban is. 
 - Nem félsz? – suttogta Andrej, a fogai úgy remegtek, hogy csoda, ha nem harapja el a nyelvét. 
 - Egy férfi sosem fél. – A fiú szemei kikerekedtek a döbbentségtől, hazudtam, félek. De nem akartam ezt a tudtára adni, a srác totál kivan, ha biztonságban érzi mellettem magát, az csak jó. 
 Mindössze pár utca választott el a céltól, mikor nagy üvöltésre lettem figyelmes. Egy kis sétálóút ágazott bele a város azon részébe ahol haladtunk, közbezárva a piac területét. Itt néhány órával ezelőtt még árusok sorakoztak fel, ám most csak felborított pultok, és elszórt ételek mindenütt. Az ordítás irányába meredtem, egy egyszerű fiú volt az, különösen jól öltözve. Elegáns ruhája szétszakadt, bőrmellénye megkopott. Velem egykorú lehetett, kék szemei csillogtak a félelemtől, sötét, gondosan belakkozott haját a kóc már kezdte megviselni. A manőver felszerelésem segítségével megkapaszkodtam az egyik ház falában, hirtelen nem tudtam, mit tegyek, de segíteni akartam neki. 
- Kérlek! – kiáltotta, de a fáradtságtól egy lépést nem tudott tenni, majdnem összerogyott. – A húgaimmal és a nevelőnővel egy házban bújtunk el, eddig féltünk kimenni, de nem várhatjuk meg az estét! – Bólintottam, majd intettem neki, hogy vezessen a testvéreihez.  
 - Stefan! – Hallatszott a hátam mögül egy aggódó hang. Andrej. Róla teljesen megfeledkeztem. 
 - Kövesd az utasításokat Andrej, és menj tovább, maradj Soňa-ékkal, de semmiképp se harcolj! – Gyorsan a lányra pillantottam, aki egyből felelősségteljesen biccentett, majd jelzett a fiúnak, hogy menjen tovább. 
 Én is mentem a magam útvonalán az ismeretlen srácot követve. Lassan futott, ami nem is baj, legalább nem vesz észre minket egy titán se. Végül megérkeztünk egy bérházhoz, ahol a körfolyosón át gyorsan fel rohantunk oda, ahol a testvérei voltak. A házon látszódott, nem régóta üres, egy-egy ajtón be lehetett látni a lakásokba, valahol még az asztal is meg volt terítve. 
 - Ide! – szólt, mire gyorsan bementem az egyik lakásba. Bent sokkal hidegebb volt, a félelem töltötte el ezt a helyet. 
 - Vinzent! – A hangforrás gyorsan szaladt ki az egyik ajtó mögül. Egy alig 10 éves kislány volt, barna haja két copfba kötve, arca kipirult, szemei a rettegéstől csillogtak. – Te ki vagy? – nézett rám, és tekintete elsápadt. 
 - Ő az, aki majd megment minket! – mosolygott Vinzent és intett, hogy menjünk tovább. Ez a lakás is szépen, otthonosan be volt rendezve. Az asztalon főzelék, a terítéken látszott, hogy éppen ettek az itt lakók. Egy boltíven át vezetett az út a nappaliba, ahol a fiú másik húga kényelmesen aludt a nevelőnő ölében. A nő arcát haja teljesen eltakarta, csak az érkezésemre nézett fel, de bár ne tette volna, a látvány ugyanis megrémített. Meghőköltem, illetlenség, tudom, de nem erre számítottam.

Ez a lány ugyanis, tökéletes hasonmása az én Veronicámnak. 
 - Veronica, te-te vagy az? – kérdeztem remegő hangon. 


