2014. november 9., vasárnap

Blogajánló #22

Roxfort 


1980. július 31-én megszületett a gyermek, ki a pusztulásba taszíthatja, Őt, Akit Nem Nevezünk Nevén!
Harry Potter kihívás volt az emberek számára.
Kihívás a Teszlek Süvegnek, kihívás Dumbledore-nak, kihívás a barátainak, kihívás az ellenségeinek és kihívás volt Draco Malfoy számára is!
Egy felettébb különös napnak köszönhetően Harry Potter többé nem tudta beskatulyázni őt...
Nem volt ő, barát sem pedig ellenség; valami több volt, s mégis kevesebb!
Békét kötöttek, bajtársak lettek, kar - karöltve küzdöttek, s közben elfelejtettek valami igazán fontosat!
"Rossz úton jár az, aki álmokból épít várat és közben elfelejt élni!" - a két fiú tökéletesen megtanulta ezt és talán ennek köszönhetően, mégis életben maradnak...


Bevezetés - Roxfort

Közeledik az Egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött… azoknak születik, akik háromszor dacoltak vele, s a hetedik hónap halála szüli őt... A Sötét Nagyúr egyenrangúként jelöli meg, de benne olyan erő lakik, amit a Sötét Nagyúr nem ismer. És egyikük meghal a másik keze által, mert nem élhet az egyik, míg él a másik... Az Egyetlent, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött, a hetedik hónap halála szüli... 

Az évek telnek, s múlnak, és még sem jön a várva várt változás. Minden egyes perc ugyan olyan kínzóan hat Harry-re, mint ha csak most csöppent volna ebbe a varázslattal körül ölelt világba. Ám ez közel sem így volt. Több mint, öt éve koptatja már a Roxfort Boszorkány – és Varázslóképző Szakiskola padjait, de még mindig egy helyben toporog. Hihetetlennek tart mindent, ami körül veszi őt… mégis oly’ megnyugtató számára, hogy van egy világ, ami teljes mértékben elfogadja őt.
Elfogadják ugyan, de hatalmas, ólomsúlyú terheket akasztanak már így is zsúfolt vállára. Mindenki elvár tőle valamit, amit nem biztos, hogy véghez tud vinni. Tisztelik, megvetik és átkozzák őt; ennek ellenére, még sem cserélné el az életét.
Vannak barátai – akik ugyan rosszalló tekintettel követik nyomon lépteit -, kikre mindig számíthat. Mögötte áll egy világ, mely’ reményt és erőt ad neki. Nem beszélve a hatalomról, amire sosem vágyott mégis megkapta.
Nem gondolkodott azon, milyen fordulatokat vesz majd az élete, hiszen legmerészebb álmaiban sem tudta elképzelni mit is tartogat számára a hatodik év. Tisztában volt vele, hogy az iskola kapujában szembe kell néznie a Mardekárosok seregével, Draco Malfoy-al és minden egyes szóval, amivel újra és újra földbe döngölné a Kiválasztott ként ismert fiút.
Tudta, hogy idén Piton megint megpróbálja majd megkeseríteni az évét…, de ugyan akkor eszébe jutott a megannyi szép pillanat, amit a barátaival töltött. A közös tanulások – természetesen Hermione nevét dicsérték -, a kviddics meccsek, az első, második, harmadik, negyedik és ötödik tanévük, ami csak még szorosabb köteléket szőtt hármójuk közé.
Nem akart arra gondolni, hogy a világ, amiben él… lehet ennél rosszabb. El sem akarta képzelni azt az időszakot, amikor nem lesz már az iskola tanulója. Titkon még az év végi bukásnak is örült volna, csak ne kellene egyszer kirepülnie a „fészkéből”.
Idegesen dobolt lábaival, miközben a mellett elsuhanó tájat figyelte. Már hatodik alkalommal pásztázza végig, ugyan azt a vadregényes tájat, de még mindig lebilincselő hatást kelt benne.
A fehér – vattacukor formájú – felhők, a Fekete tó, zubogó vize, a kastély ezernyi tornya, melynek ablakai megcsillannak a délutáni napfényben. A Fúria fűz, amivel másodéves korában akadt egy kis incidense… A tiltott rengeteg, ahová sosem szívesen lépett be – talán egyetlen kellemes emléke van a helyről, bár Malfoy riadt arcát inkább viccesnek lehet nevezni -, ennek ellenére nem adná fel életének egyetlen momentumát sem! Végül, de nem utolsó sorban a hőn szeretett kviddics pálya, ahol oly’ otthonosan mozgott már.
Hiába érezte magát idegennek, ez a hely minden egyes hibájával együtt, az otthonává vált. Az itt tanuló diákok pedig valamilyen formában az élete részévé kovácsolódtak.
A Roxfort-nak egyetlen olyan apró részlete sem volt, amit a fiú eldobott volna magától. – gondolta ezt akkor, mikor még csak elméje legmélyén sem futott át a gondolat, ami talán az egész varázslóvilág életét megváltoztathatja. 


Részletek a történetből: 


1. Fejezet - Okklumencia


Harry kényelemesen heverészett a fűben, miközben pár felette elsuhanó felhőre pillantott. Sosem volt az a túlságosan nyugodt típus, de most kifejezetten jó hatással volt rá a kviddicspályára nehezedő csend. Lehetséges, hogy a Roxfort volt az egyetlen hely a világon ahol képes volt egyetlen percet aggodalom nélkül eltölteni, de természetesen ez sem tartott örökké.
Minden egyes pillanatban érezte a nyomást, ami a vállaira nehezedik és bármit megadott volna, hogy a teher csökkenjen. Noha az iskola falai között nem fenyegette veszély, biztos volt benne, hogy a világ többi része bajban van.
Idegesen túrt bele fekete hajába, majd fejét oldalra fordítva szemlélődött, kicsit. A pálya ilyen tájt üres volt, hiszen a legtöbb diáknak még órája volt. A Tiltott Rengeteg felől hallott pár furcsa zajt, de biztos volt benne, hogy egyetlen olyan személy sincs arra, aki felkeltené az érdeklődését. 
Nem akart gondolkodni, minden haszontalan dolgot ki akart verni a fejéből, csupán szeretett volna gyerek – pontosabban tinédzser – lenni. Voldemort visszatérése, Herimone állandó kiborulása, Malfoy alattomos viselkedése, Ginny-vel való kapcsolata, Dumbledor kutakodó pillantása, a folyamatos büntetőmunkák Piton-nal, a vizsgák és még annyi minden más kavarog az elméjében, ami miatt egy nyugodt pillanata sem lehetett.
Tizenhat évesen annyi mindent vállalt magára, hogy félő összeroppan a hatalmas nyomás alatt. Mindenki elvár tőle egy bizonyos szintet, felnőttnek tekintik őt, de mikor döntésre kerül a sor, leültetik: mondván csak egy gyerek.
Sosem értette, hogy lehető ő az a fiú, aki Túlélte, hiszen semmit sem csinált. Édesanyját tartotta az igazi hősnek, aki utolsó csepp vérével is védelmezte őt. Aztán ott volt még az édesapja, akire állítólag annyira hasonlít. Mindenki szerint büszke lenne rá, de Harry ezt nem így látja.
Nem volt igazi családja. Az egyetlen ember, aki még hozzá tartozott Sirius volt. Harry minden erejét mozgósította, hogy legalább ennyije meg maradjon, de nem volt egyszerű, hiszen Bellatrix Lestrange, - az őrült halálfaló - minden percben azt figyelte mikor törhet a férfi életére. Tisztában volt vele, hogy semmit sem tehet, de ennyivel tartozott a szüleinek. Sirius a barátjuk volt és nekik nem volt alkalmuk, hogy megmentsék őt a börtöntől.. – ahogy másnak sem -, ezért Harry mindent megtett, hogy életben tartsa a férfit. Nem akarta elismerni, de kétségbe esetten vágyott arra, hogy valaki azért szeresse őt, aki és nem azért, mert ő a fiú Aki Túlélte.
Talárját kicsit szorosabban húzta össze magán, figyelmét pedig újra a zöld gyeppel körül vett pályának szentelte. Várta már, hogy újra itt legyen… Hogy újra a barátai hangos viháncolása ébressze fel, hogy vizslató tekintetek szaladjanak végig rajta, várta azt a hajtást, amit a vizsgák hoznak magukkal… Epekedett, hogy újra seprűjére ülhessen és szélsebesen suhanjon a jól ismert aranycikesz után.
Mindene megvolt, amit szeretett volna mégis annyi kétség lakozott a szívében. Akart egy életet, ahol átlagos tinédzser lehet, és az lenne a legnagyobb problémája, hogyan álljon barátnője elé. De nem; neki Harry Potternek kellett lennie és agyalásra kényszerült ahhoz, hogy egyszerűen megmondja Ginny-nek… Már nem azt érzi, mint hónapokkal ezelőtt.
- Minden rendben? – csendült fel a háta mögül, egy jól ismert, lágy hang. Nem akart megfordulni, mert akkor végig kellett volna hallgatnia a lógás miatti újabb hegyi beszédet. Hermione a barátja volt, de nem értette meg őt. Igazság szerint egyetlen ember sem értette, meg igazán… és néha ez Harry-ből nem ismert hiányérzetet váltott ki.
- Megint nem voltál bent bájitaltanon, Piton csak úgy tombolt. – huppant le Harry mellé, vörös hajú barátja, aki sokkal toleránsabb volt hozzá, mint társaságuk egyetlen női tagja.
- Malfoy pedig élvezte a helyzetet, hogy újabb büntető feladatot kapsz. – fejezte be a mondatot az addigra lehiggadt Hermione, majd ő is lehuppant a zöld gyepre. Harry lemondóan felsóhajtott és megpróbált minden zavaros gondolatot eltávolítani elméjéből.
- Örülök, hogy örül. Mi lesz a büntetésem? – motyogta higgadtan, miközben felkészült a legrosszabbra. Egy kis séta a Tiltott rengetegbe, plusz házi feladat, takarítás… vagy éppen valami új? Teljesen hidegen hagyta, hiszen a legrosszabb már úgy sem következhet be… Élete legelviselhetetlenebb büntetésén; Gilderoy Lockhart nyálas üzeneteit kellett megválaszolnia.
- Nem tudom, a professzor annyit mondott, hogy hét órára kell az irodájánál lenned. – válaszolt kissé feszengve Hermione, majd jobb kezét Harry vállára tette, hogy némi együttérzést mutasson felé. E közben Harry-nek eszében sem volt megnyugodni, hiszen tudta olyan dologba bocsátkozott, amit nem úszhat meg egy könnyen.
A hűvös, őszi szellő gyengéden csapott arcába, de ez nem volt elég a felüdüléshez. Lazítani akart, hiszen annyi minden történt már vele. Soha sem kért sokat, csak egy kis nyugalmat…, de biztos volt benne, amíg Voldemort él addig neki nem lesz normális élete.
„…nem élhet az egyik, míg él a másik..” – fogalmazódott meg gondolatai között a mélyre elásott jóslat egyik sora. Nem akarta beismerni még saját magának sem, de tudta, hogy minden egyes betű igaz. Néha szerette volna apró darabokra szaggatni, mintha csak papírra vetették volna, de mint olyan sok más dolog a fiú életében, ez sem volt lehetséges.
Még a három jó barát vidáman cseverészett egymással, egy óvó szempár folyamatosan figyelte őket és azon morfondírozott miképpen vethetne véget az örökös ellenségeskedésnek. Tudta, az iskola már koránt sem az a barátságos hely, mint régen volt. Kétségtelen, hogy már képtelen uralni a helyzetet.
- Igazgató úr. – lépett be az irodába Perselus, akinek elméjén ezernyi variáció futott végig, ami miatt Dumbledore magához hívathatta őt.
- Perselus, fiam. – szólította meg őt, szokásos szívélyes hangján ezzel kissé megnyugtatva a negyvenes éveiben járó bájital tanárt. – Gondolom érdekel, hogy miért hívattalak ide. – folytatta ugyan olyan barátságos hangon.
Mivel Perselus nem válaszolt, az idős férfi vett egy mélyebb levegőt és újabb szóra nyitotta száját.
- Tisztában vagyok vele, miképp viszonyulsz Harry-hez, de szeretném a segítséged kérni. – állt fel a hatalmas karosszékből, majd a különböző mintákkal díszített ablakhoz sétált és fáradt testét a párkány mellett támasztotta meg.
- Mégis mi olyan fontos, hogy a segítségemre van szükség? – kérdezte kimértebben, mint ezelőtt…, de nem tehetett róla. Akaratlanul rémlett fel előtte James Potter gúnytól eltorzult arca, miközben egy újabb napját keserítette meg. Tisztában volt vele, hogy az ifjú griffendéles nem hozhatja helyre apja hibáját, ennek ellenére mégsem tudta kedvelni őt.
- Okklumencia. Te vagy az egyetlen, aki képes megtanítani neki, mellesleg másra nem merném bízni őt. – magyarázta tovább a férfi, akit Perselus az életével is képes lett volna védelmezni. Talán, ez a magyarázat arra, hogy miért merészkedett a Sötét Nagyúr seregébe. A világos oldalnak szüksége volt az információkra és ő, annó elkövetett egy hibát, amit mindennél jobban szeretett volna helyrehozni.
 - Kizárt dolog, hogy Harry az elméje közelébe engedjen engem és ezt maga is nagyon jól tudja! – csattant fel idegesen, a férfi.
- Perselus. – fordult meg az igazgató és szemeit, a már jól ismert feketébe fűzte. – Tisztában vagy vele, hogy Harry elméje rejti a legnagyobb titkokat. Te vagy az egyetlen, akire számíthatok. – próbált hatni a férfi lelkiismeretére, ami még most is oly’ tiszta volt, akárcsak élete hajdanán.
- Legyen. – morogta a bajsza alatt Piton, majd gyors léptekkel hagyta el a helyiséget. Talárja szinte repült mögötte, akár csak gondolatai, elméje sötét pontjain. Össze volt zavarodva, hiszen olyan feladatot vett a nyakába, ami már most bukásra van ítélve. Nem akart a fiú elméjében turkálni. Félt, hogy valami olyasmit tud meg, amit sosem szeretett volna. Ugyanakkor remek lehetőségnek látta, hogy egy kis elég tételt vegyen a múlt sérelmein. 
Gyors lépteit néhány viháncoló hang zavarta meg, mire tekintetét a folyosó másik oldalára vezette. Két mardekáros diáklány üldögélt a folyosón és egy fényképet bámultak. Torkát kicsit megköszörülte, de a diákjai észre sem vették őt.
- Mégis mit keresnek önök a folyosón? Tudomásom szerint átváltoztatástan órájuk lenne Mcgalagony professzorral. – mordult rájuk erélyesen, mire a két lány rögtön kiejtette a kezükben tartott mozgóképet és sebes léptekkel hagyták el a folyosót.
A professzor pár lépéssel a kép előtt termett és rosszalló pillantással nyugtázta, hogy a két lány éppen keresztfiát csodálta ilyen serényen. Aprót mosolygott, ahogyan végig pillantott a seprűn elhelyezkedő, szőke fiún…, akiben már – már saját magát látta viszont.
Hiába volt az a kimért, visszataszító denevér utánzat, még az ő életében is voltak olyan személyek, akiket szeretett volna megkímélni a haláltól. Akaratlanul emlékezett vissza a napra, mikor megszületett a szőke örökös és elhozta magával a változás szelét. 

- Nyugodj meg barátom. – tette kezét bíztatóan Lucius vállára, aki már órák óta fel – le járkált a Malfoy kúria hatalmas előcsarnokában. Perselus már kezdett szédülni, ahogyan a suhogó fekete talárt figyelte, nem beszélve arról, hogy ő is izgatott volt. 
- Képtelen vagyok megnyugodni. Azok az ostobák nem engednek be Narcissához. – morgolódott miközben újabb köröket rótt le. Perselus sosem látta még ilyennek barátját, és ez felettébb megmosolyogtatta őt. Húsz év hosszú barátság és még most is képesek meglepni egymást. 
- Gazdám, kisfiú. – suttogta, hatalmas csodálattal egy apró házi manó a szavakat, miközben Lucius előtt térdelt. A szőke férfi arcán ezernyi érzelem futott végig, de kettő emelkedett ki közülük. Szeretet és büszkeség…, noha senki sem tudta, hogy akkor éppen kire is volt büszke. 
Perselus hagyta, hogy barátja lépjen be először a szobába, ő csak csendesen somfordált a hatalmas ágy mellé, ahol Narcissa egy gyermeket szorongatott karjai között. Földöntúli látvány volt, ahogyan Lucius Malfoy remegő kezekkel emelte a magasba gyermekét, és egy atyai csókot nyomott a homlokára. 
- Perselus, vedd át, kérlek. – nyújtotta felé a gyermeket, aki csillogó tekintettel figyelte a körülötte felgyülemlett társaságot. A fekete hajú férfi óvatosan tartotta őt – mintha a világ összes problémájától féltette volna -, közben ámulva figyelte, ahogyan Lucius a nyakába akasztja az ezüst gyűrűket, melyek keresztgyermekét szimbolizálják. 

Az emlék hatására egy kósza mosoly futott végig az arcán, de rögtön rendezte vonásait. Nem engedhette meg, hogy az érzelmei vezéreljék. Hiába voltak tökéletesek a falak melyek körbe vették gondolatait, nem kockáztathatta, hogy minden kicsússzon a kezei közül.
Ráadásul kusza gondolatai olyan titkokat rejtettek, mellyel a halált hozná magára és egész családjára is. Sokkal több volt a mogorva arc mögött, mint amennyit látni engedett.
Kezében még mindig szorosan tartotta a fényképet, s hirtelen ötlettől vezérelve a mardekár klubhelységébe ment. Nem sokszor hívta össze diákjait, de a helyzet kezdett egyre rosszabb lenni. Valami oknál fogva elvesztette felettük az irányítást és vissza kellett szereznie. Nem szívesen alkalmazott nehéz eszközöket, de most szükségesnek látta.
Gyorsan haladt végig a pince ódon folyosóin, majd egy gyors jelszó után szinte berontott a helyiségbe, ahol hatalmas meglepetésére a felsőbb évesek nagy része tartózkodott. Draco az egyik bőrfotelben ült, mögötte Balise, Crac és Monstro álltak, míg a lányok csak körülötte elszórtan helyezkedtek el.
- Professzor? – kérdezte Draco egy kérdő pillantással, de nem várt választ, hiszen tisztában volt vele, hogy úgy is mindenre választ kap, csak ki kell várnia.
- A viselkedésük tűrhetetlen, a magatartás, amit meg engednek maguknak egyetlen mardekároshoz sem méltó! – kezdte már – már rikácsoló hangon, mire hatalmas csend telepedett az emberekre.
- Nem azért vagyok itt, hogy pesztráljam magukat. A tanáruk vagyok és nem a barátjuk! Mostantól keményebb szabályokat vezetünk be, ami kivétel nélkül mindenkire érvényes lesz! Még magára is Mr. Malfoy! – nyomatékosította mondandóját mielőtt a szőke fiú felszólalhatott volna.
- Ezt nem teheti. – sziszegte fogai között Balise.
- Valami problémája van Mr. Zambini? Talán, óhajtja, hogy értesítsem a szüleit? Úgy is régen beszélgettem már velük, és ez magára is érvényes Mr. Malfoy. – folytatta tovább mondandóját, mintha mi sem történt volna.
- Mostantól nem akarom meglátni, hogy tanítás alatt a folyosón kószálnak… Nem érdekel, hogyan teljesítenek az én órámon… Ugyan ezt várom el máshol is. A tanulmányi eredményük egyenesen elborzasztó, főleg a magáé Miss. Parkinson. Ha már annyira oda van Mr. Malfoy-ért, akkor kérjen tőle különórákat vagy bármi egyéb, de ne az érzelmeit helyezze előtérbe! – mondtam kissé gúnyos mosollyal az arcomon.
- És ez nem csak Miss. Parkinson-ra érvényes! Legyenek szerelmesek, de ne ringassák magukat tévhitekbe! Egy tanácsot akarok adni…: Aki a jelenlévők közül a Malfoy névre pályázik, kaparja össze magát, mert azt a nevet ki kell érdemelni. Mr. Malfoy magát várom este hétre büntetőmunkára a Mr. Potter-rel való nézet eltérése miatt. Most pedig irány az óra vagy mindegyik mehet haza vonattal, még MA! – hangsúlyoztam ki mondani valóm lényegét, majd egy jól irányzott mozdulattal kirobogtam a folyosóra.
Sosem használtam még ilyen kemény eszközöket a saját diákjaimon, de legalább a lányoknak adtam egy kis motivációt… Röhejes, hogy mennyire pályáznak Draco-ra, holott az apja sosem hagyná, hogy műveletlen lányt vegyen feleségül.
A Malfoy családban a rang, származás és tehetség volt a legmegnyerőbb és ezzel mindenki tisztában volt. Az iskola falai között azt suttogták, hogy Narcissa a Parkinson lányt látná legszívesebben a fia mellett, de ez egyáltalán nem így volt.
A sok szürreális képzelgés helyett tenniük kellene valamit, hogy felkeltsék az emberek figyelmét. Tegyenek le valamit az asztalra és csak azután várjanak bármiféle nevet, rangot vagy elismerést.
Idegesen csaptam be magam mögött a lakosztályom ajtaját, majd levetődtem az első utamba kerülő fotelba és mély gondolkodásba estem. Fogalmam sem volt róla, hogyan is érhetném el, hogy Potter tőlem tanuljon meg valamit… hiszen erre a valószínűség egyenlő volt a nullával.
Ugyan akkor az utálata lehet, hogy elősegíti a fejlődést. Kétségtelenül hiszek benne, hogy engem is utál annyira akár csak a Sötét Nagyurat és nem hinném, hogy vágyálmai közé tartozik megosztani velem gondolatait.


3. Fejezet – Eltitkolt igazság  


Dumbledore merő érdeklődéssel szemlélte a kividicspályán lezajló eseményeket. Szemüvege félrecsúszott szemén a heves bólogatások vagy éppen lemondó fejrázások közepette, de nem különösebben foglalkozott a helyzettel.
Tudta, hogy cselekednie kellene, hiszen az idő vészesen telik a dolgok pedig egyre kilátástalanabbak. Már nem csak arról volt szó, hogy kibékítse a Mardekár – Griffendél ház tanulóit… Mostanra az életben maradás vált a legfontosabbá. Nem ülhetett tétlenül az irodájában és gondolkodhatott azon, milyen közös órákra terelhetné az ellenkező nézetekkel rendelkező diáksereget.
A kopott pergamen, szokásosan az asztalára halmozott kupac tetején díszelgett. Nem akarta még magának sem beismerni, hogy képes volt egy ennyire fontos információt eltitkolni Harry előle…, de akkor, abban a helyzetben ezt látta a legmegfelelőbb döntésnek.
Pontosan sosem volt tisztában azzal, hogy Lucius Malfoy miért nem fedte fel a jóslat ezen részét Harry előtt, de halvány sejtelmei természetesen voltak. Az öreg igazgató néha úgy érezte magát, mint egy bábmester, aki akarata ellenére befolyásolja tanulói életét.
Homlokát kicsit megráncolta, de azonnal kisimította arc vonásait mikor meghallotta az irodája felé közeledő lépteket. Lassan helyezkedett vissza párnázott székében és próbált nyugodtságot erőltetni magára… Fogalma sem volt róla, hogyan is oldhatna meg egy ilyen kényes helyzetet.
Több ember is csalódni fog benne, lesz olyan, aki egyenesen gyűlölni fogja…, de ez semmi ahhoz képest, amit ő érez. Nem törődhet az érzelmekkel, hiszen úgy kell alakítani a dolgokat, hogy az a világ számára megfelelő legyen… Érvénybe kell léptetni a jóslat eltitkolt sorait és ezen, senki sem változtathat!
Apró, halk kopogás szűrődött be a faburkolaton majd egy barna hajú, szigorú vonású nő lépett be. Arcáról le lehetett olvasni a feszültség minden egyes mellékvágányát és ezen a mögötte be léptő Piton professzor jelenléte sem segített.
- Minerva, Perselus örülök, hogy látlak titeket. – köszöntötte őket szívélyesen a professzor.
- Albus… - suttogta a nő olyan halkan, hogy a legyek zümmögése ordításnak hatott, a hatalmas falak között. Szemöldökét próbálta visszaterelni eredeti helyére, ezzel is elrejtve nyugtalanságát.
Az iskolában töltött évek alatt már megtanulta, hogy az öreg igazgató senkit sem rendel ok nélkül az irodájába, főleg nem Perselus Piton-nal. Újait összefűzte és teste előtt tartva próbált rövidebb mantrákat sugallni elméjébe, de minden erőfeszítés hiábavaló volt.
- Kérlek, olvassátok el ezt. – Dumbledore egy könnyed pálcaintésére a pergamen Minerva kezében landolt és óvatos mozdulatokkal hullott le róla, a bíbor szín szalag.
A nő megrökönyödve olvasta a sorokat, mit sem törődve a vizslató tekintetekkel. Igazából nem értette, hogy miért mutatják meg neki ezeket a sorokat…, hiszen a jóslat minden pontja érvénybe lépett már.
S, mire visszanyújtotta volna a papírt felrémlett az utolsó sorok szövege. Tisztában volt a jóslat tartalmával, de ezen szavakról még sosem hallott… Ugyan akkor valami jóleső melegség töltötte el, ahogy végig olvasta a sorokat…
A szíve mélyén megkönnyebbült, hogy Harry-nek nem egyedül kell kiállnia, mind azt, ami rá vár… Mégis a lelkiismerete nem engedte örülni, hiszen ezzel még két ártatlan gyereket engednek a halál kapujába.
- Albus, voltaképpen nem értem miért hívattál minket. Eltitkoltad a jóslat egy részét és most felfeded előttünk… Mi célod lenne ezzel, hiszen Miss. Granger és Mr. Weasley mindig Harry mellett voltak… Nem látom értelmét annak, hogy a jóslatról beszéljünk, és főleg nem tudom miért van itt Perselus. – kezdte el szóáradatát a tanárnő, nem is sejtve, hogy mennyire belement a dolgokba.
- Jól sejted, Miss. Granger és Mr. Weasley mindig vele voltak, de ez nem változtat semmin! Perselus pedig azért van itt, hogy meghallgasson minket… - válaszolt az ősz férfi higgadt hangon, amivel csak még jobban borzolta a kedélyeket.
Közeledik az Egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött… azoknak születik, akik háromszor dacoltak vele, s a hetedik hónap halála szüli őt... A Sötét Nagyúr egyenrangúként jelöli meg, de benne olyan erő lakik, amit a Sötét Nagyúr nem ismer. És egyikük meghal a másik keze által, mert nem élhet az egyik, míg él a másik... Az Egyetlent, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött, a hetedik hónap halála szüli... Egyikük elesik, de a másik is vele hal, ha nincs valaki, aki megmentse őt… Két életnek kell összeforrnia, s meg kell védeni választottjukat… 
- Mégis mire készülsz? – szólalt meg nagy nehezen a fekete hajú férfi is. Kétségkívül érdekelte, hogy volt tanára és egyben példaképe – felnézett rá, mind azért, amit tett és mind azért, aki – min töri fejét. Sosem jelentett semmi jót, ha a Griffendél illetve Mardekár ház vezetői egyszerre tartózkodtak az igazgatói irodában.
- Szeretném érvénybe léptetni a jóslat utolsó pontját és ehhez szükségem van a segítségetekre… - válaszolta sejtelmesen, mintha azzal elkerülhetné a végzetet.
- Már megbocsáss, de ezt tényleg nem értem. A jóslat szerint három ember kell… Az egyik természetesen Harry a másik kettő pedig Miss. Granger és Mr. Weasley, mellettük biztonságban van! – ragadt le továbbra is igazánál az átváltoztatástan professzor.
- Minerva. Granger tényleg képes vigyázni rá, óvni őt… De Weasley nem. Ő, képtelen reálisan gondolkodni. Képzeld el mi történne, ha szorult helyzetbe kerülnek. A kölyök a halálba rohanna Harry helyett. Granger bizonyára meglátná az ésszerű dolgokat is és segíteni próbálna nem pedig hülyeséget csinálni… - válaszolt Piton kimért, tanári hangján.
- Örülök, hogy megértetted fiam. Mr. Weasley erős varázsló, remek barát…, de nem látja reálisan a dolgokat! Ezért szeretném Harry és Miss. Granger mellé Draco Malfoy-t. – Dumbledore professzor minden egyes szót lassan, hangsúlyosan ejtett ki, mintha ezzel is nyomatékosítani szeretné a mondanivalóját.
- Dracot? – csendült fel egy ideges férfi hang, ami jelen esetben Piton-tól származott. Nem akarta semmibe sem belekeverni a szőke fiút, elég volt neki a Sötét Jegy. A szíve mélyén mindig is tudta, hogy keresztfia apja nyomdokába lép majd…, de sosem gondolta volna, hogy ennyire korán…
- Igen ő. – válaszolt az igazgató továbbra is nyugodt hangon. Ezzel a döntéssel mindenkit elfog borzasztani, de így látja a legjobbnak. Lucius Malfoy-t már előre látta lobogó tűzzel a szemében.
Reménykedett, hogy az ifjú örökös szívében lakozik még elég jó ahhoz, hogy helyes döntést hozzon. Bíznia kell benne különben elvesznek…
- Kizárt dolog, hogy hagyjam a háborúba sétálni! Egyébként is… Potter nem fog ebbe belemenni, hiszen Draco már megkapta a Jegyet. – ordított kikelve magából a férfi. Tényleg nem így tervezte, de ezzel a jóslat dologgal nagyobb veszélybe keverheti keresztfiát, mint kellene. Ugyan akkor, talán meg is óvhatja.
Ha a fiú a világos oldalt választaná, nem kellene az állandó halál középpontjában lennie. Legszívesebben addig rugdosta volna a fiút, még rá nem jön arra, hogy hol is van a helye… Ám, a kémként betöltött pozícióját nem kockáztathatta.
Tizenöt évvel ezelőtt őt elutasította Lily, hogy a fiát mentse. Nem fogja hagyni, hogy a fiú meghalljon… Ha kell Draco-t is mellé teszi, de kettőjüknek túl kell élni a háborút. Felőle mindenki más meghallhat, viszont őket nem engedi!
- Még ha Draco a világos oldalt is választaná, sem garantált, hogy képesek együtt működni. Miss. Granger képes félretenni a nézeteit, de Weasley túlságosan hasonlít az apjára. Ha megtudja, hogy nem állhat majd Harry mellett a végső harcban, tombolni fog… és még akkor nem is említettük neki Draco szerepét. – motyogta mindentudóan Perselus.
- Ez nem helyes, ezt nem tehetjük meg egyikükkel sem! – Minerva sebesen rázta a fejét ezzel is kihangsúlyozva ellenérzéseit.
- Minerva, kedvesem! Tudod, hogy semmit sem teszek ok nélkül. Draco Malfoy egy olyan életbe kényszerült, amit senkinek sem kívánok. Ha, ott marad a családjával hamarosan meg fog halni és ezt szeretném elkerülni. Annó megadtam a lehetőséget Luciusnak is, de ő nem élt vele… Túlságosan messze akarta tudni magától Jamest, s inkább a halálba menekül. Draco nincs tisztában a családi átkokkal, ahogyan Harry sem, az apró rivalizálásokat pedig kilehet küszöbölni. Felettébb érdekes lenne, ha egymás mellett állnának. – mosolyodott el kedvesen az idős varázsló.
- Draco nem elég erős ahhoz, hogy Harry támasza legyen! – folytatta a nő, ragadozó szemű pillantásokkal.
- Voltaképpen igazad van. Draco nem a támasza, hanem a másik fele lesz Harry-nek. Ők, ketten félelmetes párost alkotnának és, az eskü letétele után már elválaszthatatlanok lennének… Az egyetlen probléma a családi átok lenne. – állt ki igaza mellett a világ egyik legerősebb varázslója.
- Nem gondolhatod, hogy Draco és Harry képesek lesznek együtt működni. A vérükben van, hogy gyűlöljék egymást… - hitetlenkedett Piton.
- Pontosan ezért vagytok itt ti! A Griffendélesek nem mernének ellenszegülni neked – nézett jelentőségteljesen Minervára – Draco pedig sosem okozna neked csalódást. – fordult hirtelen Piton felé – Tudom, hogy kihasználjuk az érzelmeiket, félelmeiket és őket magukat is, de higgyétek el, egyszer még hálásak lesznek nekünk. – mosolyodott el mindentudóan, akár csak egy gyermek, aki rosszban sántikál.
- Kételkedem a szavaid igazában, ugyanakkor tudom, hogy Draco mellettünk lenne a legjobb helyen. Mit akarsz, mit tegyek? – engedte le megadóan kezeit Perselus, s kényelmesen hátradőlt a székében.
- Nem tartom jó ötletnek, de az évek során megtanultam, hogy jobb hallgatni rád. – mosolyodott el végre a szigorú asszony.
- Köszönöm. Szeretném, ha holnap este feljönnétek a három tanulóval a csillagvizsgáló toronyba. Ott mindent részletesen elmesélek majd nektek. Figyelmeztetlek titeket, hogy nem áll szándékomban kiadni a jóslatot… Ha valami véletlen folytán Draco visszautasítaná a javaslatot, törölnöm kell az emlékeit. – mondta kissé szigorú tanári hangján, ami már évek óta hiányzott neki. Kétségtelenül rosszat tett neki a sok évnyi üldögélés és semmittevés.
- Javíthatatlan vagy. – zsörtölődött a bájitaltanár és egy suhanó hang kísérletében távozott. Nem láthatta, de tisztában volt az igazgató arcára kúszó mosoly jelenlétével. Mindenkinél jobban ismerte őt és ez fordítva is igaz volt. Egyszer, még nagyon régen szeretett volna olyan lenni, mint ő.
 - Albus tudod, hogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy megbízzunk Draco-ban. – suttogta a nő elhaló hangon.
- Nem nekünk kell bízni benne, hanem Harry-nek. Mostantól minden csak rajtuk áll. – válaszolta leplezetlen aggodalommal.
- Helyre akarod hozni, amit régen elrontottál? – Az idősödő nő szemeiben megértő fény lobbant, de még most sem volt biztos a dolgában.
- Nem, egyáltalán nem erre törekszem. Régen hibáztam, hogy hagytam elmenni Lucius-t. James tudott az átokról, és próbálta elkerülni a végzetet. Elvette Lily-t, Lucius pedig Narcissát és ezzel hibáztak. Ezt én nem tehetem jóvá, erre csak Lucius képes… Ennyivel tartozik James-nek és ezzel teljes mértékben tisztában van. Azt hiszem ez az oka annak, hogy a rossz oldalon áll. Hiába próbálkoznék is átcsábítani őt, nem tudnám. Dracot nem akarom befolyásolni, csak felkínálni neki egy másik lehetőséget. – válaszolta rövid hezitálás után.
-  Azt hiszem, kezdelek megérteni téged. – mosolyodott el kedvesen Mcgalagony.
- Legyen elég mára ennyi, a múlton úgy is hiábavaló rágódni. Jó éjszakát Minerva. – köszönt el illedelmesen a nőtől, majd lakosztálya felé vette az irányt.
Elméjében ezernyi kérdés kavargott, pedig most már túl van a dolgok egy részén. Piton támogatni fogja, még ha nem is tetszik neki az ötlet. Látta a szemében felcsillanni a reményt, és tudta a férfi mindenkinél jobban szeretné biztonságban tudni az ifjú Malfoy-t.
Hiába voltak Lucius-sal elválaszthatatlan barátok, valami megváltozott. A kezdeti hatalomvágy Perselus-ban szertefoszlott, s végre látni kezdte az élet jobbik oldalát. Talán, Lily halála volt rá ilyen hatással… Lehet, csak értékelni kezdte az életét. Bizonyára ezt sosem tudjuk meg, voltaképpen nem is a miért számít. 


4. Fejezet – Elfojtott harag

Harry morcosan kelt ki az ágyából nem törődve azzal, hogy Csámpást majdnem agyontaposta. Igazság szerint meg is érdemelte volna a nyavalyás dög, de Ron-nal nem szerették volna Hermione monológját hallgatni egy esetleges átok miatt.
A szörnyű vörös teremtés minden reggelt – és éjszakát – a fiúk szobájában töltött. Iszonyatos mocskot hagyott maga után, nem beszélve a karcolásokról, amiket álmukban ejtett rajtuk. A hatodévesekkel már sokszor gondolkodtak azon, hogyan is szabadulhatnának meg az állattól, de sosem cselekedtek. Túl gyávák voltak, hogy szembenézzenek a következményekkel – jelen esetben Hermiónéval - .
Idegesen ropogtatta meg ujjait, majd egy gyors bűbáj után, már ki is lebegtette szerencsétlen állatot a folyosóra. Megállt pár pillanatra, majd miután meggyőződött a sikeres landolásról becsapta a fiúk hálótermének ajtaját.
- Grrr… - morogta Seamus és feljebb húzta magán a takarót. A fiú arcát, apró karcolások tarkították, s némelyikből még csordogált egy – két csepp pirosló vér is.
- Seamus, vérzik az arcod. – figyelmeztette Harry egy gyenge mosollyal, s már el is tűnt a fürdőszobában. Kényelmesen ledobálta a ruháit és csak akkor eszmélt fel, mikor a mellette lévő zuhanyzóban is megnyitották a csapot.
Öt, hosszú év sem volt elég ahhoz, hogy elfogadja: az iskola nem olyan hely, ahol akár egy pillanatot is egyedül tölthet. Számtalanszor gondolkodott már el azon, hogy mennyire egyszerű lenne elfutni.
Csak úgy a semmiből az igazgató elé állni és könyörögni egy kis magányért. Nem kell neki különszoba, tökéletesen megelégedne egy üres lyukkal is, ahol a téli hidegben pár órára meghúzhatja magát. Még sem folyamodott sohasem ilyen eszközökhöz…
Ezen cselekedete túl sok kérdést vetne fel és neki semmiképpen nem volt kedve magyarázkodni. Nem akarta beavatni az öreget ügyes – bajos gondjaiba, bőven elég, hogy a kelleténél így is többet tud róla, mint akár ki más ezen a kicseszett világon.
Legszívesebben felrobbantotta volna az egész kócerájt, de a lelke sosem engedte. Túlságosan félt, hogy elveszti az utolsó támpontot is. A Roxfort mindig a biztonságot nyújtó otthont jelentette számára.
Imádott, titkon a kastélyban bóklászni. Már régen nem az a nyámnyila kisgyermek volt, akit meg tudott ijeszteni Vernon bácsi paprikázó arca. Mikor megunta a perpatvart, egy egyszerű pördüléssel köddé vált, s alig pár pillanat múlva már a Csillagvizsgáló toronyból szemlélhette a világot.
Onnan fentről minden teljesen másképp nézett ki. Valahogy magával ragadta az embert, és elfelejtette azt a sok rosszat, ami az ódon falakon kívül zajlott. Mindig is sejtette, hogy az öreg keze van a dologban, de egy árva szót sem kérdezett.
- Harry. – törte meg a gondolatok idilli pillanatát Ron. A fekete hajú fiú néha – elég sokszor – érezte úgy, hogy elsuttogott varázsige, egy kis ártás… és máris ki lenne segítve Ron időzítését illetően. Annyiszor imádkozott, hogy legjobb barátja csak egy kicsit hasonlítson Charlie-ra…
Ő, mindig máshogy viszonyult Harry - hez, mint családja többi része. Megértő, segítőkész, tettre kész és forrófejű volt, nem beszélve a ravaszságáról és titoktartási képességeiről. Sosem volt az a jó kisfiú, akit a szülei szerettek volna… Kicsapongó, szabad életet élt és Harry az egyik legboldogabb nyarát köszönhette neki.
Az emlékre akaratlanul is ravasz mosoly húzódott ajkára, de a csodálatos képbe megint forrongó barátja rondított bele. Életében először tényleg, komolyan elgondolkodott azokon az átkokon. Idegesen ütött a csempére, de semmivel sem lett jobb. Keze pirosas színben díszelgett, míg a lefolyóban eltűnő vízfolyam, szitokszavakat vitt magával. Az utolsó cseppek lassan folytak végig rajta, kielemezve testének minden egyes négyzetcentiméterét… és most valahogy szívesen vette volna ezt az apró kényeztetést.
- Harry James Potter, ha miattad elkésünk az első óránkról… - maradt függőben a mondat ugyanis Hermione készségesen vörösödött el, ahogyan Harry egy törölközővel a dereka körül sétált be a fiúk hálókörletébe.
A gondolat, hogy barátnője arcszíne teljes mértékben megegyezik Ron hajáéval, kissé megmosolyogtatta. Annyi év után sem lehetett rá szoktatni a lányt, a félmeztelen fiúk látványára. Pedig Merlin a tanú, hogy az Odúban nem egy fordult meg mellette.
Még emlékezett milyen volt, a harmadik nyaruk így együtt. Akkor először kisérték haza Ron-t, és egy teljes hónapig élvezték a család vendégszeretetét. Hermione eleinte sopánkodva pillantott körbe a hatalmas, színes házban… s óvakodva lépett minden pillanatban.
Ifjonti hóbort, ennek lehetett nevezni akkor Percy-t…. Pontosabban azt, amit Hermione a fiú iránt érzett. Lenyűgözte őt, a karizmatikussága, esze és a folytonos okoskodása. Tényleg olyan volt akár a lány, megspékelve a Weasley tulajdonságokkal.
Harry tisztán emlékezett azokra a reggelekre, mikor a göndör hajú lány, lángoló arccal sétált végig a folyosón és egyetlen pillanatra sem merte felemelni a tekintetét. Abban az időben még mind az hat fiú otthon élt és édesanyjuk – meg persze Hermione - idegeit tépázták
- Ha szeretnéd mehetünk, bár előtte én szerettem volna felöltözni. – válaszolta Harry egy bárgyú mosoly kíséretében, majd jelentőségteljesen végig nézett csupasz mellkasán. Hermione arca még jobban elvörösödött, de mostanra már lehet az idegességtől…
Csapot – papot ott hagyva rontott ki a szobából, s az orra alatt féleszű, tökkelütött és beképzelt griffendéles fiúkat emlegetett…
- Hát haver, ha nem félnék a következményektől… még vicces is lenne. – rázta meg fejét Ron lemondóan. Akár mennyire is volt a griffendél ház tanulója, még ő is félhetett. A szerencsések furcsa szemmel réztek rá e miatt. Nem retteget Pitontól, Mcgalagony-tól, egy kis harctól, de megrettentette egy törékeny lány.
A szerencsétlenebbek pedig osztoztak vele nézeteiben. Ha tanulásra, feladatokra vagy éppen iskolára terelődött a szó… senki sem szeretett játszani. Főleg nem a hatodévesek.
Csupán egy elsuttogott pletyka terjedt már napok óta az iskolában, mégis voltak olyanok, akik látták a szóbeszédek valóság alapját. Senki sem tudja pontosan mi történt, azon a keddi délutánon, amit Hermione korrepetálással töltött a Bájitaltan teremben…, de azt mindenki megjegyezte, ahogyan Blaise Zambini – a nagy mardekáros, kettesszámú kisherceg – távozott a folyosón.
Szemei vérben forogtak, arcán pedig apró vízcseppek csorogtak le. Nem lehetett tudni, hogy izzadtság vagy éppen könnyektől csillog sötét bőre, mégis ijesztő – elrettentő példa volt. Azóta a nap óta a fekete hajú fiú, egyetlen rossz meg jegyzést sem mert tenni egyetlen vörös házas diákról sem… Hermione Granger-t pedig úgy kerülte, mintha pestis járvány fenyegetné.
Harry eszme futtatásai közben lassan a szekrényhez sétált, és valami egyszerű ruha után próbált keresgélni. Utálta az egyenruhát, mégis volt benne valami megnyugtató. Talán, a stabilitás, amit nyújtott. A fiú életében nem sok állandó dolog volt, de az iskola azok közé a bizonyos kivételek közé tartozott.
Tudta, hogy évekkel – természetesen, ha megéli a holnapot - később is szívesen látják majd az ütött- kopott falak között. Nem egyszer futott át a gondolat elméjén, hogy a csata után itt marad. Taníthatna valamit a gyerekeknek, legyen az kviddics vagy bármi, ami egy kicsit is érdekli őt…
Számára, tényleg a Roxfort jelentette a szülői fészket. Dédelgette, cirógatta és büszkén tekintett rá akár csak egy szerető család. Ugyanakkor hatalmas örömmel töltötte el a lehetőség a változásra.
Júliusban betöltötte a tizenhatodik életévét, ami ugyan nem egyenlő a nagykorúsággal, de választási lehetőséget kínált fel neki. Marad Dursley-éknél vagy beköltözik keresztapjához a Grimmauld térre. Azt hiszem mindenki számára egyértelmű volt a döntése.
Igazából nem nagyon szerette az ódon, sötét házat, s mégis, ennek ellenére: várta a téli szüntet, hogy végre elmondhassa, van egy igazi otthona. Nem is sejtve, de e közben Sirius lassacskán – Molly Weasley segítségével, de ezt önálló férfiként sosem ismerte volna el – teljes mértékben átalakította a házat.
Időközben annyira elkalandozott elméje nyitott pontjain, hogy észre sem vette a rá nehezedő ruhák súlyát. Fekete szövetnadrágja, szokásosan feszült lábára, inge hanyagul lógott derekánál, míg a piros nyakkendő egy laza csomóban függött nyakában. Talárját nem akaródzott fel venni, de utálta az érzést, mikor szabályszegései miatt veszít pontot a háza.
Természetesen ezért soha, senki egyetlen szót sem szolt neki. Titkon, elsuttogott szavakban lenézték, gyűlölték… és ő utálta ezt. Szerette az őszinte, nyílt embereket, akiket nem vakít el „hős” mivolta és a szemébe képesek mondani igazi véleményüket.
Talán, ez az oka annak, hogy néha még Draco Malfoy-t sem utálta annyira, mint a mögötte összesúgó tudatlan bandát. Merlinre, hányszor szerette volna mindegyiket megátkozni úgy, hogy a nevükre se emlékezzenek…
- Gyere, a végén Hermione megint utánad jön. – noszogatta tovább vörös hajú barátja. Hiába szeretett volna elbújni, fejére húzni a bordó takarót… Nem tehette! Lassan, kissé lustán tolta ki maga előtt az ajtót és hatalmas lélekjelenlét kellett, hogy ne tapossa el a lépcsőn tanyázó macskát.
- Már megint ez a dög… - morgott az orra alatt, s egy határozott pálcaintéssel arrébb lebegtette „hőn szeretett” házi kedvencüket. Hermione csupán egy rosszalló pillantást vetett rájuk, s rögtön cicája dédelgetésére indult. A fiúk hatalmasat sóhajtottak és gyilkos szemekkel szugerálták az állatot.
- Idióta fiúk! – morogta az orra alatt a göndör hajú boszorkány. Legszívesebben leátkozta volna mindegyiket, de nem igazán akadt olyan átok, amivel kifoghatott volna a nagy Harry Potter-en. Néha, igazán idegesítették és ennek semmi köze ahhoz, hogy ők fiúk – ő meg lány.
Ebbe már régen beletörődött, de a gyerekes viselkedés és a folytonos semmittevés nem az ő asztala volt. Ráadásul mostanában furcsa gondolatai vannak, mintha kibeszélnék a háta mögött. Utált pletyka tárgya lenni és a legrosszabb az egészben, hogy hozzá sosem jutottak el az érdekes információk.
Idegesen csapta be maga mögött a lányok hálókörletének ajtaját, majd Csámpást ágyára téve záró bűbájt bocsájtott az ajtóra. Haját és ruházatát megigazgatta, majd visszament a tökkelütöttek közé.
Harry éppen a ma délutáni kviddics meccs esélyeit latolgatta az ikrekkel, míg Ron egy muffint – honnan szerzett muffint? – majszolgatott. Ahogy nézte a szokásos képet, minden mérge elszállt. Lehettek bárgyú, ostobák és gyerekesek…, de a barátai voltak.
- Menjünk fiúk. – intett feléjük, majd elraktározta a bágyad pillantásokat. Szerette őket megviccelni, ahogyan azt is szerette mikor megpróbálnak túljárni eszén. Noha Harry eléggé agyafúrt volt, ha csínyekről volt szó; ő, mindig egy lépéssel előtte járt.
A két fiú minden egyes rezdülését ismerte, annak ellenére, hogy ők akarták volna. Egyetlen pillantás elég volt hozzá, hogy a legféltettebb titkuk is a lába előtt heverjen… Bár, mostanában Harry kissé nehezebb eset. Már nincsenek arcára írva érzelmei, nem sétál kósza szellemként az iskola folyosóin…
Kissé elgondolkodva telepedett le Ron-nal szemben a Nagyteremben, majd magához ragadva a Reggeli Prófétát, kezdett vad olvasásba. Szeme egyszer – egyszer megakadt a sorok között, de nem igazán méltatta sokra a riporterek firkálmányait. Az újságot összehajtotta és apró lángok között hagyta elporladni.
- Mi a baj? – kérdezte kíváncsian Harry.
- Megint eszükbe jutott az életedben vájkálni. Most éppen arról vannak meggyőződve, hogy szakítottál Ginny-vel és újra szabad préda vagy. Kész vicc az egész! – mordult fel erélyesen a lány, nem is sejtve mennyire igaza van a papírosnak.
- Tényleg szakítottam Ginny-vel. – válaszolta arisztokratához illő ridegséggel Harry, amivel akaratlanul is hasonlított egy bizonyos mardekáros fiúra. Hermione szemöldöke megvonaglott a hirtelen szavaktól, és arca a szivárvány minden színében pompázott… Hála elfojtott dühének.
- Te szakítottál a húgommal? – csattant Ron, akár egy robbanásra kész bomba. Az iskola összes tanulója rájuk emelte tekintetét, még a semlegesen iszogató mardekárosok is. A Kis Túlélő ebben a pillanatban szeretett volna eltűnni, és ezt meg is próbálta, de egy erős rántás a helyén tartotta.
- Megértem, hogy a te döntésed, megértem, hogy szakítottatok… De miért egy tetves újságból kell megtudnom? Mégis mióta titkolod előlünk? Halljam! – folytatta tovább a vörös hajú, Merlin csapása…
- Nyugodj már meg Ron! Semmi közöd hozzá, hogyan éljük az életünket… Különben is az egész csak tegnap este történt… Más részről tényleg, nincs közöd hozzá. – emelte ki mondanivalójának lényegét Ginny. Mindenki lélegzet visszafojtva figyelte a három griffendéles között kialakult helyzetet ugyanis, Hermione inkább megmaradt csendes szemlélőnek.
- Mi az, hogy nincs közöm hozzá? A húgom vagy Ginny! Te, te meg a legjobb barátom és csak úgy a semmiből dobod a húgom, akit mellesleg eddig annyira szerettél… - szította tovább a tüzet Ron, az eddigieknél is hangosabban, ami természetesen az érkező tanárok figyelmét is felkeltette.
- Elég legyen ebből! Mr. Weasley, holnap várom magát büntetőmunkára… Miss Granger, Mr. Potter önök pedig legyenek este hat órára Dumbledore professzor irodájában. – harsogta Mcgalagony professzor, majd egy lesújtó pillantással távozott az étkezőből.
Ron lesütött szemmel tologatta a reggelijét, s kezdte szégyellni magát azért, ahogyan barátaival – és húgával – beszélt. 


7. Fejezet - Fekete vagy fehér?


Az idegek pattanásig feszültek, mindenki várta a robbanást… A két fiú nem szólt semmit, csak némán nézték egymást, mintha ezzel meg oldhatnának valamit.
Hermione a hallottak ellenére, eléggé racionálisan látta a dolgokat. Igazából az lett volna a meglepő dolog, ha nem így történik. Nem volt szimpatikus számára a szőke fiú, de el kellett ismernie; van igazság abban, amit a tanárok kitaláltak.
- Ez most vicc? Jó beismerem, sok rosszat elkövettem…, de ilyen bosszút nem érdemlek. Ilyet senki sem érdemel! – tört ki magából Malfoy.
- Bosszút? Szóval szerinted én csak egy jó kis bosszú vagyok? – sziszegte vészterhesen Harry.
- Inkább egy rossz vicc… - kapta meg a szarkasztikus választ. 
- Esküszöm, úgy megátkozlak, hogy a saját anyád nem fog megismerni! – üvöltötte Harry és már rántotta is elő pálcáját, hogy megindítsa első támadását.
Hiú reményei, egy esetleges halálesetről kudarcba fulladtak, ugyanis Hermione védőpajzsa már a kimondott szavak előtt kettejük között lebegett. Noha, cselekedetével Harry-t próbálta védeni… így sem ment kárba erőfeszítése.
- Komolyan gondolják, hogy egy olyan idiótáról gondoskodjak, aki úton – útfélen meg akar átkozni? Ennyire még maga sem lehet jóhiszemű! – fordult Draco, az öreg igazgató felé.
- Harry, Draco… üljetek le. – fordult a diákok felé - ; Megkérhetnélek titeket, hogy hagyjatok egy kicsit magunkra minket? – intézte szavait a hallgatóság felé Dumbledore.
Senki nem válaszolt, csak csendben, ki - ki a maga módján teljesítette az egyszerű kérést. A két fiú az egymástól legmesszebb eső székeket foglalta el, de a köztük lévő távolságot még így is túl kicsinek vélték. 
- Voltaképpen, miért utáljátok ennyire egymást? – tette fel a lehető legrosszabb kérdést a professzor.
A fiúk lesújtó pillantások közepette, durcásan fordítottak hátat egymásnak. Ha Dumbledore nem lett volna tisztában azzal, hogy két tizenhat éves fiú ül vele szemben, - akiknek nem mellékesen a szüleit is tanította… - akkor a Roxfort korhatárát, hattól – tizenkét éves korra csökkentette volna. Lehetséges, hogy akkor nem kerülne ilyen helyzetekbe.
- Ugyan már fiúk. Ez egy egyszerű kérdés volt… Nem fogtok belehalni, ha válaszoltok! – próbálta meggyőzni őket ész érvekkel, de nem nagyon volt rájuk hatással.
- Belénk nevelték. – szűrte ki a fogai között a szőke örökös.
- Maximum beléd… - válaszolt epésen Harry, mire Malfoy-tól egy jeges pillantást kapott.
- Mindig azt hallgattam apámtól, hogy James Potter egy semmire kellő alak… A nap huszonnégy órájában szapulta, és akkor a feleségéről ne is beszéljünk. Lily Potter neve a mi házunkban felért egy halálos ítélettel. A szüleim sosem mondták, hogy miért; de gyűlölték az egész családot... Tizenegy éves koromtól kezdve sulykolták belém, hogy jobbnak kell lennem nálad, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy bármiben is előnyt élvezz!  – folytatta elkezdett mondatát a mardekáros.
- És ezért kellett eltiporni a barátaimat? – kérdezte merő kíváncsiságból Harry.
- Nem bántottam volna őket, ha nem azok lettek volna, akik. Ha Granger nem lenne sár… mugli születésű – javította ki magát, a szőke - , Weasley… nos, ő szimplán Weasley és nincs kedvem kifejteni mit kell gondolnom róluk.
- Eleinte velem sem viselkedtél ellenszenvesen… Madam Malkin-nál is normálisan viszonyultál hozzám, pedig tudtad ki vagyok…
- Kíváncsi voltam. – szögezte le egyszerűen, ellentmondást nem tűrően Malfoy.
- Mégis mire? – kérdezett vissza Harry.
- Semmi közöd hozzá és ezzel a témát lezárom! – fakadt ki az ifjú örökös. Sosem szeretett a múltjáról, magáról vagy éppen a családjáról beszélni… és ebben a pár percben Potter majdnem minden szabályát felrúgatta vele.
- Látjátok menni fog ez nektek… Ha akarjátok, akkor együtt tudtok működni. – somolygott az igazgató.
- És mi van, ha mi nem akarunk együtt működni? – kérdezte szarkasztikusan Harry.
- Már megbocsáss Potter, de azt hiszem a döntés még mindig az én részemről nehezebb! – nevetett fel kínosan Draco.
- Hagylak, titeket beszéljétek meg a dolgokat, végül is a ti életetekről van szó. Nem sokára visszajövök. – sétált ki az irodából az idős férfi. A folyosóról még be lehetett hallani az ellenkező sóhajokat, de egy egyszerű bűbáj megakadályozott mindenféle kísérletet a be – és kijutásra.
- Felvetted a jegyet, igaz? – tette fel a kérdést hirtelen Harry.
- Honnan tudod? Senki sem tudja! – válaszolt olyan halkan Draco, hogy félő volt a mellette ülő fiú semmit sem hallott.
- Egy kviddics meccsen vettem észre… Az ing felcsúszott a kezeden.
- Miért nem mondtad el Dumbledore-nak?
- Szerintem tisztában van vele, és a körülményekkel is. Nem kedvellek, talán soha nem is foglak…, de ezt a sorsot senki sem érdemli. Neked van egy választási lehetőséged. Ha át állsz sok küzdelembe fog kerülni, hogy elfogattasd magad a fiatalokkal… minden bizonnyal az idősebbek hallgatnak majd Dumbledor szavára. Ha a sötét oldalon maradsz senki sem garantálja az életed. Jó dolog, ha a szüleid büszkék rád, de gondold meg, hogy mennyit ér az életed.
- Potter, te nem érhetsz semmit! Nem olyan könnyű magad mögött hagyni mindent, főleg a családodat… - hagyta függőben mondatát a szőke, ugyanis nem szeretette volna pont Harry Potter-rel megvitatni a bajait!
- Nem, tényleg nem érthetem. Ennek ellenére; látom, hogy valami nincs rendben! Nem ajánlok segítséget, mert tudom, hogy nem fogadnád el… Inkább arra kérlek, hogy gondold meg melyik élet áll közelebb hozzád. Ismerlek, annak ellenére, hogy nem szeretnéd és te is ismersz engem. Annyi évig viaskodtunk és te nem tudtál komolyabb sérülést okozni nekem, vagy éppen a barátaimnak! A világos oldalon nem kellene olyat tenned, amit nem akarsz. Nem mondom, hogy nem kell harcolnod, mert bizonyára kellesz, de nem kell gyilkolnod…
- Ez mind szép és jó, de nekem egyik helyen sem lenne biztonságos. Ha hátat fordítok apámnak és a halálfalóknak, holnap már vérdíj lesz a fejemen. Ha a világos oldalt választom, bizonyára életben maradok, de az életem közel sem lesz nyugodt… Mindig lesz valaki, aki el akar majd távolítani csak azért, aki vagyok! – válaszolta fiú szemlesütve.
- Ebben tévedsz! Ha a világos oldalt választod, senki sem fogja megkockáztatni, hogy bántson… - mondta Harry miközben felállt a székéből és elhagyta a szobát.
Színes forgatag, elágazó utak. Meglehetősen új érzés olyan emberek számára, akik eddig fekete – fehérben látták a világot.
Draco Malfoy sosem tartozott a naiv emberek közé, de ebben a pillanatban valami elindult benne. Vakon hitt a szülei eszméiben és a végén egy olyan életbe csöppent, mely’ egyáltalán nem tartozik hozzá…
Arra tanították, hogy gyűlölje az embert, aki új lehetőséget kínált neki. Nem volt szimpatikus számára Harry Potter, de el kellett ismerni, hogy kellemeset csalódott benne. Lucius – vagy is az apja -, Dumbledore-t is egy szenilis vénembernek tartja…, de ennek a vénembernek olyan ütőkártyái vannak, amellyel az egész sötét oldalt a földdel teheti egyenlővé…
Már csak az a kérdés, hogy ő, Draco Malfoy melyik oldalon szeretne állni? Két választási lehetősége van és az egyik mindenképpen a halálba vezet… Ha a világos oldalt választja, legalább elmondhatja magáról; ő megpróbálta, de nem sikerült.
- Fiam. – csendült egy kedves hang az ajtó irányából.
- Igazgató úr! – válaszolt hezitálás nélkül, majd ismét helyet foglalt a felkínált székben.
- Felvettem a jegyet… - ejtette ki nagy nehezen a szavakat a szőke fiú, s tudta; talán most veszett el örökre.
- Tudom. – érkezett a felelet a professzortól.
- Akkor mégis miért engedte, hogy visszajöjjek? Halálfaló vagyok. Harry Potter közelébe sem kellene engednie, nem hogy rám bízni az életét… - fakadt ki magából újra.
- Nem vagy rossz ember, és ezt Harry is tudja. Bízna benned, ha adnál rá lehetőséget…
- Nem tudom jóvátenni, amit ellenük elkövettem. Lehet, hogy Potter és Granger nem átkozna szét, de Weasley mindenképpen… Majdnem meghalt miattam a testvére! Érti ezt? Ha, akkor nem hergelem fel Grayback-et, akkor Weasley épp bőrrel megúszta volna ezt az egészet…
- Nem hibáztathatod magad, ezért. Ha nem ő, akkor egy másik halálfaló támadott volna rá Bill-re…
- De, nem így volt! Hogyan nézhetnék ezek után a szemébe… egyáltalán, hogyan tartozhatnék ahhoz, az oldalhoz, amelyért ő majdnem az életét adta?
- Azt hiszem ezzel nem lesz probléma. Ha a világos oldalt választod senki sem fog kételkedni benned…
- Miért mondja ezt mindenki? Ezt egyáltalán nem értem! – csattan fel Draco.
- Ha a világos oldalt választod, teljesítened kell a jóslat rád eső részét. Miss Granger melletted fog állni, mert ezt választotta… - ahogyan te is -, Harry pedig sosem hagyná, hogy bárkinek is baja essen. Sok mindent kellesz még tanulnod, de ők melletted lesznek; Ebben biztos lehetsz! – válaszolta egy sejtelmes fél mosollyal a férfi.
- Mért ilyen biztos a döntésemben? Akár most rögtön ki szaladhatnék és átadhatnám a jóslatot a Sötét Nagyúrnak… - suttogta a fiú.
- Tudom, hogy nem vagy rossz ember… - simította végig karján az igazgató.
- Ha meghoztad a döntésed, kérlek, keress fel engem! Sok sikert! – mosolygott rá utoljára a férfi, majd kitessékelte irodájából.
Draco el volt veszve, nem érzékelte maga körül a világot. Csak ment előre, mintha pontosan tudná, mit csinál…
Cipőjének talpa vízhangot vert az üres folyosón, de ő csak apró nesznek érezte az éjszaka csendéjben. Tilosban járt, de ebben a percben nem érdekelte. Nagy nehézségek árán, de kinyitotta az udvarra vezető ajtót és egy gyengébb puffanással be is zárta maga után.
Újra hagyta, hogy elméje át vegye fölötte az irányítást. Csak létezett ebben a különös világban, melynek létezéséről máig semmit sem tudott.
Lábai lassan mondták fel a szolgálatot, így könnyűszerrel telepedett le kedvenc tölgyfája alatt. Fejét a fa kérges törzsének döntötte és csak bámulta a fényes égboltot.
Elméjében megannyi kérdés cikázott… mégis oly’ üresnek érezte magát. Mintha ma megkapta volna azt, amire egész eddigi életében vágyott.
Talán, a lehetőség volt számára csábító… az is lehet, hogy valami más is volt a háttérben; azt hiszem ez sosem számított, csak a döntés mely’ azon a csillagokkal szőtt éjszakán megszületett.
Lábait lassan rakta egymás elé, most óvatosabban közlekedett a folyosókon. Határozott volt, akár csak gyermekként, mikor még semmit sem tudott.
Halkan mormolta el a mardekár jelszavát, majd átvágva a klubhelyiségen, végre a hálókörletbe ért. Az ajtót lassan tárta ki, de kizártnak tartotta, hogy bárkit is felébresszen. Crak és Monstro, akár a hullák; kiütve feküdtek ágyukon, csupán horkolásuk törte meg a csendet.
Blaise akár egy igazi arisztokrata az ágy közepén feküdt, teste körül az ágynemű egyetlen gyűrődés nélkül terült el… míg szemei egyszer – egyszer megvillantak, Draco késői érkezésére.
A szőke fiú becsörtetett a fürdőszobába, majd beállt a kellemes hőmérsékletű víz alá. Jobban belegondolva egész kellemesen érezte magát és egyáltalán nem izgult a holnap miatt.   


 10. Fejezet – Emlékek


A szél búsan suhant el a tiltott rengeteg fái között, mintha keresne valamit. Mintha hiányolna egy apróságot az éjszaka csöndjében.
Apró köröket lejtett a kviddics pálya fölött és szomorkás suttogással vette tudomásul, hogy esti partnere ezúttal nem jött el hozzá. Nem volt ott a fiú, aki seprűjén vette fel vele a harcot. Nem pillantotta meg az éjfekete tincseket a lelátó egyetlen sarkában sem…
Harry ezúttal nem jött el. A szél körbejárta a Roxfort-ot, de egyetlen olyan helyen sem találta a fiút ahol keresni tudta volna.
Csalódottságában az alagsor rideg falai között suhant végig mikor meghallott egy gyengéd, mosolygásra késztetető baritont. Barátja egy ütött-kopott karosszékben ült, arcán megszáradt könnyek csillogtak és buzgó elragadtatással hallgatta a felnőtt férfi történetét.
A szél nem akart kíváncsiskodni, de a fiú annyira az élete részévé vált, hogy nem tudta türtőztetni magát.
Csendesen osont át a szobán, s telepedett meg az ablakon kívüli éjszakában. Testvérei, rokonai vitték felé a hangokat neki csupán feldolgoznia kellett.
- Miután mindketten megkaptuk a Roxfort-i leveleket, mesélni kezdtem neki a világunkról. Azt hittem megijed majd és elítél, ahogy mindenki más. Tudta, hogy mennyi sötétség van bennem, mégis kiállt mellettem a legrosszabb időkben is. Elkezdtük az iskolát és a barátságunk, mit sem változott. Annak ellenére, hogy Lily griffendéles lett, sosem becsülte le őt senki. A mardekárosok körében is híres volt tehetségéről, eszéről és nem utolsó sorban makacsságáról. Páratlan volt és ezt a felnőttek is látták. Tizenöt, talán tizenhat évesek lehettünk mikor Abraxas Malfoy azzal a hihetetlenül abszurd ötlettel állt elő, hogy menyének szeretné édesanyádat. Lucius nem tiltakozott az ötlet ellen, hiszen az örökségét sosem kockáztatta volna. Lily természetesen nem akart a nagy múltú Malfoy család tagja lenni. Ő, szerelmes volt. Szerelmes az apádba. Senki sem tudta rajtam kívül, talán csak Lupin sejthetett valamit. – Piton professzor olyan dolgokról mesélt melyeket, a legfelkapottabb újságírók sem tudtak volna egykönnyen kideríteni.
- Én mindig is úgy tudtam, hogy apa kezdett udvarolni anyának. Hogy anya folyamatosan elutasította őt, és csak a hetedévükben kezdetek komoly kapcsolatba. – suttogta elgyengült hangon Harry.
- Nos, van benne valami igazság. James Potter sosem érte be kevesebbel, mint a legjobbal. Különleges dolgokat gyűjtött maga mellé, mint például a Black család kitagadott sarja vagy éppen egy vérfarkas. Senki sem érette, hogy milyen kapcsolat fűzi össze őket, ennél nagyobb rejtély csak Peter Pettigrew volt, aki kiskutya módjára loholt Potter és Black után. Miután apád megtudta, hogy a Malfoy család igényt tart Lily-re, valami megváltozott. Ezt mindenki észrevette, még én is, aki gyűlöltem őt. Engedélyt kért Lily apjától és egyik este anyád már a Potter család eljegyzési gyűrűjével az úján sétált végig a folyosón. Onnantól minden kicsivel nyugodtabb lett. A szüleid kapcsolata futótűzként terjedt el az iskolában… Mindenki örült neki, kivéve Narcissa Black. Aztán eljegyezte őt Lucius és ezzel a viták is abbamaradtak.
- Mégis mi köze volt Narcissa Malfoy-nak az én szüleimhez? – kérdezte kissé elképedt hangon Harry.
- Erről nem tudok sok mindent, inkább csak pletykák terjedtek és ennek fényében nem mondok semmit.
Lucius egyébként is a barátom, nem mellesleg a keresztfiam apja. – válaszolta semmitmondóan a professzor, észre sem véve, hogy egy olyan dolgot fecsegett ki, amivel eddig Harry nem volt tisztában. 
Ugyan a Kiválasztott ledöbbent kicsit, nem kérdezett rá a dologra. Tudta, hogy a férfi sosem beszél magáról… a családjáról pedig végképp nem. Ezek szerint, Draco Malfoy a keresztfia… ugyanis Lucius-nak csak egyetlen gyereke van, mint ahogy az összes Malfoy férfinak.
- Mi történt az után, hogy a szüleim eljegyezték egymást? – próbálta visszavezetni a beszélgetés fonalát a szülei felé.
- Eleinte minden csendes és nyugodt volt. A nyáron többször is meglátogattam Lily-t és nem utalt semmi a váratlan eseményekre. Aztán decemberben bejelentette, hogy két hónapos terhes. Természetesen mindenki meglepődött, hiszen senki sem gondolta volna, hogy pont Lily Evans kockáztatja majd a tanulmányait. Dumbledore felajánlotta neki, hogy halassza el a tanulmányait vagy éppen magántanulóként fejezze be, de ezek már eleve halva született ötletek voltak. – folytatta Piton, s közben aprókat kortyolt a nem rég előkészített teából.
- Miért nem akarta ott hagyni anya a Roxfort-ot? – kérdezte alig halhatóan a griffendéles.
- Az apád miatt. Ha Lily elment volna, akkor James is vele tart. Lily nem akarta, hogy az apád feladja a tanulást. Tudta, hogy a legnagyobb álma, hogy auror lehessen. Egyébként akkoriban már szervezkedett Voldemort és Lily az iskolában volt a legnagyobb biztonságban.
Harry némán bámult maga elé és próbálta elképzelni a helyzetet. Az édesanyja fontosabbnak tartotta az apja álmait, mint a saját tűrőképességét. Bizonyára sokat bántották a terhessége miatt, ráadásul a tanulással sem egyeztethette össze olyan könnyen.
Mivel a professzor látta, hogy Harry elgondolkodott tovább folytatta a történetet… ugyanis a fontosabb részek még csak most következnek.
- Miután elvégeztük az iskolát, rögtön hozzáláttak az esküvő szervezéséhez. Meghívtak mindenkit, akit csak ismertek, mert tudták, hogy most utoljára tudnak így összegyűlni. Több százan voltunk, de mégis, akit Lily legjobban várt, nem jött el. Szomorú volt és napokig nem lehetett vele normálisan beszélni. Aztán egyik nap megtört a jég. Nem lett vidámabb, de a depresszióval felhagyott. Egyre gyorsabban teltek a napok és ő egyre biztosabb volt abban, hogy veszélyben vagytok. A születésed utáni napon felkerestem őt, és Black segítségével végrehajtottuk a Fidelius bűbájt. Sokáig gondolkodtunk rajta, hogy ki legyen a titok gazda ugyanis a megfelelő személyek, mind túl nyilvánvalóak lettek volna. Abban az időben én már kém voltam és az elmém nyitott volt Voldemort számára. Black ugyan a sírba vitte volna magával a titkot, de nem akarták kockáztatni az életét. Olyan ember kellett, aki kevés vizet zavar, van némi ereje és közel áll a Potter családhoz, de ne gondolja senki, hogy ilyen fontos dolgot bíztak volna rá. Így esett a választás Pettigrew-ra. Regulus és én az elejétől fogva elleneztük ezt az egészet, de Black és Potter hajthatatlanok voltak.
- Mi köze volt Regulus Black-nek anyáékhoz? – fecsegett közbe újra Harry.
- Ezt nem tőlem kellene megkérdezned… és, ha nem haragszol folytatnám, ugyanis nem érek rá egész nap. – mordult fel erélyesen a tanár.
- Egy héttel a bűbáj létrehozása után Regulus meghalt, majd rá egy évre Pettigrew elárulta a szüleidet. Próbáltam megállítani Voldermort-ot, de már akkor is hatalmas ereje volt. Utolsó lehetőségként Dumbledore-hoz fordultam, majd értesíteni próbáltam Lily-éket…, de akkor már késő volt. Voldemort megtalált titeket, megölte a szüleidet és Black-et is elfogták. A többit pedig bizonyára tudod. – zárta le mondandóját Piton.
- Professzor lehetne pár kérdésem? – Harry.
- Ha ez azt jelenti, hogy máskor nem lesz… akkor igen. – Perselus.
- Miért árulta el a szüleimet Pettigrew. – tette fel Harry a számára egyik legfontosabb kérdést. Noha a gyilkos átok Voldemort pálcájából származott, Pettigrew volt az, akinek nyomorúságos gyerekkorát köszönheti.
- Ezt soha, senki sem tudta meg. Mint mondtam az a patkány folyton Black-ék után loholt, szinte istenítette őket… Gondolom Voldemort hatalma vonzóbb volt. – válaszolta félvállról.
- Említette a Potter család gyűrűjét… az most hol van? – Harry.
- Bizonyára a többi örökségeddel együtt a Gringotts-i széfedben. Lupin intézte akkoriban az ügyeket, szóval erről őt kell megkérdezned. – Perselus.
- Köszönöm, professzor. Én mennék is mielőtt magától dobna ki. Jó éjszakát. – köszönt el Harry egy pimasz vigyorral az arcán.
Hangosan csapta be maga után az ajtót, így már nem halhatta a ’bolond kölyök’ szavak elhangzását, mely’ után egy halovány mosoly futott át a rideg férfi arcán.
Harry csupán akkor vette észre, hogy mennyire elszaladt az idő mikor a klubhelység tátongó ürességével nézett farkas szemet és Griffendél Gordik portréja mellett elhelyezett óra tizenegyet ütött.
Valahogy nem volt kedve felmenni a hálókörletébe ezért gyorsan letusolt majd a szokásos pizsamájában visszatért kedvenc karosszékébe.
Elgondolkodott Hermione szavain, melyek Draco Malfoy emberi mivoltát igazolták. Harry tisztában volt vele, hogy nem cselekedett a leghelyesebben, de abban a pillanatban a mardekáros lelki épsége érdekelte a legkevésbé.
Elmosolyodott, ahogy felötlött elméjében a gondolat: Vajon édesanyja is ennyire vehemens volt az apjával és Sirius-sal. Remus elmondásai szerint a keresztapjáék elég nagy lókötők voltak és általában mindig Lily húzta ki őket a bajból.
Piton professzor elmondása szerint az édesanyja, Hermione szakasztott mása volt. Noha barátja nem kedvelte különösebben a lázadókat, Ron és az ő ballépéseit eltűrte… sőt, rendszerint segítette őket.
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok taszították Harry-t az álomvilágba. Álma zavartalanul kúszott végig az éjszaka csendjében, s fel sem ébred, csak Hermione esdeklő hangjára.
- Harry. Kérlek, kelj fel. El fogunk késni bűbájtanról! – ismételte el előző mondatát a lány, s mostanra már Harry tudatalattija is felfogta az egyszerű szavakat.
Próbált óvatosan nyújtózni egyet, de nyaka és gerince vehemensen tiltakozott a mozgás ellen. Szemei megrebbent a reggeli napfény „támadása” miatt és arra kényszerült, hogy elgémberedett kezeivel megdörzsölje látószerveit. 
- Harry, kérlek! – könyörgött még tovább a lány, amivel elérte, hogy Harry figyelmének nyolcvan százaléka felé összpontosuljon.
- Hermione, fent vagyok. – motyogta magtehetetlenül a hős. Szavai ugyan halkak voltak, de megtalálták barátja füleit, így a lány egy erőteljes csapással a fejéhez vágta előre elkészített ruháit.
- Mosakodj meg és öltözz fel! A reggelinél beszélünk. – dohogott tovább Hermione.
Harry csalódott megrázta a fejét, de azért teljesítette a számára előírt feladatokat. Miután elkészült, ugyan kissé botorkálva, de lejutott a Nagyterembe… ahol először Draco Malfoy mellkasával találkozott össze, ugyanis ügyesen beleütközött a fiúba.
- Bocs. – motyogta az orra alatt Harry és már várta az alaptalan sértéseket, a hangos átkokat, amiket még bizonyára nem tudna tökéletes pontossággal kivédeni.
- Potter. – húzta el a száját Malfoy, majd egy sunyi pillantás kíséretében elhagyta a Nagytermet. A különös színjátékot csupán négy ember vette észre, de csak egy értette igazán.
Míg Pansy Parkinson és Blaise Zambini váltottak egy értetlenkedő pillantást, addig Hermione megpróbált kitérni Ron kérdései elől. Mire Harry az asztalhoz ért, Ron már készen állt a haditervek bemutatásával, amit természetesen Malfoy, Harry ellen eszelt ki.
Eszébe sem jutott, hogy a barátai valami olyanba keveredtek, aminek nagyobb köze lehet a felfuvalkodott Malfoy örököshöz. S, miközben elméleteit ecsetelte, senki sem vette észre, hogy titokban a mardekárosok asztala felé fordult és egy kacér pillantást váltott egyik évfolyamtársával. 

 ***

Az óra már a hármat is elütötte mikor három hatodéves bukkant fel a szükség szobáját rejtő folyosó két oldalán. A két griffendéles elmélyült beszélgetést folytatott egymással, míg a mardekáros csendben analizálta az eddig megtett lépéseit.
- Sziasztok. – köszönt valamivel kedvesebb hangon Draco.
- Helló. – viszonozták a köszönést Harry-ék, majd Hermione már emelte is a kezét, hogy bejuthassanak a titkos helyiségbe.
Hermione és Draco keze alig két centire volt egymástól, míg Harry köztük helyezkedett el és próbálta szabadjára engedni párszaszó tudását. Második tanévében tökéletesen megelégedett tudásával és nem sejtette, hogy használnia kell még ezt a szörnyű nyelvet.
Hangja teljesen megváltozott, Draco testén végig futott a hideg, ahogy eszébe jutott első találkozása Voldemort-tal. Harry szájából annyira másként hangzott a kígyónyelv, mégis az emlék kétségbeejtő és riasztó volt.
Az ajtó ugyan megmoccant, de nem nyílt ki. A fiatalok nem értették, hogy mi történhetett és kíváncsian pillantottak egymásra. Hermione elméjének kerekei rögtön forogni kezdtek… és eszébe jutott egy abszurd ötlet, ami még be is válhatott volna.
- Emlékeztek, hogy azt mondták a mi érintésünk? – kérdezte kissé szarkasztikusan. Draco egy meglepett pillantást váltott Harry-vel és elméjét már előre felkészítette az órákról ismert kioktatásra.
- A mi érintésünk kell! Ahhoz, hogy ne tudjunk külön-külön bejutni mindkettőnknek megkell érinteni az ajtót… Ez eddig világos volt, de egy kicsit a dolgok mögé kell látni. Az öregek azt akarják, hogy jóban legyünk, bízzunk egymásban… Hogy nem jutott ez rögtön eszembe? – mondandója végére a lány már teljesen kétségbe volt esve és ezen a nyugtató szavak sem tudtak változtatni.
A fiúk még mindig nem igazán értették, hogy mit szeretne Hermione, de értően bólogattak minden egyes kiejtett szóra…, mintha tökéletesen tisztában lennének a mögöttes jelentéssel. Álcájuk nem volt a legszilárdabb és ezt a lány is észrevette.
Hirtelen nyúlt a mardekáros fiú kezéért, és észre sem vette a szigorú pillantást, amivel Draco jutalmazta. Hermione egy percre meglepődött, ahogy megérezte a puha bőr érintését… Életében, nem látott még ennyire jól ápolt fiút. Mi tagadás, Draco Malfoy egy arisztokrata.
- Mondj valamit! Mondj valamit párszaszóul! – utasította Harry-t, miután összefűzött kezeiket az ajtóra csúsztatta.
A szavak nem bírtak holmi nagy jelentéssel csupán értelmük volt. Igazából Harry sem tudta volna megmondani, hogy milyen szavakat suttogott el, ugyanis még mindig nem volt olyan szinten „nyelv tudása”, hogy könnyedén fordítgassa angolra. Nála ez ösztönösen jött.
Ahogyan kiejtette a kúszó szavakat, az ajtón egy zöld fénycsóva suhant át, majd az ajtó hatalmas lendülettel tárt fel előttük az edzőtermüket.


 11. Fejezet – Együttműködés


A három fiatal kissé kábultan toppant be az átalakított Szükség Szobájába, ahol már Piton professzor várta őket. 
Hermione és Harry váltott egy kényes pillantást, míg Draco arcán enyhe nyugodtság volt felfedezhető.  A szőke fiú nem mutatta ki, de iszonyatosan rettegett az idősebb rendtagok véleményétől. 
Olyan billogot hordoz magában, melyet nem lehet egy egyszerű varázslattal eltörölni. Ő, akár csak az apja… Malfoy. A neve, a származása, az eddigi élete. Ezek mind meg fogják nehezíteni a helyzetét. Mondjon akármit Dumbledore, az emberek biztos nem fogják jó szemmel nézni a jelenlétét. 
A Rend tagjainak szemében az apja egy elítélendő gyilkos volt és lassan ő is kezdte felfedezni az igazságot.  A Főnix Rendjének tagjai között minden bizonnyal van olyan, aki szembe került már Lucius Malfoy-al. Lehetséges, hogy olyan emberek közé csöppent, akik vére az apja kezét piszkolja… Lehetséges, hogy szeretteik élete a szőke családfő kezei által ért véget. 
Mégis mit keres ő, ezek között az emberek között? – merült fel elméjében a kérdés, mellyel megingatta eddigi tökéletesnek hitt döntését. Hirtelen lett úrrá rajta a kétségbeesés, a félelem és minden borús gondolata előtérbe került. 
- Minden rendben? – lépett mellé Perselus. A férfi nem sok mindent kérdezett, csupán vállára helyezte kezét és sután bólintott egyet. 
Ugyan nem volt valami keresztapás cselekedet, de Draco Malfoy-nak ez bőven elég volt. Örült, hogy Perselus még a legembertelenebb időkben sem felejt el, gondoskodni róla. Néha, még gyerek fejjel is érezte, hogy sokkal jobban járt volna, ha Piton-nak születik… mintsem a hírhedt Malfoy család egyetlen örökösének. 
- Kapjátok össze magatokat, mert hamarosan megérkeznek a Rend tagok! – mordult fel Piton miután érzékelte, hogy Draco-n egy kicsivel kisebb lett a nyomás. 
Megértette őt, hiszen egyszer neki is végig kellett járnia ezt az utat. Legszívesebben fogta volna Draco-t, Parkison-t valamint Zambini-t és egy eldugott szigetre rejtette volna őket, de ennek bizonyára egyikük sem örült volna. 
Pansy ugyan egy szót sem szól, ha Draco és Blaise meggyőzhető lett volna, de ez esélytelen volt. Inkább halnának meg mindketten, minthogy elbújjanak. A Zambini kölyök már csak azért sem menne el, hogy meg bosszulhassa apja halálát. 
- Mit fogunk ma csinálni professzor? – kérdezte Hermione kissé elkalandozott ábrázattal, ami felettébb zavarta a mogorva bájitaltan professzort. 
- Black tart ma nektek edzést, de Mordon és Shacklebolt is jelen akar lenni, hogy lássa hogyan is halad közöttetek a munka. – válaszolta foghegyről a tanár. 
- Szerintem felesleges még most idejönniük. Nem gondolhatják komolyan, hogy két napa alatt annyira összerázódtunk, hogy képesek legyünk összehangoltan támadni és védekezni! – emelte meg kissé hangját Harry. 
- Nem szívesen mondom, de egyetértek Potter-rel. – motyogott közbe Draco is, amivel több embert is meglepett. 
Piton éppen mondani készült valamit, de mondatát még csak elkezdeni sem tudta, mert kinyílt a Szükség Szobájának ajtaja és három, taláros férfi sétált át a küszöbön. 
- Régi szép idők. – mosolyodott el Sirius, ahogy körbe nézett ifjúságának egyik fő színterén. 
- Mindjárt el is bőgi magát, remek! – pufogott Mordon professzor, amivel mosolygásra késztette Shacklebolt-ot. 
- Sirius! – hallatszott Harry örömteli hangja és már rohant is, hogy átölelhesse keresztapját. Ugyan nem vette észre, de az apró nevetésekből érzékelte, hogy Piton elhúzta a száját, pontosan úgy, mint minden egyes alkalommal, amikor Harry és Sirius hosszú idő után újra üdvözölte egymást. 
- Elég legyen már! Sirius megmondtam, hogy nem jöhetsz többet, ha csak Harry-vel foglalkozol. – dorgálta meg mosolyogva a belépő Dumbledore. 
Sirius aprót mosolygott, de teljesítette a szabályok rá vonatkozó részét – ami valljuk be, sokkal több volt, mint amivel Harry, Draco és Hermione együttesen rendelkezett – és engedte levegőhöz jutni keresztfiát. 
Amint elengedte Harry-t látta, ahogyan Piton gúnyosan elmosolyodott a háttérben. Normális helyzetben letépte – képletesen értve, természetesen – volna a fejét, de most semmi sem tudta elűzni a jókedvét. 
Noha nem értette minek kellett belevonni, a Malfoy kölyköt a dolgokba nem igazán zavartatta magát. Különösebben nem volt semmi baja a Malfoy családdal, az már más téma, hogy Lucius Malfoy-t egy csepp vízben is meg tudta volna fojtani. 
Narcissa az unokahúga és ebből kiindulva a fiú nem lehet annyira rossz ember, hiszen az anyjától is örökölnie kellett valamit. Ha az ember végig nézett rajta Lucius fiatalkori énjét látta, de ő – aki elég jól ismerte mindkét családfát – felfedezte Narcissa lágy vonásait. 
Az apró ráncokat, a szürke szemek alatt, a szája szélében megbúvó mosoly gödröket és azt a lágy pillantást, amivel csak húga volt képes a világra pillantani. 
Összességében a fiúval különösebben nem volt baj. Bizonyára jártas a fekete mágia területén, de ezt még az előnyükre is lehet kovácsolni. A mágia nyíltan örvénylik körülötte és árad belőle az intelligencia. Ugyanakkor a bizalmatlanság, magány és a tehetetlen düh szétfeszítette az amúgy nyugodt vonásokat. 
Kétségtelenül hasonlított a fiatal Lucius Malfoy-ra. Iskolás éveikben még róla sem gondolta senki, hogy Voldemort oldalára ál majd a háborúban. És, most - majdnem húsz évvel később – itt van egy fiú, aki apja teljes mása és az embereknek el kellene fogadnia, hogy nem rossz ember. 
Kétségtelenül hosszú út áll még a fiatal varázsló előtt, és mérhetetlenül sok segítségre lesz szüksége. 
- Ha kibámészkodtátok magatokat, akár az edzést is elkezdhetnénk! – csattant Piton hangja, aki egy szúrós pillantást kapott Mordon-tól. A morgós aurort voltaképpen nem a pillanat megzavarása késztette cselekedetére, hanem parancsolgatásának eltulajdonítása. 
Piton nem olyan ember volt, akit könnyen meg tudott volna törni, és ezért utált világ éltében vele dolgozni. Makacs, önfejű és kimondottan erős volt. Akár csak Potter. 
Harry-ék tanácstalanul álltak a dolgok előtt, de képesek voltak felfogni a helyzetet. Akár mennyire abszurd, ezek öten azt akarják, hogy együtt működjenek. Annak ellenére, hogy a griffendéles naivitás jellemző rá, nem fog egy könnyen megbízni Draco Malfoy-ban és előre tudta, hogy ebből bizony komoly problémák lesznek.
Sirius jelentőségteljes pillantással végig nézett a három fiatalon és máris átkok hadát indította feléjük. 
Eleinte nem igazán tudták, hogyan is álljanak a dolgokhoz és próbálták külön - külön megoldani a kialakult helyzetet, de ez sehogy sem sikerült nekik. Mikor Shacklebolt észrevette, hogy Harry mágiája erősebben izzik, már előre látta, hogy Sirius hamarosan visszakapja a használt átkokat. 
Csupán a lélekjelenlétén múlt, hogy képes volt kivédeni a feléjük repülő Incarcerandus varázsigét. Sirius enyhe mosollyal az arcán akart gratulálni keresztfiának, de Harry jelen pillanatban csak a harcra összpontosított így képtelenség lett volna kizökkenteni gondolatmenetéből. 
Sirius és Shacklebolt zavarodottan nézetek egymásra, majd egy bólintás után, összehangolt támadásba kezdtek. A három fiatal annyira meglepődött, hogy önkéntelenül húzódtak közelebb egymáshoz. 
Hermione egy erős védőpajzsot vont a fiúk köré, míg Harry és Draco különböző átkokat szórtak ellenfeleikre. Noha kitűnően hajtottak végre mindent, nem voltak eredményesek, mert képtelen voltak előre látni a másik lépését. 
Már jócskán az edzés vége felé járhattak, amikor Harry megunta a folyamatos vereséget és Draco tekintete után kutatott. Szemeik alig egy pillanatra kapcsolódtak össze, máris létrejött az okklumencia egyik ágazataként ismert „elme lánc”, melynek segítségével az emberek képesek gondolatokat közölni egymással a nélkül, hogy elméjüket megnyitnák a másik előtt. 
Egy lefegyverző bűbáj, majd egy kötözés. Mehet? – Harry továbbra is Draco-n tartotta a szemét, miközben a gondolatok megállás nélkül áramoltak közöttük. 
Draco nem közölt vele semmit csupán egy bólintásra volt képes, és már lőtte is az első átkot Shacklebolt felé. Ugyan ebben a pillanatban Sirius kezéből is kirepült a pálca és alig két perc múlva mindkét varázsló gúzsba kötve ült előttük. 
A két férfi morgolódva vette tudomásul, hogy Draco és Harry egy primitív trükkel játszotta ki őket. Egyikük sem értette, hogy tudták megcsinálni, de elismerték ravaszságukat. 
Draco és Harry eközben mindenkit meglepve kezet fogott egymással és egy apró gúnyos mosolyt küldtek a földön heverők felé. S, közben nem vették észre Dumbledore megvillanó szemét és Hermione-t sem, ahogyan örömkönnyei nyomát törölte le arcáról.

***

Az első közösen eltöltött edzésük után a dolgok hatalmas fordulatot vettek. Harry látta, hogyan küzd meg Draco a mindennapi problémákkal, az apja nyomásával és a mardekárosok vizslató tekintetével. 
Senki sem vette észre, hogy mennyi nyomás nehezedik a Malfoy fiúra és a griffendélesnek úgy tűnt, hogy sokan nem is akarják észrevenni. Egyszer elkapott egy beszédfoszlányt Parkinson és Draco között. A beszélgetés nem volt éppen hosszú, de annál nehézkesebb. A lány próbálta lebeszélni Draco-t az önsanyargatásról, az állandó virrasztásról és a rendszertelen étkezésről. 
Eddig mindig azt hitte, hogy a fekete hajú boszorkány halálosan szerelmes a mardekáros fiúba, de ez után a beszélgetés után, teljesen másképp kezdte látni a dolgokat. Valamilyen szinten Draco, Pansy és Blaise olyanok voltak, mint Ron, Hermione és ő. Voltak kisebb – nagyobb eltérések, de a kapcsolatuk alapja hasonlított. 
Azóta a beszélgetés óta sokkal többre tartotta a mardekárosokat és fokozottan kezdte figyelni Draco-t is.
A hetek egyre gyorsabban teltek, a napok múlását csupán a tanórák váltakozásában tudták igazán mérni. Délelőttönként, akárcsak a többi diák bejártak az óráikra… délután pedig a Rend különböző tagjai tartottak nekik tréningeket. 
A legelső próbálkozásuk óta nagyon sokat fejlődött a kapcsolat köztük, s ez Hermione-nak volt leginkább köszönhető. A griffendéles boszorkány próbálta annyira meglágyítani Draco-t és kikapcsolni a védekezési rendszerét, hogy legalább őket, kettőjüket eltűrje maga mellett. 
A dolgok nem mentek zökkenőmentesen, de jó úton haladtak az együtt működés felé… 
 Draco éppen az egyik sűrű lombú fűzfa alatt sétált végig, mikor megérkezett szeretett baglya Caesar. Meglehetősen fejedelmi név egy fekete gyöngybagolynak, aki a Malfoy család örökösének tulajdonában áll.
A fenséges madár egy egyszerű zöld borítékot dobott gazdája ölébe, majd néhány erőteljes szárcsapással tovasuhant. Draco furcsán méregette a borítékot, amiben bizonyára egy  számára címezett levél lapult. 
Pecsét és címer híján fogalma sem volt, hogy kitől származhatott az iromány, ezért óvatosan nyitotta fel a borítékot. Újai nem érzékeltek semmi rendelleneset ezért óvatosan kihúzta a megtépázott fecnit és olvasásba kezdett.

Tudomást szereztem a titkodró!. Többé nem tudsz majd a kis griffendéles barátaiddal találkozgatni… Nem értem, hogy a nagy múltú Malfoy örökös mit keres Harry Potter közelében. Apád biztosan jobban tudja majd, ugyanis pár perccel ezelőtt voltam kedves küldeni neki is egy levelet. Ha képes voltál elárulni a Mardekár házat és lepaktáltál az ellenséggel, viseld a következményeket!

A betűk kissé kapkodóak és dőltek voltak, de a lényeget tökéletesen kilehetett venni belőle. Draco reményei – mi szerint apja elől még pár hétig titkolni tudja oldalváltását és képes lesz megszerezni néhány információt – szertefoszlottak, ahogyan nyugodtsága is. 
Fogalma sem volt mit kellene tenni. Kétségbeesett és képtelen volt a gondolkodásra. Előkapta a zsebében tartogatott papírost, melyről nem gondolta, hogy valaha hasznát veszi majd. 
Nem törődött vele, hogy már régen a takarodó után jár az idő, csupán magyarázatokat szeretett volna. A mellette telepedő fáról gyors mozdulattal tört le egy véknyabb ágat, majd hirtelen mozdulatokkal pennává változtatta. 
A pergamen sercegett a penna alatt, de nem különösebben foglalkozott vele. Írása korántsem volt olyan rendezett, mint általában lenni szokott, de ebben a pillanatban csak a levéllel tudott foglalkozni és csak remélni merte, hogy a mindig találékony Hermione majd előáll egy számára elfogadható ötlettel.

Segítenetek kell! Tíz perc múlva legyetek a szokott helyen!
D. M.

Megvárta, míg a szöveg teljesen elhalványodik, ezzel meggyőződve a kézbesítésről, majd a papirost az előbb érkezett levéllel együtt a zsebébe gyömöszölte és sebes létekkel indult vissza a kastélyba.




Ha megfogott a prológus vagy csak kíváncsi vagy a történet végére, érdemes benézned erre a blogra! 




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése