 |
| Hipsters |
Hogy miről is szól ez a blog?
"ÜDVÖZLÜNK A HIPSTERSEN!
Az oldalon leginkább novellákkal találkozhatsz, de néha szembe jöhetnek veled versenyek, regények, versek, projektek és egyéb írással foglalkozó dolgok.
Szeretnénk emlékeztetni a kedves olvasókat arra, hogy a novellák nem feltétlenül összefüggőek, s felkerülésük sincsen dátumhoz kötve. Kitesszük őket, amint végeztünk velük!"
Néhány novellájuk:
Elly Evans Kisregénye:
"2002. szeptember
Világ életemben arra törekedtem, hogy egyszer lenézzek, több legyek azoknál az embereknél, akik nagyobbra tartják magukat nálam.
Az egész életem végigkísérték azok az személyek, akik azt hitték, a világ közepe tőlük indul. Talán gyerekkoromban voltak utoljára igazi kapcsolataim... Nem tudom, erre nem igazán emlékszem.
Talán a legmeghatározóbb a középiskola volt. Elitgimnázium, felszínes emberi kapcsolatokkal, és nagyra törő vágyakkal, hogy a lehető legjobb kapcsolatokat építse ki mindenki a sikeres élethez. Valahogy ebből mindig kimaradtam. Nem, nem voltam kívülálló, nem vagyok valami elcsépelt amerikai film nyomoronc főszereplője, aki egyszer csak kibújik a csigaházból, és az iskola menője lesz. Nem. Én is egy voltam a szemétládák közül. Kár is lenne tagadni. Ugyanolyan ambíciókkal mentem neki az iskolának, mint mindenki más. Csak nekem ez nem az igazi arcom volt, míg mások megelégedtek a felszínességgel.
Minden ilyen helyzetre pontosan emlékszem. Minden percre, amikor valakit tönkretettem szavakkal, és továbbmentem. Kívülről láttam magam, nem is én voltam, csak egy robot, aki azt mondja, amit a társadalom elvár tőle. És tudod, mi a leglohasztóbb az egészben? Hogy végső soron élveztem.
Aztán üresség. A feketeség, ami körülölel, és soha nem enged el. A semmi, ami akkor is ott van a világban, ha te nem veszed észre. Akkor is fogva tart, ha szabadnak érzed magad. Csak van, és az övé vagy. Csakhogy, akkor én még nem tudtam, hogy ebben az űrben ott lapul a gonosz, és csak arra vár, hogy elgyengülj, és nekiadd a lelked.
Odaadtam neki.
Soha nem gondolnád, milyen ostoba indokkal... Azt akartam, hogy az első gimnáziumi osztálytalálkozómon megmutathassam annak a harminc embernek, hogy sokkal, de sokkal több vagyok, mint ők. És mégis én voltam a legkevesebb.
*
- Bárcsak én lennék a legjobb köztetek... - suttogtam a végzős osztályképnek, amit a kezemben szorongattam. Bár egyetemre járok, és a karrierem szépen ível felfelé, mindig is azt éreztem, hogy én vagyok a világ legkisebb, legszánalmasabb embere. Abban a pillanatban komolyan arra koncentráltam, hogy túltegyek mindegyikőjükön. A cicababán, aki a széttett lábaival egy milliomos házába férkőzött, a barátnővel, aki most az exemmel él boldogan, az élsportolóval, aki az olimpiára készül, az okostojással, aki az én álmaimat próbálja felhasználni, csak mert nincs saját véleménye. Egyszóval mindenkin. Abban a pillanatban akár még a lelkemet is eladtam volna, hogy én legyek a tökéletes, pénzes, tehetséges törekvő, aki mindegyikőjük egy személyben, akinek összejött az élet. Mit tudok majd én mondani? Van egy alapdiplomám, munkahelyem, macskám, albérletem, néhány sekélyes barátom, mivel képtelen vagyok valódi emberi kapcsolatok kiépítésére, és egy roncs vagyok a szerelemben. Azt hiszem, képtelen vagyok igazán szeretni.
- Azt mondod, képtelen? - ütötte meg egy hang a fülem. A szoba legsötétebb részéből jött, ahova szinte semmi fény nem szökött be a kis olvasólámpa erőlködéseiből.
- Ki az? - kérdeztem egy árnyalatnyi félelemmel hangomban.
- Úgy sem hinnéd el.
- Válaszolj! - némi magabiztosságot erőltettem a hangomba.
- Ha meglátsz, jobb lesz?
Nem várt a válasszal. Hirtelen a levegő felforrósodott, és egy magas, sötét alak lépett ki a lámpa fényébe. Jobban felé fordultam, hogy lássam. Nyúlánk, félelmet keltő arcán gúnyos félmosoly ült, barna haja össze-vissza meredezett, pajesza, és bajsza volt. Kockás nadrágot, fehér inget, egy barna, bőrmellényt, és viharvert zakót viselt. Úgy nézett ki, mint egy amerikai a múlt századból. Ujjai között pillangókéssel játszott, barna szemei éberen pásztáztak.
- Ki vagy?
- A megmentőd.
- Nem értelek... - ráztam a fejem. Egy csettintéssel a kezébe repült a kép, ijedten kaptam utána.
- Azt mondtad, túl akarsz tenni rajtuk. Segíthetek.
- Nem mondtam ilyet.
- Ó, bocsánat. Sosem figyelek, mit mondanak ki, és mit csak gondolnak... - mosolygott bocsánatkérően.
- Mi a neved?
- Sokféleképpen neveznek. Ördög, Sátán, Lucifer, A Gonosz, A Halál... Amelyik tetszik.
- Most csak viccelsz – nevettem fel, és felkeltem a fotelból. Ahogy előtte álltam még hatalmasabbnak tűnt, de egyáltalán nem úgy, aki mókázik.
- Miért viccelnék? Én csak meg akarom neked adni, amire vágysz – mélyen a szemembe nézett. - Látom, nem hiszel nekem. Megmutatom, jó? - önkéntelenül is aprót bólintottam. Ennyire elkeseredett lennék?
Lassan, egy macska ügyességével lépett mellém, megfogta a csuklóm, és ha lehet, még áthatóbban nézett sötét szemeivel. A szoba körülöttünk oszlani kezdett, és egy csupa ablak, hatalmas, fényes lakrész váltotta fel. Minden a modern divatnak felelt meg, a világos bútorok, high-tech cuccuk, elegáns tárgyak. Az ablakhoz lépve a főváros egy elitnegyede tárult a szemem elé. Már többször jártam erre, elmélázva a gondolattal, hogy egyszer itt élek, valamelyik magas épület tetején, csupa üveg lakásban, egy tökéletes pasival és menő állással, amire mindenki csak irigykedik.
- Mi ez a hely? - kérdeztem a férfi felé fordulva.
- Az otthonod, ha szeretnéd – mosolygott hamiskásan.
- Csak viccelsz... Nekem erre soha nem lenne elég pénzem.
- Itt minden a tiéd lehet – intett körbe kecsesen. - És még több is! - fejével az éppen nyíló ajtó felé bökött, amin a világ leggyönyörűbb férfija lépett be. Ezüst telefont szorított a vállával a füléhez, két keze tömve csomagokkal, amikkel a konyha felé lavírozott.
- Nem, George, fogalmam sincs, hol van... Már itthon kéne lennie, nem is telefonált – sóhajtott gondterhelten, és az élelmiszerekkel megpakolt szatyrokat a pultra dobta. Óvatosan lépkedtem utána, nyomomban a férfivel, aki idehozott.
Fojtott sóhaj hagyta el ajkaimat, amire a mögöttem álló személy válasza egy huncut kuncogás volt. A férfi, aki a konyhában pakolászott, és George-zsal beszélt, láthatólag nem vett észre minket. Jelét sem mutatta annak, hogy látna, esetleg, hogy megijedt, hogy vadidegenek vannak a lakásában, így jobban meg tudtam nézni.
Sűrű, fekete haja, tökéletesen volt nyírva, néhány tincs azonban így is a szemébe lógott, ahogy a hűtőbe pakolászott. Szürke, méretre szabott öltönyt, ropogósra vasalt inget, és egy szürke selyem nyakkendőt viselt. Karján drága óra, gyűrűsujján fehérarany karikagyűrű, tehát nős.
- Ki ez a férfi?
- A férjed.
- Hogy? Nem is ismerem! - ujjaival egy fénykép felé bökött. Az ismeretlen adonisz, és egy nő volt rajta, szélesen mosolyogva. Valóban én voltam, de mégsem hasonlítottam magamra. Sokkal vékonyabb, és szebb voltam a fotóm, az arcom egészségesen, a mosolyom őszintén virított a fotón. - Hogy lehet ez?
- Mondtam, hogy mindez a tiéd lehet.
- De, ő keres valakit – intettem a még mindig pakolászó férfi felé.
- Téged. Minél előbb döntesz, annál előbb megtalál – nem tudtam, erre mit mondhatnék... Annyira valóságos volt az egész. A lakás, a férfi, pontosan az az élet volt, amire mindig is vágytam, amit mindig is irigyeltem a romantikus regények hőseitől.
- Hogy lehetne mindez az enyém? - fordultam felé. Elégedetten mosolygott.
- Csereüzlet. Csak egy kis apróság.
- Mi lenne az?
- A lelked. És némi munka.
- Nem. Vigyél haza – feleltem automatikusan. Az arca elsötétült, ahogy a luxuslakás is, én meg újra a sötét szobámban találtam magam.
- Miért van az, hogy ennyire féltitek a lelketeket? Még csak meg sem lehet fogni. Te pedig még soha nem is használtad. Emlékszel, hogy milyen voltál? Rémlik, hogy nincsenek barátaid, és a nagyapádon kívül senki nem érdekel igazán a saját családodban? Hogy csak azért van macskád, hogy elmondhasd, hogy valaki függ tőled? Miféle élet ez, mondd?
- Csak azért mondod, hogy bedőljek. De igen is, használom a lelkem! - feleltem makacsul.
- Igen, és mégis mire? - kérdezte gúnyosan, amire csak tátogni tudtam. Még soha nem adtam egy hajléktalannak sem pénzt, nem adtam vért, nem segítettem önszántamból senkinek. Szörnyű ember vagyok, nem is használom a lelkem.
- Na és, a munka? - kérdeztem óvatosan.
- Nagyon egyszerű. Ha te is lelketlen leszel, hozzám tartozol, és nekem dolgozol. Nappal te leszel a világ ünnepeltje, de éjjel a mocska. A sikeredért cserébe emberi életeket kérek tőled. Nem te választasz, hanem a sors. Lesznek ártatlanok, és bűnösök is. Ezt a megmondhatatlan szüli. Te nem megváltó leszel, aki elhozza a megnyugvást, hanem végrehajtó, aki közvetíti azt. Ilyen, vagy olyan módon mindenképpen meg kellene halniuk. Én meg nem lehetek ott mindenhol. Szükségem van munkaerőre – tárta szét teátrális sóhajjal a karjait, a hamiskás mosoly egy pillanatra sem tűnt el a szája sarkából.
- Nem hiszem, hogy képes lennék ölni...
- Ó, dehogynem, kedvesem. Ha nem lesz lelked, bűntudatod sem lesz. Teljesen mindegy lesz, hogy éppen fagyizol, vagy embert ölsz.
- Biztos ez?
- Semmi sem biztos, csak a halál.
- Az apró betűs rész?
- Minden egyes lélek egy évvel rövidíti meg az életed. Ha pedig te döntesz úgy, hogy befejezed, az életed az enyém, és magammal viszlek – ijedten néztem rá, amit ő feltehetőleg értetlenségnek értelmezett. - Kvázi, megöllek – vont vállat.
- Nem túl tisztességes az ajánlatod.
- Ugyan, kérlek... Mit vársz magától, a gonosztól? - nevetett fel. - Nem gondolhatod, hogy csak úgy az öledbe pottyantok mindent, aztán élj boldogan, és majd találkozunk a mennyben. Ugyan, drágám... Én nem a vicces Halál vagyok, valamelyik amerikai sorozatból, hanem az igazi, a szégyentelen, a mocskos... Mit szólsz?
- Legyen. Elfogadom – bólintottam határozottan. Nincs vesztenivalóm. Igaza van. Nem érdekel semmi ezen a földön.
- Ez a beszéd – mosolygott, a szeme vadul csillant.
Közelebb lépett hozzám, egyik tenyerét a pólóm kivágása felé simította. Éreztem, ahogy puha bőre alatt a bőröm felforrósodik. Erősen koncentrált, nem hagyta, hogy ne nézzek a szemébe. A forróság egyre kínzóbb lett, sikítani szerettem volna a fájdalomtól, de képtelen voltam megszólalni, csak hangosan ziháltam, és a szemeibe meredtem. Pupillái kitágultak, és esküdni mertem volna, hogy tüzet láttam meglobbanni bennük. Füstszag úszott az orromba, égett bőrszaggal. Attól féltem, a testem menten elég, és ő igazából csak átvert, és megölni jött ide.
Aztán amilyen hirtelen jött, el is tűnt. A fájdalom, a férfi, a szag, minden. Eltűnt. A földre rogytam, és automatikusan a mellkasomhoz kaptam. Nemhogy égési sebeket nem éreztem, de még csak meleg sem volt. A testemen furcsa üresség futott végig. Az asztalba kapaszkodva keltem fel, és a fotelba rogytam, várva, hogy a légzésem lelassuljon. Lassan néztem körül a szobában, ami már nem az én sötét albérletem volt, hanem a luxuslakás hatalmas hálószobája.
- Ne feledd, dolgozz meg ezért – suttogta egy hang, pontosan tudtam, hogy az övé.
A falon utoljára egy árnyék villant át, aztán minden elcsendesedett. A fehér tükrös asztalon, amibe az előbb kapaszkodtam, fémesen villant egy kés, alatta egy, a fába karcolt üzenettel. „ Egy kis ajándék. Még hasznát veszed. ” Ahogy végigolvastam, a sorok eltűntek. Lépteket hallottam a folyosóról. A kést gyorsan egy fiókba rejtettem, és görcsösen vártam, ki lép be az ajtón. A férfi volt az, aki a hűtőbe pakolt. A férjem. És még csak a nevét sem tudom.
- Jane! Nem is hallottam, hogy megjöttél – két lépéssel mellettem termett, és ajkait az enyémre tapasztotta."
Hannah Song Kisregénye:
"You're the one -
Te vagy az egyetlen
Az utcai lámpák fényei és az autók fényszórói törték meg a város egyhangú sötétségét. Az idő meglepően kellemes volt annak ellenére, hogy a télnek kéne már lassan beköszöntenie. Ez a hangulatos idő mindenkinek megadta a kellő kedvet ahhoz, hogy kimozduljanak lakásaikból és megtöltsék a város utcáit. Az utcákon és az utakon nagy volt a forgalom de látszólag ez senkit sem zavart. Mindenki hangosan beszélgetve és nevetve rótta a környéket.
Az ünnepség nem rég ért véget - aminek a gimnázium végzős osztályai voltak a főszereplői - így még a szokásosnál is több ember lepte el a várost. Csak Ő ült egyedül, csendesen a megállóban. A fülhallgatója elfoglalta méltó helyét, hogy melankólikusabbnál melankólikusabb dallamokat juttasson el füléig majd szívéig. Percről percre és dalról dalra jutottak eszébe a kedves emlékek melyeket szörnyű felismerések és hatalmas csalódások pillanatképei váltottak fel.
Emlékeiben megjelent a barna hajú, kék szemű fiú, aki először legjobb barátjává majd később élete szerelmévé vált. Eszébe jutott a nap, mikor először beszélgettek. A fiú már a gimnázium második évében járt, amikor Ő belekóstolt a középiskola első osztályába. Tanácstalanul állt az aula közepén miközben azt próbálta megfejteni merre lehet a tízes terem. Ha jobbra indult belső hangja azt súgta balra menjen és ez így volt fordítva. Ezért maradt az egy helyben toporgás, ami miatt jó páran meg is bámulták. A többiekkel ellentétben neki nem sikerült barátokat szereznie. Nehezen nyitott bárki felé is, a többiek pedig nem igazán törték magukat, hogy szóba elegyedjenek vele. Abban a pillanatban azt érezte nincs nála szerencsétlenebb ember a földön. Éppen balra indult volna ismét, amikor neki ütközött valakinek...neki. A fiú ránézett hatalmas kék szemeivel majd várakozás teljesen mosolyogni kezdett. Ő csak állt és nézett, gondolatban pedig ordított magával, szólaljon már meg. Értelmetlen dadogások után - amit a fiú hatalmas vigyorral kísért - sikerült bocsánatot kérnie és még arra is rávette magát, hogy megkérdezze merre van a keresett terem.
Emlékeiből a mellette ülő ikerkislányok egyike szakította ki, aki lázasan próbálta megtudni, hogy mit hallgat. A kislány édesanyja erélyesen szólt gyermekére - arckifejezéséből ítélve, ugyanis a fülében tomboló zene miatt nem hallott semmit. Halványan a nőre tekintett, aki bocsánatkérő szemekkel meredt rá. Alig láthatóan bólintott jelezve ezzel, hogy nem neheztel a kislányra. Sokkal fontosabb dolgok aggasztották mintsem, hogy egy túl kíváncsi gyerekkel foglalkozzon.
A zene a fülében váltott. Ahogy meghallotta az adott dalt úgy merült el ismét gondolatai végtelen tengerében. Mosolyra húzódott szája, ahogy eszébe jutott hogyan várta azután a nap után minden reggel Őt a fiú azzal az indokkal, hogy megmutassa neki az adott termet, ahol éppen órája lesz - még, ha erre szükség nem volt. Reggelről reggelre és később pedig napról napra egyre jobb viszonyba kerültek. Mindketten úgy érezték, hogy megtalálták azt az embert, akiben feltétel nélkül megbízhatnak. Úgy érezte megtalálta a másik felét a fiú személyében, aki szikrázó mosolyával - mely minden egyes alkalommal elért szeméig is - bearanyozta napjait.
,,Te vagy az életem értelme." - szajkózta fülében az énekes. Szája ismét mosolyra húzódott a zenében lévő irónia miatt. Hirtelen egy lágy fuvallat söpört végig a környéken, amitől libabőrös lett a karja. Hosszú haja szállni kezdett a levegőben, szemét lehunyta, mintha azt várná, hogy a szél fájdalmát is elfújja. A várt megkönnyebbülés viszont nem jött.
Gondolatai ismét arra a személyre terelődtek, aki nélkül már képtelen lenne élni. Tudja, hogy aznap mikor őszinte volt vele lerombolt mindent, amit két év alatt sikerült felépíteniük. A bizalmat, az őszinteséget, mindent. Nem tudta eldönteni, hogy jól cselekedett-e. Néha napokig képes volt ostorozni magát azért, hogy akkor is őszinte volt hozzá, mint mindig.
Előlépett a "Ne gondolj az elefántra!" szindróma. Próbálta elűzni a gondolataiból azt a napot, amikor rájött arra, hogy nem a barátság az egyetlen érzés, amit táplál a fiú iránt. A fiúnál ültek a nappaliban. A kanapén ült és várt, hogy legjobb barátja belekezdjen a játékba a zongorán. Büszkén kezdett bele a lágy dallamba, amit a billentyűk lenyomásával keltett. Arcvonásai megmerevedtek, ahogyan koncentrált annak ellenére, hogy ujjai minden akadály nélkül siklottak a fekete és fehér billentyűkön. A lány halványan mosolygott mikor meglátta a kis ráncot szája sarkán, ami akkor jelenik meg mikor ideges. Rájött, hogy mennyire ismeri. Nem csak belsőleg, hanem az összes apró külső jelet is. Amikor boldog az apró ráncok egyből megjelennek szeme mellett, amikor ideges szája szélét rágcsálja és állandóan égnek meredő haját túrja. Ahogy nézte a billentyűkben és dallamokban elmerülő fiút rájött, hogy soha nem látott még szebbet. Tisztában volt azzal, hogy mennyire fura, ha egy fiúra azt mondják szép, de nem talált rá jobb szót. Akkor, abban a pillanatban jött rá, hogy miért kezd el zakatolni a szíve, minden egyes alkalommal mikor meglátja Őt vagy megöleli. Egy másodperc alatt hasított bele a felismerés.
Csak akkor tűnt fel neki az új zene, amikor egy rekedt hang duruzsolta: "Mert tudnálak ennél jobb szeretni." Alig láthatóan kezdte ingatni a fejét. Fogalma nem volt róla, hogy annál jobban tudná-e szeretni, mint amennyire.
Ujjait kezdte tördelni, majd telefonja kijelzőjére nézett, hogy megtudja mennyi az idő. Az idő helyett viszont háttérképét kezdte bámulni, amit már három hónapja képtelen volt lecserélni. A fiú hátán csüngött és mindketten önfeledten nevettek. Könnyek sorakoztak szemében, mialatt sorra peregtek le szeme előtt a kedvesebbnél kedvesebb emlékek. Amikor képtelen volt aludni és felhívta a fiút, az pedig fél órán belül ott volt nála. Egész éjjel videojátékokkal játszottak és nevettek majd hajnalban a karjai közt nyomta el az álom. Azóta úgy gondolja az volt élete legszebb éjszakája.
Éles fájdalom hasított mellkasába, amitől erősen szorította össze szemeit és fogát, hogy egy hang se hagyhassa el a száját fájdalmában. Három hónapja kezdődtek el a szúrások, amik azóta sem akartak szűnni. Az orvos azt mondta neki, hogy valószínűleg a sok stressz miatt, így próbálja kerülni azokat a helyzeteket, amik felzaklathatják. Azóta napi szinten rándul össze mellkasa, ami állandóan eszébe juttatja reménytelen szerelmét.
Egy öt tagú lánycsapat haladt el mögötte, akik nevetése - sokkal inkább visítása - még a fülében tomboló zenén keresztül is hallatszódott.
Miközben az előtte elhaladó autókat nézte elméjének közepére furakodott annak a napnak az emléke, amitől nem tud és nem is akar szabadulni. Amikor megérezte, hogy milyen is, ha érinti Őt a fiú - úgy igazán. Tisztában voltak azzal, hogy mindketten elegendő mennyiségű alkoholt fogyasztottak. Csak álltak egymással szemben és úgy néztek egymásra, mintha az életüket látnák a másikban, ami félig meddig igaz is volt. A lány - nem gondolván arra, hogy milyen következményei lehetnek - előrébb lépett és a száját a fiúéra tapasztotta. Mintha ezer szikra pattogott volna körülöttük, ahogy szenvedélyesen falták egymás ajkait. A fiúban olyan érzéseket keltett életre a lány ilyesfajta közeledése, amitől meglepődött és nem tudta mit tegyen. Fogalma nem volt, hogy mi is lehetett ez a furcsa érzés, de ráfogta arra, hogy férfiból van és, mint minden normálisan férfinak beindulnak a hormonjai ilyen cselekedetektől. A lány dereka köré fonta karjait még közelebb vonva magához; úgy tartotta karjai közt mintha legféltettebb kincse lenne.
Az eset után napokig nem találkoztak, ami szépen lassan kezdte felemészteni a lányt. Minden egyes lélegzetvétele fájt a fiú nélkül eltöltött napok alatt.
A zene ismét váltott: "Az érintésed oly keserédes." Remegési hullám futott végig testén, amit lehunyt szemekkel tűrt, ahogy felidézte a fiú érintéseit és öleléseit, amiket már hónapok óta nem érzett. Úgy érezte egy lyuk tátong mellkasa közepén, amit csak a fiú édes tapintása tudna kitölteni.
Eszébe jutott az a nap, ami a végét jelentette mindennek. Felhívta a fiút; beszélni akart vele. Egész testében reszketett míg a fiú elé nem állt. Zakatoló szívvel kezdett bele mondókájába, miszerint sajnálja azt a csókot és, hogy tudja nem lett volna szabad. A fiú rögtön a szavába vágott, hogy nem kell erről beszélniük. Ő viszont teljesen az ellentettjét állította; beszélni akart róla. Tudni akarta, a fiú hogyan érez, tudni akarta, neki mit jelentett a csók. Heves szóváltásba kezdtek, ami egy másodperc alatt elnémult, ahogy a fiú azt mondta nem jelentett semmit. Ő maga sem volt biztos abban, hogy ez tényleg így van de nem akarta kétségek közé taszítani a lányt. Pedig, ha tudta volna mekkora fájdalmat okozott a lánynak három - ártalmatlannak tűnő - szavával, teljesen másképp gondolta volna.
Egy könnycsepp gördült le arcán, azt remélte senki sem látta meg.A lány kezei remegni kezdtek, ahogy a minden elsöprő fájdalom érzése vette át a hatalmas szívében. Szemei előtt tovább peregtek az emlékképek.
Megrökönyödve állt a fiú előtt, képtelen volt megszólalni. Úgy érezte minden összeomlott körülötte. Érzelmek százain - sőt talán ezrei - támadták le szívét, ahogy a fiú gyönyörű ám zavart szemeit nézte. Ajkai remegtek, minél hamarabb el akart tűnni a fiú elől, aki mérhetetlen fájdalmat okozott neki anélkül, hogy tudta vagy akarta volna. Nem akarta elmondani neki, hogy már egy éve az Ő arca lebeg előtte és reggel, mikor felébred az Övé az első, amit meglát. Nem akarta elmondani, hogy mikor nincs mellette a fiú megsemmisülve érzi magát, ám mikor együtt vannak úgy érzi bármire képes lenne. Könnyekkel a szemében fordult el, hogy ott hagyja a fiút de az utána kapott. Nem akarta elengedni a lányt; az élete része volt, méghozzá elég jelentős részre. Meg akarta tudni mit érez és el akarta venni a lány fájdalmát, ami a szemeiben ült.
Remegve fújta ki tüdejéből a levegőt. Csak akkor vette észre, hogy az ugrándozó kislányok eltűntek mellőle, mikor a busz az orra előtt hajtott el. De nem bánta. Mozdulni is képtelen lett volna attól a súlytól, ami a szívét nyomta.
A fiú gyötört arca jelent meg előtte ismét. Csak álltak egymással szemben és képtelenek voltak bármit is mondani. "Mi a baj?" - csengett fülében a kérdés, amire nem mert válaszolni. Percekig győzködte Őt, hogy szólaljon meg, mondjon valamit. Végül erőt véve magán, dadogva bár de kimondta: "Szeretlek." Mintha megfagyott volna köröttük a levegő. A lány szíve majd kiszakadt a helyéről miközben várta, hogy egyetlen szerelme mondjon valamit. "Én..." - a fiú csak ennyit tudott mondani, amiből a lány már tudta, hogy vége mindennek. A barátságuknak, a bizalomnak, a nevetésnek, az éjszakákon át tartó beszélgetéseknek. A lányban nem maradt más csak fájdalom, üresség és viszonzatlan szerelem. Titkon, mélyen reménykedett abban, hogy a fiú is talán hasonlóan érez iránta de akkor legszívesebben megtépte volna belső énjét, amiért haszontalanul és fájdalmasan táplálta benne a - az egyébként reménytelen - reményt. "Semmi baj, én sem magamat választanám." - mosolygott keserűen a fiúra. Kihúzta kezét szorításából, még egyszer úgy igazán, tiszta szívből a fiúra mosolygott majd örökre hátat fordított első és egyetlen szerelmének.
Észre sem vette sebesen folyó könnyeit mindaddig míg egy vele egykorú, ismeretlen meg nem kérdezte, hogy jól van-e. A lány bólintott majd ismét hagyta, hogy érzelmeinek hullámai ismét átcsapjanak a feje felett.
Mióta elkezdődött az iskola - számára - harmadik éve a fiú próbált vele beszélni, de a lány olyankor egyszerűen hátat fordított neki és ott hagyta. Nem akart vele beszélni, nem akarta hallani a fiú édes hangját, nem akart a szemeibe nézni. Utálta magát, amiért fájdalmat kellett okoznia neki de tudta, hogy ez a legjobb megoldás. Nem akart ismét hiú ábrándokat kergetni magában a "Mi van ha..." kezdetű gondolatokkal. Csak be akart burkolózni fájdalommal telt szívével a magányba. Tisztában volt vele, hogy ezzel mindenkit bánt, aki csak a közelében van, de nem akart senkivel és semmivel sem kapcsolatban állni, ami a fiúra emlékeztethetné. Márpedig minden rá emlékeztette és ez az őrületbe kergette. Tudta, hogy önzően viselkedik, de nem érdekelte. Egyetlen egy dolog érdekelte, azt pedig nem kaphatta meg. A viszonzott szerelmet.
Egy hónap után talált valakit a fiú, akire úgy nézhetett mint, ahogy a lány Őrá.
Mikor meglátta a szőke hajú lányt szerelme oldalán teljesen összeomlott. Egy hétig megsemmisülve ült otthon zokogva. Akkor úgy érezte, mélyebbre már nem kerülhet.
A fiúnak lelkiismeret furdalása volt, amiért szenvedni hagyta a lányt. Nem akarta, hogy szomorú legyen az a személy, kinek mosolyáért bármit megtenne. De hogyan is tehetett volna bármit, amikor a lány mindenfajta közeledését elutasította. Néha szégyellte magát érzései miatt - a visszafordíthatatlan szerelem miatt, ami barátnője iránt érzett -, mert tudta, hogy ezzel bántja legjobb barátját, aki Őt szereti.
Viszonozni akarta a lány érzéseit, hogy ne bántsa Őt, nem akart neki fájdalmat okozni.
A lány továbbra is a buszmegállóban ült, a lágy dallamok pedig még jobban facsarták amúgy is összeszorult szívét. Eszébe jutott szerelme, ahogyan fél órával azelőtt barátnőjével táncolt. Megbabonázva ült és figyelte boldog, kisimult arcát, miközben könnyedén siklott a színpadon. Aprócska mosoly kúszott arcára. A fiú boldog volt és ennél több neki nem is kellett. Azt akarta, hogy boldog legyen még, ha nem is vele. Miután vége lett a táncnak letörölte az elkalandozó könnycseppet arcáról.
Ahogy ült a padon dörömbölő mellkasával és könnyes szemeivel belehasított a felismerés. Csak boldognak akarta Őt látni. Látni akarta még egyszer önfeledt mosolyát, mielőtt maga mögött hagyna mindent. Tudta, hogy ezzel bántani fogja a fiút és mindenkit, de akkor is úgy vélte ez lesz a legjobb. Az Ő szenvedései elmúlnak, a többieknek pedig nem kell végig nézniük, ahogyan szép lassan megsemmisül a kínzó ürességtől.
Lassan állt fel. Körbenézett még utoljára a városon, ami az évek során teljesen a szívéhez nőtt. A padkán egyensúlyozott, már nyugodt volt. Nem volt szívében fájdalom..csak a halál utáni vágy.
Fülében felcsengett az ismerős dallam, amely hónapok óta társa volt a magányban. Az utolsó pillanatban lépett az autó elé, amely hatalmas sebességgel és erővel csapódott vékony, gyenge testének. Ahogy földet ért, fájdalmasan nyögött fel a hideg aszfalton.
"Te vagy az egyetlen", hangzott füleiben a dallam sora. Már nem érzékelt semmit a külvilágból. Fájdalmasan mosolyodott el miközben egy könnycsepp gurult le arcán. Még utoljára a fiú mosolygós arcát látta maga előtt, majd örökre elsötétült körülötte minden."
T. M. Evelin V. Kisregénye:
"A GYÁVA (1. rész)
A nap ekkor már nem tündököl fent az égen, nem festi az egyre lenyugvó égi test a bíbor és a sárga különböző árnyalataira az eget. Nincsenek már a sugarak, amik egykor a fák sűrű lombkoronáján keresztül egy madárfészket világítottak meg. Már nem. Az ajtóra akasztott naptár lapjai nem rég gördültek át egy másik oldalra. Október. A képen megsárgult és elszáradt barna tölgyfa levelek hevernek egy sáros betonon, teljesen elfedve azt. Mikor az ember kinéz az ablakon, ugyan azt láthatja kint is. Néha erősebben, olykor- olykor pedig gyengébben kap a hosszú hajakba a szellő. Előfordult már, hogy eső helyett lágyabb összetételű hópelyhek szállingóztak, aminek minden gyerek örült. Ez jelzi a tél közeledtét, a karácsonyt és az új évet. A gyermekek feldíszítették az osztálytermeket és az otthonukat is kidekorálták az időjárásnak és az évszaknak megfelelően. A hidegnek köszönhetően egyes házakban már a kandallóban is megrakták a tüzet estére, vagy este lefekvés előtt a puha libatollakkal kitömött takaró mellé egy pokrócot is terítettek az ágy tetejére, a biztonság kedvéért. Valaki számára ez az időszak nagyon kellemes és meghitt, viszont vannak mások, akiknek a három hónapot magába foglaló ősz és az azt követő tél egy rideg, zord és barátságtalan szakasz.
És létezik egy harmadik csoport is, akik kevés tagot foglalnak magukba. Az emberek, akiket teljesen hidegen hagynak az évszakok váltakozásai, a meleg vagy hideg levegő.
Ebbe a kategóriába sorolható Bethany Holt is. Mert számára minden egyes hónap kínszenvedés, eltekintve attól, hogy hány fok van kint.
Bethany egy 16 éves Chicago-i lány, rövid barna hajjal, gesztenye színű nagy barna szemekkel és gyönyörű mosollyal, amit az ember csak akkor láthat, ha szerencséje van. Nagyobb szerencsére van szüksége az illetőnek ahhoz, hogy láthassa azt a mosolyt, mint ahhoz, hogy megnyerje a heti hatos lottót. Bethany az iskola legjobb diákja, nincs olyan aki a vetélytársának bizonyulna.
A lány napjai egy kívülállónak egyszerűnek tűnne, de számára egy kicsit sem mondható annak. Már az ébredés is hatalmas gondot okoz az esetében.
Beth-t a mamája ébreszti reggelente, kézfejét végighúzva a lány arcán, valamint megcirógatva a vállát és alkarját. Az asszony nagyon figyel arra, hogy a bőrfelületek éppen csak súrolják egymást, hisz Bethany nem szeret másokkal érintkezni. Már nem. Mikor kinyitja a szemét a puha ágyban feküdve, először a mamája arcát pillantja meg aki mindig bátorítóan mosolyog rá. Ezután újra egyedül marad a szobában. Felül az ágyra és az elejétől a végéig megtervezi a napját, végig gondolja, hogy mi fog vele történni az elkövetkezendő időben. Így egy minimálisan mindig határozottabbnak érzi magát. A gondolatmenete végére érve mindig arra az elhatározásra jut: Végül is nincs más dolgom, csak túl élni egy újabb napot...
A szokásos forrócsoki után, ami tetején mindig rengeteg tejszínhab úszott és sok fahéjjal volt meghintve, ami tulajdonképpen díszként is szolgált, a pöttyös bögréjét -amit egészen kicsi kora óta őriz- amiből fogyasztotta a langyos italt a mosogatóba helyezi és mélabús léptekkel halad a lépcső felé. Mezítláb van, nem fél attól, hogy felfázik. A talpától kezdve a feje búbjáig érzi a fehér kőből áradó fagyot, ennek ellenére nem szedi szaporábban a lépteket. Semmi jelét nem mutatja annak, hogy örül amikor a szobájában lévő szőrős szőnyeget érzi a talpa alatt. Nem változik az arckifejezése. Bethany kinyitja a gardróbjának ajtaját, amiben tömérdek mennyiségű ruha lóg gondosan vállfára aggatva. Az öltözékek legtöbbje egyforma, nem csak a szabására tekintve, hanem a színét is figyelembe véve. Sötét árnyalatban pompázik a legtöbb gúnya.
Kötelező uniformist viselni az iskolában, így leakaszt egy sötétkék szövetnadrágot, fehér hosszú ujjú inget, nyakkendőt amibe aprólékosan kidolgozva bele van hímezve az iskola neve és levesz a felső polcról egy kötött krémszínű pulóvert. Egy szék támlájára teríti a ruhákat, amíg be nem veti az ágyat, gondosan élére hajtogatva az ágyneműt. Ügyelve arra, hogy ne gyűrje össze a takarót, lehuppan a fekhelyre és egyesével magára aggatja az előzőleg kiválasztott egyenöltözék darabjait. Kiegészítésképpen egy mandzsettával díszíti viseletét.
Bethany újra veszi a fáradságot és lekullog a lépcsőn, hátával a táskán. Jobb kezével a lépcső fából készült fehér korlátját simítja végig. Többnyire a fa felszíne mindenhol kiegyensúlyozott, de néhol egy-egy szálka türemkedik ki a felületből, ami elkerüli Bethany figyelmét. Olyan mint egy baba. Csak néz, mered maga elé mintha öntudatán kívül lenne és úgy cselekszik. A tekintete üreges.
,,Kicsim! A reggelid a pulton van!"- szól Bethany mamája a konyhából, aki az iratait rendezgeti az ebédlőasztalnál egy almát majszolva, eközben Beth leül a nappaliban lévő ülőgarnitúrára és belebujtatja jobb majd bal lábát is a bakancsába. Elővesz a nadrág zsebéből egy zsebkendőt, ráköp, majd megcsutakolja vele a lábbeli orrát amiről immár gyéren visszaverődik a fény. A konyhába sétál, eldobja a zsebkendőt a kukába. A gránit pulton lévő tízóraiját tartalmazó zacskót a táskája mélyére süllyeszti, majd megáll a mamája előtt és a földet kezdi pásztázni, mintha valami érdekes lenne rajta. Pedig nincs, most is olyan makulátlan mint amilyen lenni szokott.
Gertrud -Bethany mamája- halványan megint a lányra mosolyog, berakja a papírjait egy átlátszó műanyagból készült lefűzhetős mappába, azt pedig egy dossziéba illeszti, a hóna alá csapja és már is készen van az indulásra. Felkapja a slussz kulcsot az üvegasztalról, majd magabiztos léptekkel elindul a bejárati ajtó felé. Gertrud egy nagyon kedves, tekintélyt parancsoló hölgy. Hosszú, kecses lábai vannak, amiken mindig magassarkú cipő virít. Egy nagy hírű közismert vállalatnál dolgozik, azért visel mindig ilyesfajta hivatalos ruhát.
A kocsi amivel Gertrud dolgozni megy és elviszi Bethany-t az iskolába, az autófelhajtón áll. Mindketten beszállnak a járműbe, Beth az ölébe veszi a táskáját. Miközben haladnak a város központja felé, kifelé bámul az ablakon és kissé megszédül ahogy nézi a házakat amiket sorra hagynak maguk mögött. Utazás közbe egyikük sem szól egy szót sem, Bethany inkább a zenére koncentrál és álmodozik. Az esetek legtöbbjében klasszikus zenét hallgat, mert az nyugtató hatással van az idegeire.
A személygépkocsi egy kisebbet fékez, Bethany ülésbe süppedt teste kiegyenesedik. Sóhajt egy nagyot, lehunyja a szemét és egy mosolyt erőltet az arcára, ami inkább sikerül egy gyenge vigyornak. A mamája puszit nyom a homlokára.
,,Sok szerencsét, Bethany!" -azzal Beth kiszáll a kocsiból és becsapja az ajtót. Megvárja, míg kerék csikorgatva és a port felverve elhajt mögötte a mamája. Pár másodpercig még egy helyben áll, az osztálytársait figyeli. Az osztály ranglistájának legtetején elhelyezkedő lányok nem a téli egyenruhát viselik, hanem a nyárit, ami nem hosszú nadrágot foglal magába, hanem egy-egy rakott szoknyát. Bethany tudja, hogy megint le fogják szólni a nadrágja miatt, hisz egész évben, még májusban is abban jár iskolába. Fél vállára akasztja a táskát és elindul a bejárat felé. Fejét lehajtja, csak néha pillant fel, akkor is csak elővigyázatosságból, nehogy nekiütközzön valakinek. Nem járt szerencsével, bár nem az ő hibájából történt a baleset. Egy biciklis aki bal oldalról közeledett, csaknem elütötte, de Bethany-nek sikerült félre ugrania. A földre vágódott, az oldaltáskájából kiestek a könyvek. Talpra kászálódott, felszedte a köteteket és a mellkasához szorítva gyorsított a léptein.
,,Hé! Figyelj már oda, eszement!" -kiabálja utána a biciklis. Beth belép az épületbe, kicsit nagyobb biztonságban érzi magát, de így sem képes megnyugodni. Nem szeret emberek között lenni. Fürkészi a tömeget, hol talál egy olyan zugot, ahol tovább tud haladni. Nem akar a szekrényénél időt pocsékolni, így egyszerűen az osztálytermet nevezi ki céljaként. A folyosó szélénél araszol, mindig kicsit megy csak előre. Senkit nem szeretne megszólítani, megkérni, hogy menjen az útjából. Türelmesen vár.
Mikor eloszolnak a gyerekek, megteszi a hátralévő utat az osztályig és belép a terembe. Leül a szélső padsor legelső padjába és kifele bámul, míg meg nem jönnek a többiek, valamint a tanár meg nem kezdi a tanítást.
Bethany nem szereti ezt a napot mert iskola után egy külön foglalkozásra kell járnia, amin más osztálytársai is részt vesznek nem önszántukból ahogy ő sem.
Az ábrándozásból egy lány zökkenti ki, aki belerúg Bethany székébe, utána pedig hangosan és hisztérikusan vihog fel. Beth nem is hederít rá, az ujjaival babrál és lefelé pillantgat, ahogy azt már megszokhattuk tőle. Kerüli a szemkontaktust.
,,Nyomorult"-nevet tovább a lány, miközben odébbáll. Bethany-t az egész iskolában ilyen megnevezésekkel illetik, még a nála kisebbek is szórakoznak vele és eltűri. Nem fűz hozzá megjegyzéseket, nem beszél vissza, egyszerűen elhallgatja ahogy becsmérlik.
A tanórák közti szünetekben Beth egyedül ácsorog az udvaron és figyeli, ahogy a többiek jóízűen nevetnek, minden gondtól mentesen és elfogyasztja a tízóraiját, amit a mamája csomagolt. Lazacos szendvics. Minden falatot élvez. A negyedik óra után ebédszünet van. Mindenki a kantinba özönlik és sorban áll a kiszolgáló pult előtt. Bethany nem tolakszik, majdnem a sor végén áll, akik mögötte állnak sorban megelőzik. Mikor sorra kerül, akkor tudja csak meg, hogy mi az ebéd. Borsó főzelék sült hússal. Elvesz egy tálcát, egy tálat tele étellel és pár szelet barna kenyeret. Illedelmesen köszönetet mondd a konyhás nőnek a napi táplálékért. Szétnéz, hogy hol van szabad hely. Ahogy szinte minden iskolában, itt is feloszlanak a diákok. A népszerűek, focisták, pompon lányok, tanulókör, könyvmolyok és a többi. Bethany nem találja köztük a helyét. A suli WC-jébe megy enni, magára zárja a fülke ajtaját és leül a wc tetejére így fogyasztva el a betevőt. Ez csaknem minden napos az ő életében.
Dél után még két órát kell végig ülnie aztán a délutáni foglalkozást és már mehet is haza. Csak az jár a fejében, hogy maga mögött hagyjon még egy napot.
Az osztályba visszatérve megint megadja magát a megaláztatásnak, papírgalacsinokkal dobálják és köpőcsővel köpködik, mindemellett még kegyetlen kifejezéseket is vágnak a fejéhez. A kedvenc órája befejeztével mindent besöpör a táskájába, vált pár szót a tanár úrral a tananyaggal kapcsolatban, ami felkeltette az érdeklődését, ezt követően elköszön és távozik. A kihalt folyosón hallja a saját cipője slattyogását, amit a reggeli órákban ha akart volna se tudott volna kivenni a zajban. Most viszont megnyugtató csend van, kevésbé fáj már az ember feje, kezdenek tompulni a zajok. Forgatja a szekrényen a zárat, a kombinációs kódnak hála az kinyílt, Bethany elrakja a könyveit amire otthon nincs szüksége, hogy ne kelljen feleslegesen cipelni őket haza, aztán elindul a zene terem felé, ahol a délutáni összejövetelt tartják.
Ez az összejövetel a személyiségzavaros gyerekek javát szolgálja. Itt mindenki elmondhat mindent, ami bántja, zavarja, így általában jobban érzik magukat. A pedagógusok igyekszenek megkönnyíteni a gyerekek lelkiismeretét. Az esetek 90%-ában az a baj, hogy az illető szülei válnak, veszekednek otthon, vagy valamelyik fél alkoholista, esetleg kevés a pénz és szegény a család.
Bethany belép a terembe, amiben már szinte mindenki ott van.
,,Megjött a gyáva is! Vajon ma mit fog kiteregetni magáról?" -a lány zárkózottságára utalva gúnyolódik egy első éves fiú a gimnáziumból.
,,Biztosan elárulja, hogy mit evett tegnap vacsorára!" -mondja a fiú haverja, azzal tovább püfölnek egy dobot, ami a terem sarkában áll. A székeket már valaki körbe rendezte, ahogy azt minden héten ezen a napon csinálni szokták. Beth leül egy üres székre és vár, nincs mit tegyen. Úgy tudja, hogy Mss. Nicolson lesz velük a délutáni elbeszélgetésen. Az információja nem volt alaptalan. Nem sokkal később belibbent Mss. Nicolson gyönyörű világosszőke hajjal hatalmas mosollyal az arcán. Felbukkanását követően mindenki letelepedik egy ülőhelyre és a nőt kezdi el fürkészni.
,,Ugyebár már egy ideje nem tartottuk meg a programot. Múlt héten nem voltam itt, az azelőtti héten pedig nem volt iskola. Szeretném, ha mindenki elmesélné, hogy mi történt vele ez alatt a két hét alatt. Továbbá, szeretném ha üdvözölnénk körünkben az iskola új diákját!" - int Mss. Nicolson Bethany felé.
,,El-el- elnézést, de én nem va-vagyok új diák..." -próbálja kimagyarázni magát a lány. Kínosan érzi magát. Már csaknem egy éve ebbe a gimnáziumba jár. ,,Én-én még tavaly jöttem ide. Csak ettől az évtől kell itt megjelennem..." -kiegészíti mondandóját.
,,Ó! Ez esetben nagyon sajnálom! Akkor mi még nem találkoztunk...Mss. Nicolson vagyok!" -kezet nyújt a tanár, Beth elfogadja és ő is bemutatkozik. Ő ismerte látásból a tanárt, de nem volt órája vele.
,,Mss. Nicolson, tudja Bethany-nak problémái vannak, szerintünk az elméjéből ered. Nem igen hallottuk még beszélni és néha süket is. Igazából senki nem tud róla semmit, csak azt, hogy az átlaga 5,00. Lehet, hogy ufó..." -súgja oda éppen csak hallhatóan egy Stracy nevű lány a tanárnőnek, mire a nő elszörnyedve néz. Bethany az egészet hallja és lesüti a szemét, ez a pletyka még nem jutott el a füléig, hogy földönkívülinek feltételezik. Lefelé pillantgat, az ujjaival játszik, majd megdörzsöli tenyerével az állát és beletúr a hajába. Arcának fehér színe átváltott pirospozsgássá. Kétség kívül kellemetlen ez neki és szomorúnak érzi magát. Már egy jó ideje hallgathatja az iskolában, ahogy másik kibeszélik a háta mögött, ha lehet így mondani, ugyan is a pletykálók mindig úgy csinálják, hogy Bethany meghallja amit mondanak, mint Stracy az imént. Amiről nem tud az nem fáj alapon híresztelhetnék a híresztelni valójukat, hogy Beth-nek kevésbé essenek rosszul a szavak.
Már a sírás határán áll, a torka összeszorul és keserű ízt érez a szájában. Sűrűn pislog, hogy ne csorduljanak ki a könnyei. Azt fontolgatja, hogy kiszalad a teremből. Ő van a figyelem középpontjában és emiatt még frusztráltabb, mint lenni szokott ha egy társaságban kell lennie. Mélyeket lélegez be, a válla megemelkedik majd leenged. Mikor felemeli a tekintetét, a szeme Mss. Nicolson-éval találkozik. A nő szánakozva néz rá, látja a szorongást Bethany szemeiben és ez kíváncsivá teszi őt.
,,Bethany, engedd meg, hogy segítsünk! Mi csak jót akarunk tenni veled, mi mind azért vagyunk itt, hogy ránk támaszkodj, ha bajban vagy!" -Mss. Nicolson hangja maga a megtestesült nyugalom és szelídség. Rá van írva az arcára, hogy minden szót komolyan is gondol. Abba maradtak a pusmogások, mindenki elrakta későbbre a megjegyzéseit. Minden szem Bethany-re szegeződik és lélegzet visszafojtva várják, hogy mit fog szólni, ha egyáltalán mond valamit. Egytől egyig kíváncsiak arra, hogy ki ez a lány és honnan jött.
Beth elgondolkozik. Régebben járt pszichológushoz, de neki sem mesélt semmit, nagy teher nyomja a vállát. Most végre könnyíthetne magán és ha nem jól sül el a dolog, akkor iskolát is válthat, hisz a mamája nagyon elnéző vele.
,,Gyáva..." - súgja egy fiú. A tanárnő biztos nem hallotta, de Bethany fejében ott visszhangzik a szó egyre csak hangosodva.
Ekkor beadja a derekát.
,,Rendben." -mondja. Felegyenesedik és körülnéz. Mélyen beszippantja a levegőt, ami kissé dohos mert a terem régi. Jobban vágyna egy kis friss oxigénre.
,,Én...Engem elraboltak..." -hatalmas kő esik le a szívéről, hogy ezt kimondta. Tudja, hogy ha egyszer belekezdett, akkor végig is kell mondja. Az egész történetet, az elejétől a végéig. Ami nem éppen rövid.
Valamennyien egy emberként nyitják tágra a szemüket, valamennyien pedig csak szájtátva figyelnek. Bethany az ujjait tördeli és elhatározza, hogy nem fog lefelé pillantani. Azt akarja, hogy a többiek is átérezzék a kínját és a gyötrelmét, azt pedig szemkontaktussal lehet lehetővé tenni.
Felnéz és belekezd az egész életét fenekestül felfordító történetbe."
Dragonfly B. Kisregénye:
PALACKOZOTT ÉRZELMEK:
"Magas (minimum 180 cm)
Barna - lehetőleg rövid - haj
Barna szemek
Picit borostás arc (ne nagyon, mert az már nem szexi, nem a kutyámmal akarok csókolózni...)
Szeresse az állatokat
Legyen romantikus
Nem féltékeny típus
Okos
Bátor
Legyen idősebb nálam (jelenleg 22 vagyok)
Gödröcskék (á, ez végül is nem olyan fontos, viszont iszonyatosan cuki)
Ainhoa összetekeri a franciakockás lapot, majd egy borosüvegbe csúsztatja, végül pedig jó erősen elzárja a száját egy parafadugóval. Miért fontos ez a levél? Ainhoa Zylka szívét, már rengetegen összetörték, mindig a rossz emberbe szeret bele, ő mégis hisz abban, hogy valahol a földön, létezik egy számára tökéletes férfi. Már csak meg kell találnia.
Még maga sem tudja honnan jött az ötlet, miszerint palackpostaként juttatja el istenhez kívánságát, imák helyett, de bátran áll rá a híd korlátjára. Persze kapaszkodik, hiszen nem öngyilkos akar lenni... Csak szerelmes. Végre abba, aki igazán megérdemli törékeny lelkét.
Cid Artero meztelen talpa belesüpped a homokba, miközben kutyáját fürkészve sétál végig az egyik spanyol tengerparton. Július közepe van, kánikula, ő mégis boldog. Egy író számára rettentő fontos a csend és a nyugalom, amit ebben a városban Cid, csak nyáron kaphat meg. Maga sem tudja miért, de az emberek ilyenkor sokkal nyugodtabbak, kedvesebbek, mint máskor, pedig általában nyáron kéne megőrülniük...
- Sebastian, gyere ide! - Parancsol kutyájának, ám az nem engedelmeskedik.Valamit nagyon szagolgat.
- Remélem nem egy újabb döglött galamb - Rázza meg a fejét és odasiet. Sebastian nem talált döglött madarat, sőt más gusztustalan állatot sem, csak egy borosüveget, benne egy kockás papírlappal. Cid már hallott a palackpostáról, ám még sosem volt vele dolga.
Felkapja a homokból, kicsit leporolja, majd szemeivel átvizsgálja, hogy megbizonyosodjon arról, hogy valódi-e - Igazinak tűnik - Állapítja meg. Összeborzolja skót juhásza bundáját, dicséretképpen, aztán az ebbel együtt visszaindul hatalmas parti háza felé.
Kihúzva a dugót az üvegből, Cid orrát egy női parfüm illata csapja meg. Ezt a parfümöt már tökéletesen ismeri, hiszen húga mindent imád, ami illatos, Cid pedig egy pont ilyet ajándékozott neki karácsonyra. Kicsit küszködve, de végül sikerül kiszabadítania a fogságba szorult levelet, mely picit nedves lett, biztosan a párától, ám ez nem hátráltatja Cid-et, hiszen a betűk nem mosódtak el. A papíron lévő lista teljesen olvasható maradt.
Végigolvasva a szempontokat a férfi szeme elkerekedik, és azonnal a telefonjáért nyúl, hogy felhívhassa legokosabb és leghűbb barátját - Ezt azonnal látnod kell! - Sürgeti őt, majd le is teszi mobilját, még mindig a lapot bámulva. A gyönyörű női kézírás, a kék tinta, a Wonderstruck illata, minden tökéletesen illik ehhez a pillanathoz. Már csak azt kéne tudni, hogy ki és miért írta le pont ezeket a szempontokat, melyek tökéletesen megegyeznek Cid tulajdonságaival.
Carlos autója épp leparkol a feljárón, majd megszólal a csengő. Cid azonnal kitárja az ajtót, majd a dolgozószobába rángatva barátját, magyarázkodni kezd - A tengerparton találtam egy üveget, benne egy levéllel. A levél valójában egy lista, amin férfi tulajdonságok vannak felsorolva. Az én tulajdonságaim... - Nyomja Carl kezébe.
- Úgy véled valaki társkeresőnek használja a tengert?
- Úgy... - Carlos megvakarja tarkóját, elgondolkodik a helyzeten. Két kérdés ugrik fel elméjében, melyekre nem találja a választ. Először is, ki talál ki ekkora marhaságot? Másodszor pedig, hogy ki az a szerencsés, hogy pont egy olyan ember találja meg a levelet, akire teljesen megfelel a leírás? Cid világosbarna, rövid hajjal rendelkezik, ugyanilyen árnyalatú szemekkel, szemüvege alatt mindig hatalmas mosoly ül, amit gödröcskéi jól ki is emelnek. Arca borostás, de sosem viszi túlzásba az arcszőrzet növesztését, imádja az állatokat és még okos is, hiszen egy író, miért is ne lenne az? A koráról, és a romantikáról meg ne is beszéljünk. Közel jár a huszonöthöz, néha mégis ötvennek érzi magát, regényeihez pedig az ihletet mindig is a romantikából meríti. Sosem volt normális kapcsolata, minden lány csak a pénzére hajtott, benne mégis megmaradt a romantika ösztöne, csak a fene tudja miért és hogyan.
Ainhoa egy bárba készülődik barátnőivel. Gyönyörű, fekete ruháját sok-sok csillogó ékszerrel, valamint egy magassarkúval társítja, ajkaira vörös rúzs kerül, kiemelve azokat. Padlizsánlila, hosszú fürtjeit a lányok begöndörítették, majd egy masnis hajpánttal hátrafogták neki, ezzel fiatalítva őt. Nem mintha olyan öreg lenne, de azért előnyös, ha egy nő fiatalabbnak látszik annál, mint amennyi valójában.
- Mehetünk? - Szólal meg Blanca az utolsó simításait is elvégezve magán a tükörben.
- Mehetünk! - Vágja rá egyszerre Ainhoa és Valeria, majd elindulnak a város másik végén lévő klub felé.
Egyszerre lépnek ki az ajtón, a két házzal odébb élő Cid-el, valamint Carlossal, útjaik mégsem találkoznak. A lányok jobbra, az író pedig barátjával balra tart, hiszen Carlos ott parkolt le.
- Jót fog tenni neked ez a buli. Lehet, hogy még a barátnőddel is összefutsz...
- Nem hiszem, hogy egy ilyen lány szórakozóhelyekre jár.
- Te sem jársz, most mégis sikerült elrángassalak. Mi van, ha ő is csak véletlenül keveredik oda?
- Kétlem. De menjünk. Egy kiadós másnaposság tényleg rám férne - Carlos elmosolyodik, majd elindul a bár felé, ahová Ainhoa csapata is éppen tart.
A dübörgő hangfalakból spanyol zene ordít, emberek százai nyomorognak a parketten, akárcsak a heringek a konzervben, mind idétlenül rázza csípőjét, fejét, menőnek tetetve magát, egy külsős szemével viszont egész bizarrnak, sőt egyenesen röhejesnek tűnnek. Cid nem is áll be táncolni, egyenesen a bárpult felé veszi az irányt - Részegen gyorsabban túlrepül ez az éjszaka - Gondolja.
Ainhoa és két barátnője egyenesen a táncparkett közepére fúrják magukat, majd ők is mozogni kezdenek, Cid pedig végignéz a tömegen. Barna szemei átfutnak minden arcon, jól kielemezve az összes tulajdonost, majd hirtelen megáll, mikor megpillantja a lila hajú lányt. Csípője lágyan lebben jobbra, majd balra, tűsarkújában alig tud megállni tökéletes lábaival. Ebben a nőben megtalált mindent. Sosem hitte, hogy létezik szerelem első látásra, soha nem gondolta volna, hogy egy olyan lányhoz vonzza a sors, kinek még a nevét sem tudja.
- Csak nem egy újabb regény? - Fogja meg vállát Carlos, visszahozva őt a jelenbe.
- Vagy inkább egy újabb keserves csalódás - Húzza le a poharában maradt alkoholt, majd feláll és elindul a tömeg felé. Barátja először csak furcsállva nézi a megőrült írót, aztán utánasiet.
Mikor Cid odaér, ahol az ismeretlen lány is táncolt az imént, keservesen néz körül. Ainhoa felszívódott.
***
A város ébredezik, reggel van, öt óra, Cid pedig a tengerparton recsegteti hangosan forgó, szorgosan dolgozó fogaskerekeit. Csak arra a lányra tud gondolni a szórakozóhelyről, semmi másra. Mellette, a homokban drága barátja, Carlos hangosan horkant egyet álmában, mire Cid oldalba böki.
- Hagyd már abba! - Parancsolja neki, de a horkolás tovább folytatódik. Az író feláll, leporolja magát, majd sétára indul. Egy szemhunyásnyit sem aludt, egész éjjel talpon volt, a lányt kereste, szomorú perceiben pedig az angyaloktól kért segítséget. Legalább a nevét meg akarja tudni, csak újra látni azt az elbűvölő, ragyogó mosolyt...
Abban a pillanatban lép az útra, hogy a szemközti kávézóban valami energiaadó italt vehessen, amikor megpillantja Őt. Éppen egy szürke autóból száll ki, az éjjel is viselt gyönyörű ruhájában, sminkje picit elkenődve.
- Még így is rettentő gyönyörű vagy, Édes.. - Suttogja magának, majd nem érdekelve őt a sok dudáló jármű, átszalad az úton és Ainhoa nyomába ered. Követni kezdi. A lány pontosan abba a kávézóba tart, ahová Cid is elindult. Alig múlt fél hat, az emberek máris hosszú sorokba tömörülve várják a reggeli ébresztőt. Köztük Ainhoa is.
Bizonyára nem haza megy a forgalmas éjszaka után, akad valahol még egy kis dolga, ezért szeretne előbb benyomni egy cappuccinot, hogy ébren tudjon maradni.
Kávét kér, három cukorral, úgy ahogyan a férfi is issza.
- Én is egy olyat kérek, mint a hölgy - Mutat Ainhoa felé, ki most végre észreveszi a szerelmes írót, s mosolyogva néznek farkasszemet, amíg a rendelés meg nem érkezik. Cid előresiet, hogy kitárhassa az ajtót, a nő mosolya pedig még szélesebb lesz.
- Köszönöm - Mondja, miközben kilép az épületből.
- Megtudhatom a neved? - Cid egyből a tárgyra tér, nem akar totojázni, még a végén ismét elmenekülne ez a tökéletes és mosolygós lány, valamint mélyen alvó barátját is a parton hagyta - Már tegnap aa...a bulin le szerettelek volna szólítani, esetleg meghívni egy italra, de mire észbe kaptam a gyönyörű látvány után, már sehol sem voltál. Egész éjjel téged kerestünk a barátommal, és igazából most is csak ezért vagyok még itt... A parton aludtunk... - Ainhoa kuncogni kezd, soha senki nem mondott még neki ennyire szépet. Más lány biztosan sarkon fordulna és vihogva elrohanna, azt ordibálva, hogy "Mit képzel ez magáról?!", de ő nem ilyen. Szerinte aranyos, ha egy srác őszintén elmondja mit gondol, mit érez, valamint azt, ha egyből a tárgyra tér. Hiszen minek húzni az időt? Így sokkal több dolgok lehet egy nap csinálni.
- Ainhoa vagyok - Válaszolja.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek Ainhoa. Mit gondolsz... nos... Szerinted van esélyem arra, hogy igent mondj?
- Igent? Mégis mire?
- Belemennél egy randevúba? Szeretnélek jobban megismerni... Mondjuk egy séta? Mit szólnál egy sétához? Csak te, én meg a kutyám, Sebastian - A lány édes nevetése ismét felhangzik.
- Rendben. Megadom a számom, aztán egyeztetünk. Az megfelel?
- Tökéletesen! - Ainhoa táskájából előkap egy macskás jegyzettömböt, üres oldalra lapoz, majd keres egy tollat is, ráfirkantja a számát és kitépve a lapot, odanyújtja Cidnek, ki vigyorogva veszi el azt - Akkor... Majd találkozunk - Csukja össze tömbjét a lány, mielőtt még sarkon fordulna és távozna.
Cid ugrálva rohan vissza az ébredező Carloshoz, közben magára öntve kávéját, ami még mindig forró.
- A francba - Csúszik ki száján.
- Mi történt?
- Megtaláltam a lányt!
- És ez miért baj? Őt kerestük egész éjjel nem?
- Jaj, ne szívd már le az agyam! Leöntöttem magam és arra mondtam a francos részt. A lány miatt kiugrom a bőrömből! Ainhoa a neve és megkaptam a számát! Tehát indulunk, gyerünk! Hazaviszlek, utána nekilátok az új regényemnek. Már látom is magam előtt, hogy három év múlva filmet fognak belőle forgatni!
Négy és fél hét múlva, valamint egy tucat randi után Cid ajtaján csengetnek. A férfi még utoljára körbepillant a házon: gyertyák a helyükön, füstölők rendben, a teríték is pont jó... Minden megvan.
Sebastian már az ajtónál várja gazdáját, türelmetlenül, kíváncsian. Vajon ki lehet az ajtó túloldalán?
Cid megsimítja a kutyus buksiját, majd kitárja az ajtót.
- Heló! - Üdvözli Ainhoa-t.
- Szép ház - Néz körbe a lány, miközben belép a lakásba - Sosem kérdeztem, pedig mindig is akartam; mit dolgozol?
- Író vagyok. Épp most adtam ki az egyik könyvemet...
- Tényleg? Mi a címe?
- Palackozott érzelmek. Egy romantikus regény, ezért is adtam ki inkább női álneven. Az emberek furcsán néznének rám...
- Te vagy Estella Foster? - Vág a lány Cid szavaiba - Imádtam azt a könyvet! Komolyan mondom, sírtam a végén - Cid elmosolyodik, Seb pedig vakkant egyet - Szia, cuki kutya! - Guggol le hirtelen Ainhoa, megölelgetve Sebastiant, az eb pedig hálából nyálas csókokkal lepi el a kuncogó nő arcát.
- Seb, hé! Elég - Szól rá Cid, aztán elnézést kér.
- Ugyan. Imádom őt...Viszont elmehetnék a mosdóba? Azt hiszem Sebastian lenyalta rólam az összes sminket.
- A mosdót a folyosó végén jobbra találod - Mutatja.
- Köszönöm - Indul el Ainhoa, Cid meg addig is az étkezőbe vonul, hogy még egyszer biztosra vegye; minden rendben van.
A lila hajú lány maga sem tudja hogyan került ide, de a fürdőszoba helyett egy irodaszerű szobába csöppent. Ő nem akar kutakodni, ő csak egyszerűen meglátta a levelét az asztalon, az üveggel együtt. Csendesen becsukja az ajtót maga mögött, odaoson a lakkozott íróasztalhoz, majd megvizsgálja a papírlapot, hogy megbizonyosodjon; tényleg az e, amire gondol. És igen. Ez az a levél, amit két hónappal ezelőtt a vízbe dobott. Tehát Cid találta meg.
Eddig a pillanatig szinte fel sem tűnt neki, de amint újra átolvassa miket is tart vonzónak, azonnal eszébe jut Cid. Minden pontot alaposan átvizsgál, semmi eltérést nem talál. A lista tökéletesen leírja Cid-et.
- Ez mi? - Emeli fel a papírlapot, mikor nehezen is, de végre megtalálja az étkezőt ebben a hatalmas házban.
- Sebastian találta a parton... Miért, talán valami baj van? - Cid egyből aggódni kezd.
- Én írtam - Mindkettőjük arca kisimul, a helyiségben néma csend keletkezik. Még Sebastian is jobbnak érzi a kinti levegőt, így az ajtóra szerelt kutya be-és kijáraton keresztül távozik.
- El sem hiszem - Suttogja alig hallhatóan a férfi. Közelebb lép Ainhoa-hoz, aki szintén így tesz. Már csak pár centi válassza őket el egymástól.
- Már akkor olyan érzésem volt, mintha mindig is beléd lettem volna esve, mikor még csak nem is ismertelek - A nő szemei könnyesek lesznek picit, ám a cseppek boldogok.
- Dettó - Tapad Cid ajka a lányéra, romantikus, de mégis mohó csókot kezdeményezve azzal. A közös történetük pedig éppen itt kezdődik el..."
Ha megfogtak ezek a kis novellák, és szívesen olvasnál még, akkor érdemes benézned erre a blogra!
Nagyon szépen köszönjük az ajánlót! :)
VálaszTörlésNincs mit! :)
Törlés