IV. fejezet

A fél szememet folyton a Veronica külsejű lányon tartottam, de ezzel együtt még csomó dolgom volt. Elég könnyen sikerült kimagyaráznom magamat egy „ja, semmi-semmi”-vel, amit persze az idegességben mindenki elhitt. Most rajtam áll-vagy bukik ennek a négy embernek az élete. Jó párszor átjárt a fejemben az a gondolat, hogy képes leszek-e egyáltalán megmenteni őket, de muszáj volt elhinnem, hogy igen, még akkor is, ha kételyek gyötörtek. A kislányra sandítottam, aludt, még mindig. Ha alszik, valakinek vállra kell, hogy vegye, ám ebben az esetben ez a valaki lassabb lesz, így az egész csapat lassabban tud haladni, ami pedig ebben a helyzetben hatalmas hátrány.
 - Szerintem percek kérdése, és felébred – vágta rá Vinzent a tekintetemet látva.
 - Nem próbáltátok sehogy felkelteni?
 - Csak elájult, elég gyengék az idegei. Csinált már máskor is ilyet. – Nyugtalanságában az ujjait kezdte el törögetni, mire azok nagyokat roppantak. Megborzongtam, utálom, ha valaki ezt csinálja, de most ez a legkisebb problémám.  – Otthon a szolgálók mindig hagyják, hogy kialudja magát ilyenkor.
 - Fantasztikus – húztam el mérgesen a számat, és idegesen az ablakhoz siettem. Titánt egyelőre sehol sem láttam, ami növelte a biztonságérzetemet. Az égre pillantottam, sötét esőfelhők gyülekeztek, és mohón a napot vették célba. Eszembe jutott Veronica, és az, vajon mi lehet most vele. Ha hazaérek, talán bevallom neki, hogy többet érzek iránta. Eddig azért nem tettem meg, mert féltem, hogy a 15 éves barátságunk lenne az ára, de nem lehet gyáván leélni egy életet.
 Vinzent közeledett. Kényelmesen az ablakpárkányra könyökölt, és a kezét nyújtotta felém.
 - Amúgy még be se mutatkoztam, Vinzent vagyok. – mondta, mire a homlokomon finom ráncok keletkeztek. A srácon azért látszik, hogy nem valami parasztgyerek, ám ennek ellenére az illem nem lehet az erőssége, mivel szokás bemutatkozásnál mondani a vezetéknevet is. Na, mindegy, most ez nem izgat.
 - Stefan Baumgartner szolgálatára. – Próbáltam vicces lenni, és tisztelegni kezdtem, mire a fiú kínjában hangosan felkacagott. A katonaságban az ember megtanul valami nagyon fontosat, mégpedig, hogy a nevetés kincs az ilyen helyzetekben.
 - Csak úgy árad belőled a pia – jegyezte meg, és kezét az orra elé tette. – Te részeg vagy?
 - Az voltam, de amint áttörték a falat kijózanodtam. – Újra nevetett, vajon tud mást is csinálni? – Amúgy egyedül voltál a húgaiddal, vagy…
 - Vendégségbe jöttünk a szolgáimmal – biccentett a Veronica szerű lány felé, aki éppen kicserélte a kislány borogatását. – Rajta kívül még volt egy inasom és egy kocsisom.
 A tekintete elsápadt, belegondolni is szörnyű, hogy ez a gyenge civil srác, vajon mennyi szörnyűségen ment keresztül az elmúlt órákban.
 - Nagyon sajnálom. – Erre csak bólintott, majd nem szólt semmit, mintha hirtelen elkapná egy sötét, véres szél, és elfújná valamilyen fájdalommal teli helyre. Váratlanul a díványon fekvő kislány mormogni kezdett, mire a nevelőnő és Vinzent húga odaszaladt. Na, végre – gondoltam. Minél kevesebb időt vesztünk, annál nagyobb a lehetőség a túlélésre.
 - Jól vagy, Hanne? – hajolt oda Veronica hasonmása a lányhoz, aki erre bizonytalanul felült. – Fel tudsz állni? – Hanne lassan bólogatni kezdett, és a lányba kapaszkodva kiegyenesedett a kanapé mellett. 
Figyeltem minden mozzanatát, végül mikor megállt a két lábán kerekre nyílt szemekkel néztem, milyen gyönyörű. Sok kislányt láttam már, de ő igazán szép volt, sötét hajában göndör fürtök kacskaringóztak és bőre porcelánként fénylett. Ha majd felnő, minden férfi őt akarja. Percekig illetlenül nézett, nem tudott engem hová tenni, végül Vinzent mondta el neki, ki is vagyok.
 - Akkor elmondanám a tervet. – Sietve megkerestem a nappali egy olyan pontját, ahol mindenki tisztán látott és hallott. – Az óriások rengetegen vannak, teljesen elözönlik ezt a régiót. Evukodor-ba is eljutottak jó páran, így teljesen megértem, hogy nem mertetek elmenni innen. Viszont ez így nem maradhat tovább…
 - Hát nem is! – vágott a szavamba idegesen Vinzent, majd mikor feleszmélt arra, hogy hangosan gondolkozik szégyenkezve leszegezte a szemét.
 - A tervem a következő, – folytattam. - a Rom út Evukodor saját, kiépített katonai útja, ha felderítő körútra megyünk, mindig itt vonulunk ki-és be. Ez azért jó, mert így egyenes irány vezet a Nedlay kapuhoz, ahol az evakuálók gyülekeznek. Én átadlak titeket nekik, majd visszatérek az osztagomhoz. Van kérdés?  -  Az emelkedett hangú beszédemet néma csönd követte. – Akkor induljunk!


***
A szabadság felelősséget jelent, a legtöbb ember ezért retteg tőle.
- George Bernard Shaw
***

 Óriásnak nyoma se volt, és a piactérig az egész egy békés sétának indult.
- Gyorsan evakuálták ezt a városrészt, olyan, mintha már évek óta senki be nem tette volna ide a lábát, nem gondolod, Stefan? – kacagott fel Vinzent, mint ahogy az elmúlt fél órában is kiderült ez a srác szinte mindenen röhög. – Tök jó, nemde, Odilie? – fordult a másik kishúga felé, aki erre vállat vont, már biztos megszokta a bátyja idióta vicceit. – Jókat játszhatnátok ezen a helyen.
 - Itt emberek haltak meg, Vinzent. – Ennek hallatán arcáról lekonyult a vigyor, szeme elhomályosult, úgy tűnik ezzel hatottam rá.
 Bár az eltervezett útvonalon haladtunk, és számításaim szerint még fél óra, mire célba érünk, valami nem hagyott nyugodni. A csend nyomasztóvá vált, de óriásokat sehol sem lehetett látni. Azon vettem észre magamat, hogy remegek. Vékony újjak tapadtak a vállamra, a nevelőnő volt az. Próbáltam meglepődöttségemet leplezni, de kénytelen vagyok úgy nézni rá, mintha nem Veronica-t látnám magam előtt. Tökéletes a hasonlósság, még az egypetéjű ikrek sem hasonlítanak ennyire.
  - Köszönöm – suttogta halkan a fülembe, ügyelve arra, hogy Vinzent-ék ne hallják meg a beszélgetésünket.
 - A kötelességemet teljesítem.
 - Nem csak azt köszönöm. – Értetlenkedve rá pillantottam, ötletem se volt, mire gondolhat, most mégse szerettem volna kérdezősködni, így tereltem a témát.
 - Hogy hívnak?
 - Viktoria, Viktoria Matija.
 - Matija? Érdekes név. – Sietve rásandítottam, nem érte váratlanul, hogy a nevére kérdeznek rá, engem viszont eléggé meglep. A Matija távol-déli név és híres parasztok körében, mégis V-betűs női neveket csak nemeseknél szokás adni, ez a hagyomány. – Az első régióból vagy való? – tettem hozzá.
  - Nem éppen. Miért? – A hangja remegni kezdett, mintha nem igazán örülne, hogy erről kérdezgetek.
 - Csak kérdeztem. Az én nevem Stefan Baumgartner. – Próbáltam nem feltűnően gondolkodni, ám az agyam kattogott. Matija-nak hívják, de nem az első régióból való, Viktoria a keresztneve, mégis csak egy szolgáló. Kész rejtély ez a nő.
 - Nos, nem a legjobb helyzetben találkoztunk – jegyezte meg verejtékező arccal, már fáradt ő is. Járása egyre inkább lassulni kezdett, míg végül lihegve megállt. Hátrapillantottam, Vinzent-ék is kimerültek, érthető, ők nem szoktak ehhez hozzá.
 - Tartsunk pihenőt! – mondta a fiú, és egyből keresett magának egy kényelmes, árnyékos helyet. Nem mondtam semmit, csak türelmetlenül az egyik épület falának dőltem, majd idegesen az égre bámultam. „Vajon jön titán? Nem lenne jó, ha összefutnánk eggyel.” – gondoltam. Túl sok minden történt az elmúlt nap folyamán, és nekem pedig túl kevés időm volt végiggondolni mindent. Tudatában vagyok annak, ez nem a legmegfelelőbb idő az agyalásra, de én az ilyet nem tudom befolyásolni, ám Vinzent igen. A fiú amint látta, hogy Viktoria a gyerekekre ment felügyelni, és én magam maradtam, felém közeledett, és engem utánozva a falnak dőlt.
 - Mi újság? – kérdezte. A hangján félelemnek nyoma sem volt, amin el is csodálkoztam, ahhoz képest, hogy fél órával ezelőtt még az utcákat pásztázta egy segítő reményében, most csak nézett, mintha mi sem történt volna. Mi tagadás, egy csodabogár a fiú.
- Mi lenne? – Mérgesen összehúztam a szemöldökömet, alig ismerem ezt a gyereket, de a hülyeségei már is idegesítenek.
 - Amúgy mióta vagy katona? – Kíváncsian rám sandított, nem tudtam, most tényleg érdekli-e, vagy csak a csendet akarja elkerülni.
 - 2 éve. 
 - Hány éves vagy?
 - 18. – Értetlen képet vágott, a sok új információ megterhelte őt, és a homlokát ráncolgatta. – Mit nem értesz? 13 évesen mentem el katonának, a kiképzés 3 évig tartott, 16 voltam mikor közlegény lettem. Ennyi. – A fiú lassan arrébb húzódott. Nem kellett volna így neki esnem, csak a kérdései fárasztanak, így is szétpattan az agyam a nyugtalanságtól. – Elnézést, csak ideges vagyok.
 - Öltél már óriást? – kérdezte úgy, mintha meg sem hallotta volna az előző szavaimat.
 - Nem. – A szememet lesütöttem, szégyelltem, hogy még egyet sem gyilkoltam le, különösen azért, mert ez az egyik dolog, amit nagyon megszeretnék végre tenni. Vinzent nem reagált semmit, vagy nem fogta fel a tényt, hogy egy amatőrre bízza az ő és családja életét, de lehet, csak túlságosan félt magába táplálni ezt a gondolatot is, a sok szörnyű közé.
 - És embert? – folytatta.
 - Embert?
 - Igen, embert.
 - Én…- akadtam meg, nehéz volt erről beszélni, de nem hazudhattam (többé…). -, két embert öltem eddig meg.  
 Hirtelen elsápadtam, a régi emlékeim lavinaként öntötték el a szívemet, ami ebbe belefájdult. Vinzent szemrebbenés nélkül figyelt. Ajkait újra beszédre nyitotta, de még mielőtt megkérdezte volna, hogy „miért” gyorsan rávágtam: - Nem szeretnék erről beszélni.
 A felhők nagy nehezen kitörtek, és a fájdalmam láttán sírni kezdtek, nagy vaskos esőcseppek jelentek meg a vászon dzsekimen. Úgy tudtam, hogy nem kellett volna pihenőt tartanunk, ám ebben a percben egy nagy árnyékra lettem figyelmes a talajon. Magamban már tudtam, mi ez, és csak reménykedtem abban, hogy tévedek, míg fel nem pillantottam az égre.

 És akkor megláttam a két sötét szempárban az őrületet, azt az őrületet, amit nap-mint nap a szüleim szemeiben is látok, mely számomra felért a pokolba való betekintéssel. A félelemtől a hátamon is felállt a szőr, és a remegéstől úgy éreztem a talajt ki akarják húzni a lábam alól, ugyanis pont felettünk volt egy óriás. 


Ha megfogott a prológus vagy csak kíváncsi vagy a történet végére, érdemes benézned erre a blogra! 




2 megjegyzés: