 |
| A 70. Viadal |
Ismertető:
Észak-Amerika romjain ma Panem országa, a ragyogó Kapitólium és a tizenkét távoli körzet fekszik. A Kapitólium kegyetlenül bánik Panem lakóival: minden évben, minden körzetből kisorsolnak egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek részt kell venniük Az Éhezők Viadalán. Az életre-halálra zajló küzdelmet élőben közvetíti a tévé.
A tizenhét éves Annie Cresta családjával a Negyedik Körzetben él, és fülig szerelmes a Viadal egyik korábbi győztesébe, Finnick Odair-be.
Elérkezik az Aratás napja. Annie neve mindössze hatszor szerepel az üveggömbben, de a rengeteg cetli közül, még is a lány nevét húzzák ki, így nincs más választása, neki kell képviselni az otthonát 70. Éhezők Viadalán.
Prológus:
Kilenc évvel korábban
Nem kapok levegőt.
Kitárom a számat, de oxigén helyett sós víz áramlik be rajta. A kezeimmel csapkodva próbálok a felszínen maradni, a lábaimmal a vizet taposom, de minden kísérletem hiába való. A testemet elhagyja az erő, és elmerülök.
A partról egy éles sikolyt hallok:
- Valaki! Segítsen! Nem tud úszni! – kiabál magas hangon egy nő.
Egy újabb próbát teszek arra, hogy levegőhöz jussak, de képtelen vagyok megmozdulni. Súlytalannak érzem magam. Rémülten nézek fel a mélyből, és látom, ahogy a nap fénye megtörik a tengeren, és arannyá színezi a környezetét. Gyönyörű. A látványtól megkönnyebbülök, és erős késztetést érzek arra, hogy megérintsem, de hiába nyújtózkodok, a karom nem mozdul. A fény elérhetetlen a számomra, csak a távolból csodálhatom. A következő pillanatban apró-színes foltok jelennek meg a szemeim előtt, amelyek táncot járva változtatják a helyüket, majd amilyen gyorsan előbukkantak, olyan váratlanul tűnnek is el, és a feketeségen kívül már semmit sem látok. Máskor a sötétség megrémít, de most még is átjár a nyugalom.
Hirtelen valami megragadja a karom, és magához húz. Néhány másodperc, és a fejem kiemelkedik a vízfelszíne felé. Köhögve szívom be a friss oxigént, majd a következő pillanatban már a parton fekszem, és egész testemben vacogok. A derekamat két kar öleli körül, és szorosan tart, a fejemet egy meleg mellkason pihentetem.
- Nincs semmi baj, foglak – hallok meg egy kellemes és megnyugtató hangot. – Hogy hívnak?
- Annie – válaszolom fog vacogtatva.
- Most már biztonságban vagy, Annie. – A fiú még szorosabban húz magához.
Hirtelen ziháló hangokra leszek figyelmes. Kissé elfordítom jobbra a fejem, és látom, ahogy egy fiatal nő eszeveszett tempóban rohan felénk. Az arca kipirult, barna haja rendezetlenül száll a levegőben futás közben. Amint elér hozzánk, térdre rogy a homokba, a kezeit pedig a vállamra teszi. Megkönnyebbülve sóhajt fel, majd miután levegőhöz jut, megszólal:
- Jól vagy? – kérdezi, mire én egy fejbólintással felelek. – Mi történt?
- É-én csak a sziklákon sétáltam – sütöm le a szemeimet. – Egy sirály ült a kövek legszélén, és közelebbről is meg akartam nézni, de aztán megcsúsztam… - A hangom remeg beszéd közben.
- Merre vannak a szüleid?
- Otthon. A testvéreimmel.
- Tudják, hogy itt vagy? – Ismét bólintok.
- Kívülről tudom a partra vezető utat, és különben is, a többiek mindig hangoskodnak – árulom el az okát, amiért egyedül szoktam a parton sétálni. A nő egy fél pillanatra lehunyja a szemét, mintha a szemhéjára lenne írva, mit is kéne mondania. A gondolattól mosolyogni kezdek.
- Legközelebb legyél óvatosabb – mondja a fiú kedvesen.
- Gyere – áll fel a nő, majd a kezét felém nyújtja. – Hazaviszlek. – Feltápászkodok a homokból, majd megfogom a tenyerét, de aztán rögtön el is eresztem, és leguggolok a fiú elé.
- Köszönöm – mondom neki, majd megpuszilom az arcát. – Mi a neved?
- Finnick. Finnick Odair.
Részletek a történetből:
1. rész:
Ma van az Aratás napja. Ahogy sétálok a tengerpart felé, végig az embereket figyelem. A legtöbb tizenkét és tizennyolc év közötti gyerek arcán a rémület, a rettegés és a pánik egyvelege látszódik, a szülök szemeiből árad a félelem és az aggodalom. Alig pár óra, és két család elveszti a gyermekét. Erre a gondolatra szomorú leszek, és bánatosan lépkedek tovább.
Az én nevem csupán hatszor szerepel az üveggömbben. Ismerek egy lányt, aki szintén tizenhét éves, de az ő neve huszonhétszer szerepel. A családja nagyon szegény, és a lánynak öt kistestvére is van, így nincs más lehetőségük, mint, hogy plusz élelemért cserében többször is feliratkoznak. Nagy kockázatot vállalnak vele, de vagy ez, vagy az éhhalál. Tisztában vagyok vele, hogy mások is hasonló rossz helyzetben vannak, így valószínűleg nem vagyok veszélyben. Annyi név szerepel még az enyém mellett. Mennyi lehet az esélye, hogy pont engem húznak ki?
A víz felszíne tükörsima, majd valami hangos loccsanással apró hullámokat kavar. Finnick alakját már messziről kiszúrom, és több méteres távolságból is megállapítom, hogy rossz kedve van.
Alig pár óra, és megtudja, hogy idén kinek a halálát kell végig néznie, mint mentor. Alig pár óra, és mehet vissza a Kapitóliumba, ahol minden egyes nő akar egy darabot a híres és csodálatos Finnick Odairból. A fiúból, aki mindössze tizennégy évesen megnyerte a Hatvanötödik Éhezők Viadalát.
- Szia – köszönök halkan, mikor már csak fél méter választ el bennünket egymástól. Finnick rám néz, halványan elmosolyodik, de aztán ismét behajít egy kődarabot a tengerbe.
- Nem akarok visszamenni, Annie – mondja szomorú hangon.
- Én sem akarom, hogy elmenj. – Lehajtom a fejem, és sóhajtok egyet. Finnick közelebb lép hozzám, a kezét az állam alá csúsztatja, és finoman felemeli a fejem, majd gyönyörű tengerzöld szemeivel rám néz.
- Sajnálom. – Nem haragszom rá, hisz nem az ő hibája, és hogy ezt a tudtára is adjam, szorosan hozzábújok. Finnick egy puszit nyom a fejem tetejére. – Lassan készülődnöd kéne.
- Tudom, de semmi kedvem hozzá… Finn? – kibontakozok az ölelésből, majd egyenesen ránézek. – Mielőtt visszaindulnánk, úszhatnánk egy picit?
Finnick azonnal jobb kedvre derül, egy gyors mozdulattal leveszi a pólóját, aztán berohan a vízbe és már el is merül a habok között.
Nyolc éves koromban, miután majdnem megfulladtam, nem akartam megtanulni úszni. A rossz emlékek is szerepet játszottak benne, és nem is találtam szükségesnek. Később, miután Finnick megnyerte a Viadalt, és meggyötört állapotban volt, hagytam neki, hogy tanítson. Abban reménykedtem, hogy így elterelhetem a figyelmét a szörnyű emlékektől. Az egésznek az lett vége, hogy nagyon megszerettem az úszást, és egész ügyes is lettem benne.
Nézem, ahogy Finnick erőteljes karcsapásokkal egyre beljebb és beljebb úszik, majd lebukik a víz alá, és fél méterrel arrébb újra a felszínre tör. Szemeimmel engem keres, és mikor észreveszi, hogy őt bámulom, széles mosoly húzódik a szájára.
- Most, hogy kigyönyörködted magad a látványomban, én következem. Úgyhogy szabadulj meg a ruháidtól, vagy én magam szabadítalak meg tőlük.
Nevetve csóválom meg a fejem, közben pedig már veszem is le magamról a pólóm és a nadrágom, és Finnick után megyek a tengerbe.
2. rész:
Csurom vizes vagyok, amikor hazaérek. Körülöttem egy kisebb tó keletkezik, de anyát ez most nem érdekli, sokkal inkább, azzal van elfoglalva, hogy miért késlekedtem ennyit.
- Kevesebb, mint egy órád van, hogy elkészülj, most majd kapkodhatsz, hogy időben odaérj a Főtérre.
- Sajnálom, Anya, csak Finnick-kel voltam.
- Minden idődet vele töltöd, legalább a mai napot kihagyhattad volna, hisz tudod jól, hogy ma van az Aratás.
- Igen, tudom. Épp ezért kellett látnom még előtte – sütöm le a szemeimet. Anya nem szól semmit, csak elsimít egy kósza hajtincset az arcomból.
- Kicsim – mondja barátságosabb hangnemben. - Sajnálom. Gyere, segítek összekészülődni.
Anya a fürdőszobába terel, ahol már vár rám egy lavór víz. Rekordidő alatt lefürdök és a hajamat is megmosom. A gyorsaságomnak ahhoz is köze van, hogy a víz már kihűlt. Mikor végzem, egy törölköző segítségével szárazra törlöm a bőröm, majd felöltözök az Aratásra szánt, sötétkék ruhámba. Anya segít kicsavarni hajamból a vizet, majd egy kefe segítségével gondosan megfésüli, közben pedig egy altatódalt dúdol. Mikor kicsi voltam, mindig ezt a dalocskát énekelte. Az emlék kellemes melegséggel tölti el a mellkasom. Pont erre van szükségem, hogy egy kicsit megnyugodjak.
- Készen is vagyunk – mondja, mire hálásan rámosolygok, és a tükörhöz sétálok, hogy megnézhessem a végeredményt.
- Gyönyörű vagy, Annie – hallom meg Apa hangját a hátam mögül. Megfordulok, és látom, hogy az ajtófélfának dőlve figyel. Megfogom a ruhám szoknya részét, majd egy mozdulattal megpördülök a tengelyem körül, aztán meghajlok. Apa mosolyogva figyeli a produkciót, majd a szája lefele görbül. Odamegyek hozzá, és megölelem.
- Nem lesz semmi baj – mondom neki, de az igazság az, hogy még én sem hiszem el teljes mértékben a szavaimat.
- Mehetünk? – kérdezi az öcsém, Alan. A szüleimnek nem csak értem, hanem érte is aggódhatnak. Alan tizennégy éves, így a három cetliével biztonságban érezheti magát, de még így is lehetséges, hogy az ő neve kerül kihúzásra. Az egyetlen, aki teljesen biztonságban van, az a bátyám, Eaten, akinek már két éve nem kell attól rettegnie, hogy részt kell vennie a Viadalon. Mégis, ahogy elköszönök tőle, látom rajta, hogy félt minket. Talán még jobban, mint korábban saját magát. Bíztatóan megszorítom a vállát, ő pedig búcsúzóul megölel. Aztán Alan-nel együtt előre megyünk, mert a regisztráció miatt nekünk korábban kell odaérni.
A körzet legtöbb lakosa már megérkezett a Főtérre. A regisztrációt követően a többi tizenhét éves lány mellett állok és idegesen várok. Az izzadt tenyeremet a ruhámba törlöm, és próbálom elterelni a figyelmem. Azt képzelem, hogy még mindig a tengerben úszok Finnick-kel.
Aztán elkezdődik az Aratás.
A polgármester komótosan a mikrofonhoz sétál és felolvassa ugyanazt a szöveget, amit minden évben végig kell hallgatnunk Panemről, a lázadásról és a Viadalról.
- Elérkezett a bűnbánat és a halál ideje – mondja mély, rekedtes hangján, majd felolvassa a körzet korábbi győzteseinek nevét. A Negyedik körzet sikeresnek számít, csupán az Első és a Második körzet büszkélkedhet több győztessel. Néhány korábbi nyertes a színpadra sétál, majd leülnek a számukra fenntartott székekre. Finnick is köztük van, a jelenlétéből sikerül egy kis erőt merítenem.
Ezek után egy giccses ruhákban parádézó nő lép a színpadra, akit a polgármester Blee Nasher néven mutat be. Igazából ezt csak a tévénézők kedvéért mondja el, hisz Blee Nasher-t mindenki ismeri, már több éve ő képviseli a Negyedik körzetet. Blee húszcentis sarkaival a mikrofonhoz tipeg, és egy széles mosollyal az arcán, nyálasan beszélni kezd:
- Boldog Viadalt mindenkinek! Sok szerencsét, és sose hagyjon el benneteket a remény! – A következő pillanatban Blee Nasher lila hajával és narancsszínű szemöldökével az üveggömb elé áll, és ha lehetséges az arcán a mosoly még szélesebbre húzódik. A több centis manikűrözött körmeivel beletúr a cetlik közé, majd szép lassan kihúz egyet. Megfontolt lépésekkel újból az emelvény előtt terem, megköszörüli a torkát és egy örökké valóság múlva felolvassa a nevet.
Az én nevemet.
3. rész:
- Annie Cresta – hallom meg a nevemet másodszorra is. A tömeg engem bámul, fellélegezve ugyan, de mégis sajnálkozva néznek.
- Annie Cresta! – Blee Nasher egyre türelmetlenebb. Tudom, hogy ki kéne sétálnom a színpadra, de képtelen vagyok megmozdulni. Erőtlennek érzem magam. Egyetlen lépés, és talán a földre rogyok. Aztán hátulról valaki finoman meglök és a lábaim mégis életre kelnek.
Sírást hallok. A hang irányába fordulok, szemeimmel a tömeget vizslatom, és mikor vége megpillantom a családomat, összeszorul a szívem. Tehetetlenül nézem, ahogy Anya szemeiből patakokban folynak a könnyek, Apa átkarolva tartja, és próbál lelket önteni belé, de innen is látom, hogy ő is a sírás szélén áll. Mellettük Eaten arca kréta fehérré változott. A színpad felé sétálva találkozik a pillantásom Alan-ével, akinek az arcvonásai eltorzultak és még életemben nem láttam rajta ezt a fájdalomtól meggyötört tekintetet.
Fogalmam sincs hogyan, de sikeresen elérek a színpadhoz és megállok Blee mellett. Legszívesebben bömbölnék, de még sírni sincs erőm. Úgy érzem, egyre fogy a levegőm és fuldoklok.
Akárcsak nyolc évesen.
Lopva Finnick-re pillantok, de ő érzelemmentes arckifejezéssel meredten bámul a távolba.
Nyelek egyet. Közben pedig a szemeim előtt látom, ahogy a tavalyi kiválasztottak egymást ölik az Arénában. A gondolattól, hogy valaki egy kést döfjön belém, felfordul a gyomrom, és attól félek, hogy mindenki előtt kidobom a taccsot.
Muszáj elterelnem a figyelmem, így magamban énekelni kezdem az altatódalt, amit Anya dúdolt a nap folyamán. Egy picit sikerül megnyugodnom és próbálok a körülöttem zajló eseményekre figyelni. Ekkor veszem észre, hogy Blee Nasher kezében már ott van a fiú kiválasztott neve, és a mikrofon előtt állva, arra készül, hogy felolvassa.
- Race Frewen– hallom meg a nevet, és rögtön keresni kezdem a tömegben a magas, piszkosszőke hajú fiút. Race családja a tehetősebbek közé tartozik, a szüleié a kikötő, ahol az a halászhajó is áll, amin apa dolgozik. A szüleink jóban vannak, én viszont két szónál többet nem igazán beszéltem még Race-szel. A fiú előreszegezett állal, magabiztosan lépked a színpad felé, viszont a szemeiben látszik, hogy ő is fél.
Race mellettem áll, amíg a polgármester felolvassa a szokásos Hűtlenségi Egyezményt, majd felszólít minket, hogy fogjunk kezet. A szorítása erős, de a tenyere jéghideg.
Pár hét és mindketten meghalunk.
8. rész:
Az állomáson óriási tömeg gyűlt össze és mindenki integet, kiabál és éljenez. Az emberek pár hét múlva, büszkén fogják elújságolni a barátaiknak, hogy ők is egyike lehettek azoknak a szerencséseknek, akik élőben láthatták a kiválasztottakat. A fiatal játékosokat, akik addigra már rég szörnyet haltak az Arénában…
Figyelemelterelés képpen a tömeget kezdem el fürkészni. A legtöbben idétlen, giccses és a szivárvány minden színében pompázó ruhákban parádéznak. Élénk színű parókákat és nevetséges kiegészítőket viselnek. Néhány arcon korábban valamilyen plasztikai beavatkozást végezhettek el, aminek következményeképpen ijesztőbbnél-ijesztőbb ábrázatok születtek. Az egyik nőnek például az összes arcizma elhalt egy műtét során, és most úgy néz ki, mint egy érzelemmentes viaszbábú.
Az állomást elhagyva egyből az Átalakító Központba megyünk. Megkönnyebbülve lélegzem fel, mikor végleg magunk mögött hagyjuk a hatalmas emberáradatot, de még körülnézni sincs időm, ugyanis amint megérkezünk, az előkészítő csapat már munkához is lát, hogy kikupáljanak az esti megnyitóra. Beterelnek egy szűk helyiségbe, ahol egy asztalon mindenféle krém, különböző tubusok, sminkcuccok és szépítkezéshez használatos kellékek sorakoznak. Először egy durva felületű, vizes szivaccsal mindenhol alaposan végig dörzsölnek, aminek köszönhetően a bőröm bepirosodik, és szinte lángol, de az ajkamba harapva próbálom tűrni a kezelést. A pisze orrú, hinárzöld hajú férfi egy csipesz segítségével a szemöldökömet szedi ki, miközben az egyik nő egy szőrtelenítő csíkot ragaszt a lábamra, majd egy gyors mozdulattal felrántja azt. Fájdalmamban felkiáltok, és a kezeimmel dörzsölgetni kezdem - a most már sima - bőrfelületet.
- Úgy sajnálom – szabadkozik. - Ígérem, most kíméletesebb leszek.
Egy újabb csíkot simít rám, egy hirtelen rántás, és a jobb lábam már teljesen kész is.
- Látod? Én megmondtam, most meg sem érezted – örvendezik Cybele. Olyan lelkesnek tűnik, hogy nem akarom elárulni neki, hogy ez majdhogynem jobban fájt, mint az előző. Továbbra is némán tűröm, ahogy a különböző előkészületeket elvégzik rajtam. Szerencsére néhány közülük egész kellemes, például a szőrtelenítés után, egy virágillatú krémmel kennek be, amitől a bőröm bársonyos tapintású lesz.
- Édes istenem! – visít fel az egyikük, mikor rápillant a körmeimre, a látványtól az összes pír kiszökik az arcából, és most sápadtan nézi, hogy mit műveltem tegnap a kezeimmel. – Ezt sürgősen rendbe kell hozni. Így nem mutatkozhatsz!
Egy újabb fél óra múlva – ami nekem egy örökkévalóságnak tűnik -, a csapat elégedetten néz végig rajtam, és rettentő büszkék, hogy sikerült elérniük az alapszépség szintet.
A kezelések végeztével egy alacsony, köpcös férfi lép be a szobába, aki Antonius néven mutatkozik be. A haja kék színű, a szemöldökét korábban leborotválta, és egy ezüstszínű szemceruzával újrarajzolta. Az előkészítő csapatot kiküldi, majd unottan rám néz, és arra kér, hogy vegyem le a köntösömet. Egy pillanatig habozok, de Antonius mérges pillantásokat lövell felém, így a ruhadarabot a földre dobom. Feszengve érzem magam pucéran, ezért a karomat összefonom magam előtt.
- Ereszd le a karod! – mondja idétlen, kapitóliumi akcentussal. Nem akarom ugyan, de megteszem, amit kér. Antonius végig mér. Túlságosan alaposan is. Idegességemben a lábfejemen kezdek hintázni.
- Nos, tetszik az alakod, és az eredeti ötletem tökéletesen állna rajtad, de sajnos azt nem használhatom. Pedig én mondom neked, fantasztikusan néznél ki. – A hangja nyálas és pöszén beszél, nem tehetek róla, de muszáj nevetnem rajta. Antonius sértődötten felemeli az állát. Bocsánatkérően megköszörülöm a torkom, majd érdeklődve megkérdezem, miért is kellett elvetnie az eredeti ötletét.
- Mert a mentoroknak nem tetszett. Szerintük nevetségesen néznétek ki, pedig mit értenek ők a divathoz? Egyáltalán, hogy merészelnek beleszólni a munkánkba? – Antonius idegesen a halántékát kezdi tapogatni. – De Sibylla segítségével, ha esetleg nem tudnád, ő a társad stílustanácsadója, szóval mi ketten együtt kitaláltunk egy új kompozíciót, ami nem annyira lenyűgöző, ha engem kérdezel, de ez mégis elnyerte Arielle és Finnick tetszését.
- És mi lenne az? – kérdezem.
Antonius rám néz, és most először mosolyog is.
- Drágám, te leszel a tenger.
Miután Antonius felaggatja rám a ruhát, megcsinálja a hajam és kisminkel, a tükörhöz sétálok, hogy megnézhessem a végeredményt. Elakad a lélegzetem, és a szám is tátva marad, mikor megpillantom magam. A műalkotás egészen a földig leér, és a felsőrésze egy igazi, nagy, kékre festett kagyló. A ruha alsó része egy bő felső- és alsószoknyából áll. Az alsószoknya homokszínű, míg a kék felsőszoknya úgy borul rá, mintha a hullámok a partot mosnák. A két szoknyarész találkozásánál egy vékony csipke szegély fut végig, ami a víz habjait jelképezi. Az oldalára igazgyöngyöket varrtak fel és tengeri csillagokkal díszítették. A ruha anyaga úgy csillog, mint amikor a nap fénye visszaverődik a vízfelszínén. Kiegészítésként kaptam egy könnyű selyemszerű kék fátylat is, ami majd a kezembe tartva úgy fog hullámozni, akárcsak a tenger. A hajam begöndörítve omlik a vállamra, Antonius néhány kagylót és gyöngyöt tűzött bele, majd befújta egy spray-vel. A szemhéjaimra egy, a szememhez harmonizáló, tengerszínű festéket kent fel, végezetül pedig a számra egy egyszerű szájfény került.
Az összhatás tényleg mesés, és nagyon remélem, hogy a ruhát látva megjegyeznek az emberek. Ha haza akarok jutni, szükségem lesz a támogatásukra.
- El kell ismernem, ez a ruha jobban áll neked, mint azt korábban gondoltam. Biztos vagyok benne, hogy az eredeti ötletem még varázslatosabb lett volna, de így is te leszel a legszebb. – Antonius szavai önbizalommal töltenek el és köszönet képpen megölelem.
- Na, nem, drágám. Még a végén tönkremegy a mesterművem. Rengeteg munkám volt veled – húzódik el, de azért apró mosolyra húzza a szája szélét.
Mintha Finnick megérezte volna, hogy elkészültünk, ugyanis a következő pillanatban kinyílik az ajtó, és a szobába belépve, szó szerint eláll a lélegzete.
- Hú… Gyönyörű vagy, Annie – nyögi ki végül, én pedig halkan kuncogni kezdek a reakciója láttán.
- Köszönöm – válaszol helyettem Antonius, büszkén, felszegett állal.
- Ne merj hozzá érni! – kiállt rá Finnick-re, aki éppen nyújtaná a kezét, hogy megsimogathassa az arcomat. – Majd a megnyitó után. Most pedig egy-kettő indulás.
Az Átalakító Központ alsó szintjén vagyunk, ahova a legtöbb kiválasztott már megérkezett, de akad egy-két késő is. Mint például Race. A fiú egy egyszerű halászruhát visel, a vállán pedig egy háló van átdobva. Nincs benne semmi különleges, de mégis jól áll rajta. Mikor meglát, alaposan végig mér, de nem tudom leolvasni az arcáról, hogy mit gondolhat rólam. Szó nélkül a lovakhoz megy, és megsimogatja őket.
- Sajnálom, ha megbántottalak reggel a vonaton. – Nem néz rám, először még abban sem vagyok biztos, hogy hozzám beszél. - Csak tudod, ez az egész helyzet… De neked nem kell megmagyaráznom, biztos vagyok benne, hogy te is érted. – Igaza van, értem. A tudat, hogy talán a jövő héten már nem élünk, kiborító. Szörnyű belegondolni, hogy talán soha többet nem láthatjuk a szeretteinket, hogy a Kapitólium elveszi a jövőnket, mindezt azért, hogy példát mutassanak, és egy jót szórakozzon a nép.
- Ugye nincs harag? –kérdezi.
- Nincsen.
- Szuper – mosolyog rám barátságosabban, majd felszáll a szekérre, és felém nyújtja a kezét, hogy engem is felsegítsen. Hálásan ragadom meg a tenyerét, és fél perc múlva, már a magasból nézek le Antoniusra és Race stílustanácsadójára, Sibyllára.
- Ne feledjétek, mosolyogjatok és integessetek – tanácsolja Arielle.
- Minden vágyam, hogy idétlenül hadonásszak, miközben egész Panem minket bámul – morog Race, mire Arielle-lel egy kisebb vitába kezdenek, arról, hogy akármennyire is nem akarja, azt kell tennie, amit mond. Én beszorulva a két fél közé, kellemetlenül nézelődök jobbra-balra, majd elmosolyodok, mikor meglátom Finnick-et, amint épp egy kockacukrot ropogtat. Egy másik darabot felém mutat, de én vigyorogva rázom meg a fejemet, Finnick vállát von, amolyan nem tudod, mit hagysz ki stílusban, majd fogja, és a kezében lévőt is bekapja.
A következő pillanatban meghallom a nyitóünnepség kezdetét jelző zenét, majd megindul az Első körzet szekere. Kissé megingok, amikor megmozdul a lábam alatt a talaj, de aztán veszek egy nagy levegőt és kihúzom magam. A kapitóliumiak imádnak minket, majd megvesznek azért, hogy lássák a kiválasztottakat. Eszembe jut Arielle tanácsa, így mosolyra húzom a számat és integetni kezdek, közben pedig szorosan fogom a fátylamat, nehogy kirepüljön a kezemből.
A közönség éljenzik, a kedvenceik neveit kiabálják, és ha a füleim nem csalnak, egész sokan üvöltik Race és az én nevemet is. Remélhetőleg támogatóink is akadnak közöttünk. Felnézek a kivetítőre, ami épp minket mutat, és boldogan állapítom meg, hogy tényleg jól nézünk ki.
A tizenkét harci szekér egyenesen Snow elnök palotája felé halad, majd mikor megérkezünk a megadott helyre, a lovak megállnak. A zene hangos harsonaszóval ér véget. Az elnök a palotája erkélyéről mondja el a hivatalos köszöntőjét, aztán felcsendül a nemzeti himnusz, és a szekerek ismét megindulnak, hogy egy újabb kört tegyenek a Köröndön.
Ahogy beérünk a Kiképzőközpont épületébe, becsukódik mögöttünk az ajtó, és a stílustanácsadók és csapataik hangos lármába kezdenek. Race segít leszállni a szekérről, majd némán hallgatjuk, ahogy Antonius a remekművéről áradozik, mellette Sibylla lelkesen helyesel. Végül Blee is befut, aki a nyakunkba borul, majd nem győzi elismételni, mennyire büszke ránk.
11. rész:
Alaposan elfáradtam a mai nap során. Szinte belesüppedek a kényelmes ágy matracába, és még a kisujjamat sem tudom megmozdítani a kimerültségtől. Hallom, ahogy az automata ajtó kinyílik. Fel akarom emelni a fejem, hogy megnézzem ki jött, de minden porcikám tiltakozni kezd az egyszerűnek tűnő mozdulat ellen, így végül fekve maradok.
- Szia, Annie – hallom meg Finnick hangját. Köszönni szeretnék neki, de csak nyöszörgésszerű hang jön ki a torkomon, amin Finn nevetni kezd.
- Egyáltalán nem vicces. Teljesen kikészültem. Minden izmom fáj – mondom sértődötten, amiért jól szórakozik a nyomoromon.
- Igen, hallottam róla. Mikor visszaérkeztem Blee elmesélte, hogy elég ramaty állapotban vagy, úgyhogy hoztam neked egy krémet. Ez majd segíteni fog. – Nagy nehezen felemelem a fejem, és látom, hogy Finnick egy zöld színű tubust tart a kezében.
- Mi van a homlokodon? – Eszembe jut, hogy még nem mostam le a festéket, amit Olivia korábban rám kent. Dörzsölgetni kezdem a felületet, de a festék már teljesen rászáradt a bőrömre, így hiába próbálom, nem jön le róla.
- Csak egy kis festék, később majd lemosom valahogy, de most nincs hozzá energiám – mondom, miközben a fejem magától visszahanyatlik a párnámra.
Finnick leül mellém az ágyra, lecsavarja a tubus tetejét, és egy kisebb adagot a kezére nyom, majd összedörzsöli a két tenyerét.
- Biztos, hogy hatásos? – kérdezem, miközben nagy nehezen törökülésbe tornázom magam. – Elég érdekes színe van…. - Nézek rá az undorító zöldes krémre, ami beborítja Finnick kézfejét.
- Annie Cresta, nem mondták még neked, hogy nem szép dolog a külső alapján ítélkezni? – kérdezi, majd egy kisebb adagot az orromra ken.
- Nem tudom, hogy neked volt-e már valaha izomlázad az orrodban, de nagyjából ez az egyetlen testrészem, ahol nem érzek semmiféle fájdalmat.
- Na, látod, hatásos a krém – mondja mosolyogva, mire én csak a szemeimet forgatom.
Finnick alaposan a bőrömbe masszírozza a krémet, miközben elmesélem neki mi mindennel ismerkedtem meg a kiképzés alatt. Hálásan lélegzem fel, mikor a fájdalmam minimálisra csökken. Továbbra is sajognak a végtagjaim, de határozottabban kevésbé, mint korábban.
- A baltával sokat gyakoroltam, Olivia és Tayson rengeteget segítettek nekem. Azt mondták, hogy a végén egész ügyesen belejöttem, és szerintem holnap még tovább fejlődhetek. Talán ezt kéne bemutatnom a Játékmestereknek is. Te mit gondolsz róla?
- Szerintem jó ötlet, ha ügyes vagy, ezzel több pontot szerezhetsz, mint mondjuk azzal, hogy bemutatod, fel tudsz ismerni néhány mérgező növényt.
- De mi van akkor, ha elrontom az egészet, és alig kapok majd pontot? Így a többiek tudni fogják, hogy könnyű célpont vagyok. – A hangom teljesen kétségbeesettnek hangzik, és ezt Finnick is észreveszi.
- Annie… - suttogja, majd szorosan a karjaiba zár. Hozzábújok, és beszívom a már jól ismert jellegzetes illatát, amitől máris biztonságban érzem magam. - Minden rendben lesz.
Egy ideig csönd van a szobában, majd Finnick egy nagy sóhajtás kíséretében kibontakozik az ölelésből, és mélyen a szemeimbe néz.
- Ami most következik, azt nem fogod szeretni, de muszáj, hogy felkészítselek az Arénára. Igazából, már korábban el kellett volna kezdenem… Szóval az első és legfontosabb dolog, hogy messziről kerüld el a vérfürdőt. Amint meghallod a gongot, fuss. Minél messzebb a többiektől, és rejtőzz el.
Némán bólintok, és eszembe jut, hogy Eaten ugyanezzel a tanáccsal búcsúzott el tőlem.
- A Viadal kezdetén megkezdődik a Hajtóvadászat. Győződj meg róla, hogy a lehető legbiztonságosabb helyen vagy, minél messzebb a többiektől.
- Rendben. Először futás, majd búvóhelykeresés és kerüljem el a többieket – ismétlem meg Finnick szavait, csakhogy lássa, odafigyelek arra, amit mond, és megpróbálok minden információt memorizálni.
- Víz nélkül nem bírod majd sokáig, úgyhogy minél előbb keress valami patakot vagy tavat. Figyelj oda a kiképzésen, a növényekről nem csak azt mondják el, hogy ehetőek-e vagy sem, hanem más tudnivalókat is elárulnak róluk, például, hogy milyen nagy a vízigényük. Ez sokat segíthet, amikor ivóvizet keresel. Ahogy a talaj állapota is nyújthat némi támaszpontot. A száraz, kirepedezett föld közelében semmit sem fogsz találni.
Most, hogy végig gondolom a hallottakat, az állomáson tényleg elmondták, hogy melyik növény hol fordul elő, emlékszem, hogy volt egy-kettő, amivel csakis víz közelben találkozhatok. Holnap megkérem az állomáson segédkező nőt, hogy újra ismételje el a tudnivalókat.
Finnick további tanácsokkal lát áll. A lelkemre köti, hogy ne gyújtsak tüzet, mert ezzel elárulom a tartózkodási helyzetem, és a hidegben inkább ássak egy gödröt, és temessem be magam a földbe. Azt is elmondja, hogy nem fog fölöslegesen ajándékot küldeni, csak ha szükségem van rá, vagy ha ezzel akar üzenni valamit.
Próbálok minden egyes szót az emlékezetembe vésni, és nagyon remélem, hogy lesz lehetőségem alkalmazni is őket. Ez csak akkor fog megtörténik, ha nem halok meg azonnal a vérfürdőben.
Nem tudok elaludni. Egész éjjel egyik oldalamról a másikra forgolódok, aminek hála sikeresen a lábamra tekeredik a takaró. A vacsoránál még egész jó kedvem volt, a többiek beszélgetését hallgatva megfeledkezhettem a Viadalról, de most, hogy egyedül vagyok a sötétben, másra sem tudok gondolni. Akárhányszor lehunyom a szemeimet, a Hivatásosokat és a többi olyan kiválasztottat látom magam előtt, akik úgy mozognak a fegyverekkel, mintha azok hozzájuk tartoznának. Elképzelem, ahogy a Kilences fiú könnyedén felemel egy több kilós vasgolyót, majd egy jól irányzott mozdulattal több méterre a távolba hajítja.
Képtelen vagyok tovább feküdni. Kisétálok a szobából és a nappali felé indulok. Legszívesebben Finnick-hez mennék, mert tudom, hogy mellette képes lennék elaludni, de ma is elment.
Szomorúan felsóhajtok.
- Ki az? – kérdezi egy ismerős hang.
- Annie vagyok – válaszolom Arielle-nek. - Miért ülsz egyedül a sötétben?
- Fényérzékeny vagyok. – A körvonalaiból látom, ahogy vállat von. Nem hiszem, hogy ez az igazi oka, de nem kezdem el faggatni. Arielle tapsol egyet, mire az egyik lámpa felgyullad. – Nem tudsz aludni?
- Eltaláltad – huppanok le mellé a kanapéra.
- Én se tudtam, mielőtt bekerültem az Arénába. Aztán ott sem nagyon pihenhettem, mert a többi Hivatásos a véremre szomjazott.
- Miért? Mit csináltál?
- Mondjuk azt, hogy megnehezítettem a dolgukat – nevet. – Már a játék kezdete előtt csatlakoztam az Első és a Második körzet kiválasztottjaihoz. Gondolom, tisztában vagy azzal, hogy az Arénában senkiben sem bízhatsz, és előbb-utóbb minden szövetség felbomlik. Nem vártam meg, amíg ez bekövetkezik, így egyik éjjel, még a Viadal legelején, elvállaltam az őrködést, aztán megléptem a fegyverekkel és a többi felszereléssel. A nézőknek tetszett ez a lépés, mert ezek után sorra kaptam tőlük az ajándékokat. A többiek viszont a játék végéig engem akartak elkapni, de…
- Megölted őket, mielőtt alkalmuk nyílt volna rá – fejezem be helyette a történetet.
- Igen, pontosan így történt.
Elképzelem, ahogy Arielle egy erdőben bujkál, miközben tudja, hogy többen is a halálát kívánják. Rengeteg kitartásra és odafigyelésre lehetett szüksége, hogy kibírja a Viadal végéig, és ne kövessen el semmilyen apró hibát, ami a vesztét okozhatja.
- Én nem lennék képes embert ölni – suttogom.
- Tudom, Annie. Ezért is tanácsoltam a túlélésre való összpontosítást. Fölösleges lenne a fegyverekkel vesződnöd, ha később nem fogod tudni hasznosítani a tanulmányaidat. Az egyetlen oka, amiért azt ajánlottam, hogy valamennyire azért ismerkedj meg velük, hogy valamit be tudj mutatni a Játékmestereknek. Szeretik, ha a játékosok valami látványos mutatvánnyal rukkolnak elő.
- Finnick-kel már megbeszéltem, hogy majd a baltával trükközök valamit, a Hetedik körzet kiválasztottaival töltöttem a mai napot, és sokat segítettek. – Arielle figyelmesen hallgat végig. - Különben Race tudja már mit fog csinálni?
- Igen, tudja, a késes tudásával fogja elkápráztatni a Játékmestereket. – Beugrik, hogy láttam ma gyakorolni, és minden egyes alkalommal a bábu közepébe talált. Még úgy is, hogy egyszer háttal állt neki…
- Azt hittem nem jó, ha a többiek megtudják, hogy miben vagyunk jók – gondolkozom hangosan.
- Többnyire nem is, de Race-nek bizonyítani kell, hogy az Első és a Második körzet befogadja. – Eszembe jut, hogy az egész napot velük töltötte, és remekül elszórakoztak együtt.
- Miért akar csatlakozni hozzájuk? Én frászt kapok tőlük.
- Úgy gondoltuk szükségünk lesz néhány fegyverre, ahhoz pedig, hogy szerezzen, részt kell vennie a vérfürdőben. Így kevesebben akarják majd megölni.
- Kockáztat? – kérdezem pislogva.
- Race nyerni akar, Annie. Bármit megtenne a győzelemért. – Arielle komolyan a szemembe néz. Mintha nyomatékosítani akarna valamit. Mit is mondott korábban? Senkiben se bízhatsz az Arénában. Pedig a vonaton leszámítva, Race végig kedvesen viselkedett velem. Elkapott, mikor elvesztettem az egyensúlyom, segített felszállni a szekérre, biztatóan rám mosolygott a kiképzésen, és a reggelinél is rendes volt velem.
Lehet, hogy ezzel akarja elérni, hogy megbízzak benne?
Talán Olivia és Tayson is ugyanezért barátkoztak ma velem.
Aztán, amint lehetőségük lesz rá, megölnek.
12. rész:
Akármerre nézek, mindenhol égbetörő fákat látok, az ösvényt sűrűn növő méregzöld aljnövényzet hálózza be, de hiába, semmi esélyem sincs elrejtőzni a terebélyes bokrok között. Mögöttem vannak, hallom súlyos lépteik hangját. Megállás nélkül a nevemet kiabálják. Azt hajtogatják, nem tudok elmenekülni előlük, előbb-utóbb úgyis megtalálnak. Tudom, hogy igazuk van, de nem akarom megkönnyíteni a dolgukat, így hát lihegve rohanok tovább. Nem foglalkozom vele, hogy néha neki megyek egy-egy faágnak, vagy, hogy majdnem felbukok egy nagyobb kődarabban. Fogalmam sincs, hogy merre tartok. Csak futok előre a vakvilágba, mert tudom, hogy ezt kell tennem. El kell tűnnöm innen.
Sötétbarna hajam izzadt homlokomhoz tapad, a kezeimet az oldalamra szorítom, remélve, hogy így sikerül elmulasztanom a szúró fájdalmat. A hátam mögött felerősödnek a hangok, tudom, hogy mindjárt utolérnek. Hirtelen egy dobócsillag suhan el közvetlen az arcom mellett. Ijedtemben felsikoltok, majd hallom, hogy egy lány szitkozódni kezd, de a társa rögtön megnyugtatja. Azt mondja neki, hogy úgy is megölnek, és így a játék csak még élvezetesebb. Mindketten fülsértő nevetésben törnek ki, a röhögésük sokáig visszhangzik a fejemben. Nem figyelek eléggé a lábam elé, és megbotlok egy kiálló gyökérdarabban. Négykézláb próbálom tovább vonszolni magam, de ekkor egy kéz ragadja meg a bal vállamat, az illető maga felé fordít, majd erősen a földhöz nyom. A fejem fölül három gúnyos szempár néz le rám: Olivia és Tayson kárörvendve vihorászik, míg Race közömbösen felemeli a kését, és egy hirtelen mozdulattal a mellkasomba döfi azt.
- Annie, ébredj fel! – riadtan nyitom ki a szemeimet, egy sötét alak körvonalai rajzolódnak ki előttem. Riadtan felsikítok, és a takaróm alá bújok. A szívverésem a kétszeresére gyorsul, és összerezzenek, mikor a vállamat megérinti egy kéz.
- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni.
Bár a fülemben dobogó vértől nem hallok rendesen, Finnick hangját mégis sikerül felismernem, így hát megkönnyebbülve pillantok ki a takaróm alól.
- Te reszketsz – állapítja meg, majd leül az ágyam szélére, és magához húz. A fejemet a mellkasára hajtom, Finnick pedig a hajamat kezdi el simogatni, hogy megnyugtasson. – Nincs semmi baj, csak egy rossz álom volt.
- Annyira valóságosnak tűnt. Azt hittem tényleg meghalok. – Olyan halkan suttogok, hogy még én magam sem vagyok biztos benne, hogy akár egyetlen szó is elhagyta volna a számat. - Még mindig magam előtt látom a gyilkos tekintetüket.
- Már vége van, Annie, biztonságban vagy. - Finnick az állát a fejemre támasztja, és szorosabban von magához. Nem tudom, hogy csupán néhány percig, vagy órákon át, de néma csendben ülünk egymást ölelve. Végül nem bírom tovább, muszáj elmondanom a kételyeimet.
- Finnick? – bontakozok ki a karjai közül, és egyenesen a szemeibe nézek. – Szerinted lehetséges, hogy Olivia és Tayson csak azért barátkoznak velem, hogy megbízzak bennük, és hogy megismerhessék a gyenge pontjaimat? Talán Race is ezért viselkedett velem kedvesen az utóbbi időben…
Finnick egy ideig néma csöndben bámul maga elé, látom az arcán, hogy a szavaimat emészti, és lázasan gondolkozik, mintha eszébe jutott volna valami, és azon elmélkedik, hogy elmondja-e nekem. Kérdőn nézek rá, de ő csak megrázza a fejét.
- Nézd, Annie, mindenki nyerni akar, túlélni ezt az egészet, hogy hazajusson a szeretteihez. Vigyáznod kell a többiekkel, nem árulhatod el nekik az erősségeidet és gyengeségeidet, mert felhasználhatják ellened. Nem bízhatsz meg senkiben. Persze előfordulhat, hogy Oliviáék tényleg csak barátkozni akarnak veled, ami lássuk be, kicsit abszurd ebben a helyzetben, de lehet, hogy nem fordulnának ellened az Arénában. Erre viszont nincs semmilyen garancia, úgyhogy én a helyedben inkább távol maradnék tőlük.
- Igen, igazad lehet, azt hiszem én is jobban érezném magam, ha elkerülném őket. Főleg azok után, hogy álmomban megpróbáltak megölni… - Tudom, hogy csupán az agyam keltette életre a félelmeimet alvás közben, de az éjszakai rémképek után nem hiszem, hogy képes lennék akár egyetlen egy percet is eltölteni mellettük, anélkül, hogy nem rettegnék egyfolytában azon, vajon mikor akarnak végezni velem.
- Rece-t viszont nehezebb lesz elkerülnöd, hisz egy körzetből jöttetek, egy emeleten laktok. Beszéltem róla Arielle-lel, azt mondta, hogy nagyon elszánt, és minden esélye megvan a győzelemre, viszont nem hiszem, hogy bántana téged, de beszélhetek vele, ha gondolod. Nagyon meggyőző tudok, lenni, ha akarok – vigyorog rám magabiztosan. A látványtól elönt a melegség, és azt csinálom, amit az ilyen kijelentései után mindig is tenni szoktam: a szemeimet forgatom, miközben mosolyra húzom a számat. Sajnos a gyorsan jött jó kedv, rögtön tovább is áll, ahogy a bizonytalan gondolataim ismét helyett kapnak a fejemben.
- Kérlek, inkább ne beszélj vele, Finn. – Magam sem tudom a pontos okát, de úgy gondolom, nem jó ötlet, ha ezek ketten leülnek megvitatni néhány dolgot. Ha Race meg is játssza magát előttem, azt már nem tudja elhitetni, hogy Finnick-kel semmi baja sincs. Látom a szemeiben a megvetést, akárhányszor ránéz.
Eldöntöm, hogy a mai nap mindenkit messziről elkerülök, egyedül az állomásokon segédkező emberekkel fogok beszélni, Race-től pedig a lehető legtávolabb leszek.
A kiképzést az ehető növények felismerésével kezdem, átismétlem a tegnap tanultakat, újra végig hallgatom a tudnivalókat az egyes növényekről. Mikor végzem, egy másik állomáshoz megyek, sikeresen tovább növelem az álcázási képességeimet, és egy újabb csapda elkészítési módszerét is megtanulom. Ezek után találomra kiválasztok egy baltát a többi közül, és gyakorolni kezdek vele. Az egész testem verítékben úszik, a testem minden porcikája sajog a fájdalomtól, de nem adom fel, újra és újra lesújtok a fegyverrel a bábura. Az egyes ütések között félperces pihenőket iktatok be, hogy levegőhöz jussak. Végül lihegve ejtem ki a tenyerem közül a baltát, a kezeimet a fejem felett keresztezem, és próbálom lelassítani a légzésem. Ekkor veszem csak észre, hogy Olivia végig engem figyelt. Zavartan fordulok el, és a szemeimmel az egyik kiválasztottat kezdem el nézni. A fiú kezében két-két dobócsillag van. A földön bukfencezve hajítja el őket, és mind a négy telibe találta a bábu mellkasát…
Idegesen nyelek egyet. Megnyugtatás képpen ahhoz az állomáshoz megyek, ahol a menedéképítés elsajátításában nyújtanak segítséget, és egészen ebédidőig ott is maradok.
Az ebédlő egy eldugott sarkában ülök le teljesen egyedül. Akaratlanul és Oliviát és Tayson-t nézem. A lány néha rám pillant, de nem tudom eldönteni, hogy mire is gondolhat. Tayson mond valamit neki, mire többet nem fordul felém. Kedvtelenül kavargatom a főzelékem.
A délutánt a gyakorlópályákkal kezdem. Mindegyiken végig megyek legalább egyszer, de van, amelyiket többször is végig csinálok. Az állomáson segédkező férfi szerint átlagosan teljesítek, majd elmondja a hibáimat, és néhány tippel is ellát, hogy fejlődhessek. A tanácsokat elraktározom a fejemben, de ahelyett, hogy megpróbálnám alkalmazni őket, úgy döntök, gyakorlok még egy picit a többi fegyverrel. Először kést dobálok egy céltáblára, majd egy kard segítségével vívni tanulok, végül pedig a lándzsával ügyeskedem.
Hullafáradtan érkezek vissza a negyedik emeletre, ahol Blee Nasher széles vigyorral az arcán fogad, és a napomról érdeklődik. Körvonalakban elmesélem neki, hogy telt a kiképzés, és felsorolom a különböző csapdák neveit, amiket már el is tudok készíteni. Blee büszkén néz vissza rám.
- A baltával is egész ügyes voltál ma – hallom meg Race hangját a hátam mögül.
- Köszi – mondom szűkszavúan, közben pedig eszembe jut a hajnalban tett fogadalmam: messziről elkerülöm Race Frewen-t. Feszengve hintázok a lábfejeimen, és valami jó indok után kutatok, hogy ne kelljen tovább hallgatnom. Csakhogy Race-re rájött a barátkozhatnék. Először arról érdeklődik, hogy bírom a kiképzést, majd a többi kiválasztottról kezd el mesélni.
- A Tizenkettes lány meglepően jól bánik a fegyverekkel, és a csapdakészítéshez is remekül ért. A Kilences fiúval pedig mindenképp vigyázz. Nagyon erős és eszelős a tekintete. Az Első körzet versenyzői egyedül őt látják potenciális ellenfélnek.
Néha bólintok, párszor én is hozzáfűzök egy-egy megjegyzést a mondandójához, és már kezdem azt hinni, hogy Race tényleg csak beszélgetni szeretne valakivel.
- Különben figyeltelek tegnap a kiképzésen, és láttam, hogy milyen jól megvoltál a Hetesekkel.
Ráncolni kezdem a szemöldökömet. Vajon hova akar kilyukadni?
- Na, és milyenek voltak? Esetleg van valami titkos erősségük?
Aha! Szóval erre megy ki a játék. Race azért barátkozik velem, hogy információt szedjen ki belőlem. Csakhogy erre hiába vár, én nem leszek áruló.
- Sajnálom Race, de fáradt vagyok, most inkább lepihennék. A vacsoránál találkozunk.
Nem várom meg, hogy mit reagál, azonnal sarkon fordulok, és a szobám felé veszem az irányt. Pedig szívesen megnézném az arckifejezését, mikor leesik neki, hogy ilyen könnyen nem verhet át.
Egyre inkább úgy gondolom, hogy Race veszélyes, és nem szabad megbíznom benne.
Úgy érzem, hogy a szemeim bármelyik pillanatba lecsukódhatnak, így hogy ne aludjak el a vacsora előtt, hosszasan engedem magamra a hideg vizet. Gondoltban otthon járok. Anya dúdolva gondozza szeretett palántáit, Apa a konyhaszéken ülve olvas, lábával pedig ritmusra üti a padlót. A másik szobából Alan és Eaten veszekedése szűrődik ki. A fivéreim valamiért soha nem fértek meg hosszú távon egymás mellett, ugyanakkor egymás nélkül sem bírták sokáig.
Mosolyra húzom a számat, amikor is meghallom, hogy valaki kopogtat az ajtón.
- Egy pillanat – kiáltok ki, bár nem vagyok biztos benne, hogy az illető hallotta. Mindenesetre gyorsan elzárom a zuhanyt, ráállok a lábtörlőre, ami fél perc alatt megszárít, gyorsan magamra kapom a ruháimat, majd kiszaladok a fürdőből. Későn veszem észre, hogy Finnick egyenesen előttem áll, így a mellkasának ütközök.
- Én is örülök, hogy látlak – nevet, majd megragad a derekamnál fogva, magához von, és belecsókol a nyakamba. A térdeim megrogynak a súlyom alatt, a testemet pedig végig járja a borzongás kellemes érzése.
- Csupa libabőr lettél – mosolyog. – Jó hírem van. A ma éjszaka nem kell elmennem, úgyhogy…
Mielőtt még befejezhetné a mondandóját, a nyakába csimpaszkodok, és lelkes vigyorgásba kezdek. Valahogy úgy, ahogy Blee Nasher szokott.
Végre egy éjszaka, amit Finnick biztonságos karjai között tölthetek. Végre nem leszek egyedül a félelmeimmel és a kételyeimmel. Finnick végig mellettem lesz. Tudom, hogy ma éjjel nem fogok rosszat álmodni.
- Jó látni, hogy ennyire örülsz – simít végig a hátamon, majd széles mosollyal az arcán, közelebb hajol hozzám. Az arcomat a tenyerébe fogja, ujjaival végig simít a bőrömön, ami úgy hat a testemre, mintha ezernyi apró áramütés érné, majd megérzem az ajkaimon a csókja ízét.
17. rész:
Az éjszaka további részében néma csendben fekszünk, és egymás arcvonásait tanulmányozzuk. A tekintetem hosszan elidőz Finnick tengerzöld szemein, az ajkai ívén, az álla vonalán. A legapróbb részletekig mindent az emlékezetemben akarok vésni.
- Aludnod kellene – suttogja halkan Finnick.
- Nem megy – mondom, de aztán ahogy múlnak az órák, a szemhéjaim elnehezednek és egyre nehezebben sikerül nyitva tartanom őket, majd végleg csukva is maradnak.
Reggel hangos kiabálására ébredünk fel. Antonius indulásra készen az ágyam mellett áll, hangja egyre sürgetőbb lesz.
- Gyerünk, ki az ágyból!
Finnick álmosan nyújtózkodni kezd, én pedig a szemeimet dörzsölgetem, hátha sikerül megszabadulnom a fáradtságtól.
- Pörögjetek fel, gyerekek. Egy-kettő – tapsol a stílustanácsadóm.
Nagy nehezen kikászálódunk az ágyból, én egyből a fürdőbe megyek, ahol egy gyors zuhany után magamra kapok valami ideiglenes ruhát, majd megállok a szobaközepén és szomorúan felsóhajtok.
- Akkor, most köszönjetek szépen el egymástól, aztán induljunk.
Közelebb lépek Finnick-hez, kinyitom a szám, hogy mondjak valamit búcsúzóul, de egy hang sem jön ki a torkomon. Finn kézfejével végig simít az arcomon.
- Annie… - kezdi, de aztán abba is hagyja a mondatot, mert Antonius árgus szemekkel figyel minket. Finnick határozottan ránéz, mire Antonius szabadkozni kezd és kimegy a szobából.
- Pont olyan kotnyeles, mint Blee - húzza keserű mosolyra a száját, majd az arca ismét bánatos lesz. - Ígérd meg, hogy élve foglak viszont látni.
Legszívesebben azonnal rávágnám, hogy megígérem, de nem akarom megszegni a szavam, ezért inkább hosszasan megcsókolom. Érzem, ahogy a könnyeim elő akarnak törni, de nem szeretném, hogy Finn utolsó emléke az legyen rólam, hogy sírok, így megpróbálom visszatartani.
- Mindent megteszek, hogy kijuttassalak. Ne feledd, Annie, erősebb vagy, mint hiszed. – Finnick hangja elcsuklik. – Szeretlek.
- Én is téged. – Még egyszer megcsókolom, utoljára megszorítjuk egymás kezét, majd elindulok Antonius után. Az ajtóban még visszanézek Finnick-re, de a látványa felér egy gyomorrúgással: a szemei könnyektől csillognak, öklét dühösen a falba veri, az arca fájdalomról árulkodik.
Az ajtó magától bezáródik mögöttem, Antonius végig néz rajtam, majd biztatásképpen egy aprót biccent a fejével.
- Gyere utánam.
Követem a stylistomat, majd a légpárnásra felszállva egy sötétszőke hajú nő leültet egy székre, majd egy injekcióval nyomkövetőt szúr a karomba. Mindezt némán hagyom neki, nincs energiám ellenkezni. Antonius barátságosan rám mosolyog, és a vállamra teszi a kezét. Magam sem hittem volna, hogy a jelenléte segít majd, de örülök, hogy itt van velem.
Nem sokkal később máris az Indítószobában találom magam. Antonius segít felvenni a ruhám. Egy egyszerű fekete nadrág, amiben könnyű mozogni, egy könnyű anyagú fehér trikó, rá egy szintén fekete póló és harmadik rétegnek egy barnás színű, kényelmes felsőt húzok. A ruhához egy barna öv is tartozik, amit gépies mozdulatokkal csatolok a derekam köré.
- Remek hőszigetelő anyagból készült – állapítja meg. – Tessék a cipőd. – Egy barna bakancsot húzok a lábamra.
- A ruhadarabok és az anyagokból nem tudom megmondani, mire számíts, de a barna és a fekete remekül beleolvad egy erdős, mocsaras környezetbe.
Fel-le járkálok a szobában, miközben Antonius nyugodtan eszik. Kezei zsírtól csillognak.
- Biztos nem eszel? Ez az utolsó alkalom, hogy jól lakhass. – Megrázom a fejem. Képtelen vagyok bármit is lenyomni a torkomon. Még üres gyomorral is attól félek, hogy hányni fogok. – Legalább pár falatot. – Antonius felém tart egy zsemlét, amit vonakodva ugyan, de elfogadok. Csipegetek belőle néhány morzsát, és megiszok rá egy pohár vizet.
Egyre idegesebb leszek, az ujjaimat tördelem, aztán a pánik és a rettegés egy újabb hulláma tör rám. Reszketni kezdek, és nem hallok semmit a fülemben lüktető vértől. Antonius próbál megnyugtatni, de nem jár sikerrel.
- Annie, nem lesz semmi baj. Kerüld el a vérfürdőt, és bújj el jó messze a többiektől. Meglásd, minden rendben lesz. – Én ebben nem vagyok annyira biztos, de nem kezdek el kötekedni. Egyrészt, mert képtelen vagyok bármit is kinyögni, másrészt mert hirtelen egy női hang felszólít, hogy kezdjük meg a készülődést.
Remegve lépek rá a kör alakú fémlapra.
- Ne feled, szorítok neked. Olyan gyönyörű ruhát tervezek neked a győztes interjúra, vétek lenne, ha Panem lakói nem csodálhatnák meg. – Talán Antonius csak azért akar nyertesként látni, hogy büszkélkedhessen a ruhájával, de az érzéseim azt sugallják, hogy többről van szó. A stylistom megkedvelt, és ezt onnan tudom biztosra, hogy amikor leereszkedik az üveghenger, ami elválaszt minket egymástól, könnyezni kezd. Próbál erős maradni, ezért kihúzza magát, jelezve, hogy én is tegyek így. Magabiztosnak kell látszódnom. Azt teszem, amire kér, de aztán megindul a fémlap, és elbizonytalanodok. Pár másodpercig körül ölel az ijesztő sötétség, aztán megpillantom a nap sugarait.
Körbe nézni sincs időm, mert máris meghallom Claudius Templesmith hangját.
- Hölgyeim és uraim, kezdődjék hát a Hetvenedik Viadal!
El akarok futni.
Minél messzebb vagyok a többiektől, annál jobb, de végül az utolsó pillanatban emlékeztetnem magam, hogy ha idő előtt hagyom el a fémlapot, a levegőbe repítenek, és belehalok a robbanásba.
Ötven másodperc maradt. A szívem hangosan dübörög. Félek. Még életemben nem rettegtem ennyire.
Körbenézek, és sikerül egy picit fellélegeznem. Körülöttem hatalmas, égbe törő fák nőnek sűrűn egymás mellett. Közöttük dús aljnövényzet, terebélyes bokrok találhatóak. Az erdő tökéletes rejtekhely. Hálás vagyok a Játékmestereknek, hogy nem egy csupasz, kihalt sivatagos Arénát építettek. Persze, lehet, hogy a fák között vérengző vadállatok lesnek ránk, talán a bokrokon mérgező bogyók nőnek, és ha nem vagyunk elég óvatosak, meghalunk. Az erdő veszélyes. Épp úgy, mint a többi kiválasztott, akik a halálomat akarják. Így az erődre csak úgy tudok gondolni, mint a biztonságot jelentő megannyi búvóhely otthona.
Harminc másodperc maradt.
Akaratlanul is végig nézek a többieken. Az arcukon a pánik, a tehetetlenég, a reménytelenség, a magabiztosság és a gyilkolási vágy váltakozik. A Tízes lány olyannyira nem bírja a feszültséget, hogy sírva fakad. A többiek sincsenek jobb állapotban. Mindenki idegesen bámulja a tőle pár méterre elhelyezkedő Bőségszarut. A különböző túlélési eszközök és fegyverek szétszóródva helyezkednek el a földön – minél értékesebb az adott tárgy, annál közelebb a szaruhoz.
Tíz másodperc.
Lehunyom a szemem, és arról győzködöm magam, hogy ez az egész csak egy rossz álom. Valójában otthon vagyok, és a testvéreim mellettem, a szüleim pedig a szomszéd szobában alszanak. Pár óra és fel kell a nap. Megreggelizek, aztán a partra sietek, ahol Finnick már vár rám.
A gong hangja térít vissza a valóságba. Most már hivatásosan is elkezdődött a Hetvenedik Viadal.
Én pedig meg sem moccanok.
A lábaim gyökeret eresztettek, az izmaim nem engedelmeskednek. Csak állok egy helyben, és az eseményeket figyelem. Néhányan az erdő sűrű lombjai közé menekülnek, de a legtöbben a Bőségszaruhoz rohannak. Meglátom Olivia szőke haját, aztán a rémülettől kinyílik a szám, ugyanis egy kés suhan el közvetlen a füle mellett. Olivia egy pillanatra megdermed, de aztán felkap egy táskát, és valamilyen fegyvert is sikerül megszereznie, aztán elszalad.
Az üresen maradt helye mellett egy fiú fekszik. A mellkasából egy kés áll ki, az, amelyik majdnem eltalálta a szőke lányt. A fiú még nem halt meg. Kapkodva próbál oxigénhez jutni.
Nem bírom nézni.
Végre sikerül elfordítanom a fejem, de ekkor azt látom, hogy az egyik tizenkét éves kislány eszeveszett tempóban rohan, de a következő pillanatban a fejét eltalálja egy buzogány, és elterül a földön. Körülötte egyre nagyobb és nagyobb vértócsa keletkezik.
Fegyverek hangjai, éles sikolyok, hörgések és egyéb nyomasztó hangok visszhangzanak a fülemben. Mindenhol vért látok, majd a vörös szín között egy gyilkos tekintet jelenik meg.
Valaki felém siet, kezében egy éles kést szorongat. A testem még mindig nem engedelmeskedik az agyamból küldött parancsoknak. Nem tudok elfutni. Nem tudok megmozdulni. Csak nézem, ahogy a fiú felém rohan.
Szorosan lehunyom a szemhéjaimat, és várok, de aztán nem történik semmi. Kinyitom a szemeimet. A vérengző tekintet helyett egy élettelen szempár mered rám. A testéből egy vasrúd áll ki. A fiú a földre rogy, és fuldokló hangot ad ki. Race egy gyors mozdulattal kihúzza a rudat az áldozatából, majd rám kiállt:
- Fuss! – Az arcok összemosódnak előttem, néhány hangfoszlányon kívül semmit sem hallok. Egy lökést érzek a vállamon. – Menj már!
A lábaim önálló életre kelnek és maguktól elindulnak. Nem látok semmit, vakon rohanok az ismeretlenbe. A levegőben a halál orrfacsaró szaga terjeng.
Vér. Túl sok a vér.
Ha megfogott a prológus vagy csak kíváncsi vagy a történet végére, esetleg imádod az éhezők viadalát, akkor érdemes benézned erre a blogra!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése