 |
| Excellent at revenge |
Nyolc diák, akik egy életre
megjegyezték 2013. szeptember 7-ét.
S mikor lehunyják a szemüket, még
akkor sem tudják elfelejteni, hogy mi történt akkor. Akkor, amikor egyikük
meghalt, mert bár mindannyian a halálát kívánták, mégse tudja senki, hogy
melyikőjük volt olyan bátor, hogy megtegye, hogy megölje Jace Mcleant.
A balesetből csak egy üzenet
maradt hátra, ami vagy Jace vagy a gyilkos tollából származik, és a
rendőrségnek máris hét gyanúsítottal is számolnia kell, sőt egyikük sem mond
igazat. Mindannyian hazudnak, és védik a másikat. De mi van akkor, ha valaki
pont a gyilkosnak falaz? Megúszhatja a tettét bűntett nélkül, vagy a rendőrség
rájön az igazságra a sok hazugság mellett? S mi van akkor, ha Jace visszatér az
élők közé, viszont nem úgy, ahogy mindenki várná? A történet milyen fordulatot
venne, ha Jace tudná, vagy legalábbis azt hinné, hogy tudja ki a gyilkosa?
Bosszút állna? De vajon kin? Kit tart felelősnek haláláért? A legjobb barátját,
a lányt, akit csak kihasznál? Vagy egy olyan személyt, aki elhunyt szerelmére
emlékezteti? Esetleg valaki mást?
Egy valami biztos, Jace minden
vágya, hogy holtan lássa Sophie-t, azért amit talán nem is Ő követett el, de
hogy mi az igazság, arra senki se tudja a választ, mert a sok hazugságban
elveszett az igazság… Vajon sikerül Jace-nek a mélybe taszítania Sophie-t? Vagy
élete legnagyobb hibáját követi el azzal, hogy hagyja meghalni a lányt? Vagy az
érzései a felszínre törnek, s megmenti őt, mielőtt késő lenne? S mi van, ha
Sophie halála kell ahhoz, hogy újraéljen? Enged a csábításnak? Egy kérés
azonban még hátra van: tényleg az igazi tettest kapta el?
– Ugyan, Sophie! Tökéletes
gyilkosság nem létezik.
– Akkor mondd meg, hogy ki ölte
meg Jace-t…
Prológus:
Jace Mclean
Vannak bűnök, amikért szenvedni
kell. Vannak hibák, amiket meg kell bocsájtani. De ha egyik percről a másikra
elveszíted Miatta azokat, akik a világot jelentik számodra, akkor már csak egy
dolgot tehetsz. Megbosszulod. Elveszed Tőle, ami a legfontosabb neki,
reménytelenné teszed az életét, megfosztod Őt a lehetőségtől, hogy szeretteivel
legyen, és megakadályozod, hogy megvalósítsa az álmát. Csupán ennyi kell, és
készen is van a bosszú, ahogy az igazi szenvedés is. Egyszóval pokollá teszed a
mindennapjait, mert van egy nagyon fontos szabály, amit ilyen esetekben észben
kell tartani: „nem szabad viszonzás nélkül hagyni mások tetteit”. És erre a
legjobb módszer a bosszú, ugyanis nincsenek szabályok, nincs ki megállítson,
főleg, ha halott vagy. Nekem is csak a következménnyel kellett számolnom, de
ahhoz elég ügyesen kell intéztem a dolgot, hogy mindenki azt higgye, hogy az Ő
halála baleset volt.
És honnan tudtam, hogy halálom
után ezt kell tennem Vele? A válasz egyszerű. Éreztem, hogy ez a sorsom, s
amint megpillantottam, tudtam, hogy csakis Ő a felelős halálomért, és nem volt
más választásom, mint viszonozni a szívességet. Ó, Sophie azzal, hogy
megjelentél a kórházban, aláírtad a halálos ítéleted, amit nekem kell
végrehajtanom. Ne izgulj, a legnagyobb örömmel teszem meg, sőt már a
búcsúleveledről is gondoskodtam...
Anya, apa!
Sajnálom, de nem tudtam tovább
ezzel a bűntudattal élni, amit Jace halála óta érzek. Felelős voltam azért,
mert aznap életét vesztette, de most már én is követem őt a halálba. Tudom,
hogy nem ez a legjobb megoldás, azonban nem hiszem, hogy ezzel tovább tudnék
élni. Sajnálom, hogy nem személyesen búcsúztam el tőletek, de így is nehéz volt
meghoznom a döntést. Így lesz a legjobb mindenkinek. Szeretlek titeket! Tőletek
jobb szülőket kívánni se kívánhattam volna.
Sophie
Gyanúsítottak:
Sophie: „Tényleg akarsz engem?
Tényleg holtan akarsz engem?”
Dylan: „Remek nyomozó lennék!
Kár, hogy a bizonyítékokat kell eltüntetnem. Ó, és Sophie! Sajnálom!”
Bonnie: „Mindenki hazudik, és
védi a másikat, de ezzel csak még bűnösebbek leszünk. Szóval ki fog először
igazat mondani?”
Heather: „Az álmom útjában állt,
szóval... Igen, örültem, hogy meghalt.”
Demarcus: „Én lettem a
csapatkapitány, minden csaj engem akar. Mi mást kívánhatnék?”
Cassandra: „Szerettem, de az Ő
szíve még mindig foglalt volt.”
Bryan: „A látszat csal. Szóval
azt hiszed, Én szorítottam le az útról Jace-t? Talán igazad van. Talán nem.”
Jace: „Csakis Ő tehette. Neki
volt oka rá, akkor miért érzem azt, hogy igazat mond?”
Részletek a történetből:
Chapter 2 - Dylan vs Jace
A lelátón ülünk, és a bemelegítést figyeljük, amikor megjelennek a pomponlányom Cassandra Holttal az élen. Talpnyalói szorosan a nyomában, s mint valami bólogatókutyák Cassandra minden szava után bólintanak, mint akiknek idegrángásuk van.
Időközben az edző két csapatra bontotta a társaságot, hogy a kilencedikeseknek, akik szeretnének bekerülni a csapatba bemutatót tartsanak. Nem tudom, hogy Jace és Dylan véletlenül vagy szándékosan került-e külön csapatba, de mint nap elején most is gyilkos szemmel méregetik egymást.
Az edző megfújja a sípot, és elkezdődik a játék. Max, azt hiszem így hívják, hátrapasszolja Dylannek, aki sikeresen elkapja, és őrült módjára rohan, hogy pontot szerezzen.
– Hajrá Dylan! – szurkolok neki, mire legcsábosabb mosolyával ajándékoz meg, s az eddigiektől is gyorsabban fut.
Jace is meghallja hangom, bár Ő egy grimasszal ajándékoz meg. Nevetve fogadom kedves gesztusát, és tovább buzdítom Dylant. Miután a sztárjátékosnak is leesik, hogy ellenfele mindjárt pontot szerez, utánairamodik, s annyira nem figyel semmire, hogy beleütközik csapattársába, és mindketten elterülnek a földön.
A védőöltözetnek köszönhetően egyikőjüknek sem esik baja, bár szerintem Jace-nek megsérült a büszkesége.
Elsőként Jace áll fel, s nem foglalkozva az edzéssel éppen a pomponlányokhoz igyekezik, akik előttünk illegetik magukat. Jace biztos egy boszorkány puszira vágyik, hogy jobban legyen. Cassandra már csücsörít is, de a srác elmegy mellette, és felsétál a lépcsőn egészen hozzánk.
– Mi a francot keresel itt? – mordul rám. Sisakját lekapja fejéről, s eddig tökéletes haja vizesen homlokára tapad, és arca is piros, de nem a méregtől.
– Élvezem, hogy bénázol – mosolygok angyalian, amitől a pumpa jobban felmegy benne. Keze ökölbe szorul, de azonnal szét is nyitja. Gyilkosan méreget, de nem vág vissza. Valami nem stimmel vele. Kérdőn Heatherre nézek, aki Jace-t méregeti.
– Többet ne gyere ide, Sophie! – szűri fogai közt.
– Nem te mondod meg, hogy mit csináljak! – állok fel idegesen. Nem az apám, sem a testvérem, hogy parancsolgasson nekem.
– Jace, edzés van! – ordítja az edző, de ez Őt hidegen hagyja.
– Leszarom! – szól vissza hasonló hangnemben – Tűnj el, Sophie! – megfogja a vállamat, és tolni kezd kifelé. Nem érdekli, hogy mennyire nevetséges, amit csinál, mert neki mindennél fontosabb, hogy lelátón kívül legyek. De nem hagyom magam. Kezem övére teszem, és megpróbálom lefejteni magamról, azonban nem nagyon sikerül, mert gyengének bizonyulok hozzá képest. Hátra pillantok, hogy mennyi van még a lépcsőig, mire halk sikoly szökik ki számon, és szívem is őrült tempóban kezd verni. Le akar lökni. Ó te jó ég!
– Jace, Ő nem Sarah! – kiált utánunk Heather, mire megáll, de továbbra sem enged el. Megkönnyebbülten lélegzek fel, s hálát adok Heathernek, amiért utánunk kiáltott.
Lehunyom a szemem, s el sem merem képzelni, mi lett volna ha... ha nem szólal meg barátnőm. Térdem remeg, és érzem, hogy nemsokára felmondja a szolgálatot.
– De lehetne... – morogja.
Szemem azonnal kipattan, és csak azt ismétlem magamban, hogy olyan lehetnék, mint Sarah... Miért? Miért hasonlít hozzá? Két különböző ember vagyunk, akkor miért? Ha megkérdezném valószínűleg elengedne, és hagyná, hogy leguruljak a lépcsőn, csak mert kimondtam a nevét. Még a gondolatba is beleborzongok.Nem tenne ilyet, vagy mégis?
Jace hátam mögé néz, majd kék íriszeit rám emeli. Látja rajtam, hogy reszketek, és nem azért, mert hideg van, hanem a majdnem halál miatt, amit a beton okozott volna.
– Sophie, jól vagy? – hallom meg Dylan hangját. Jace meggyengült szorítását kihasználva ledobom magamról kezét, megfordulok, és Dylanhez rohanok, aki tárt karokkal vár. Becsapódva érkezem mellkasára, s ha azonnal nem szorítana magához, összecsuklanék. Szorosan hozzábújok, és nem érdekel, hogy csupa izzadtság leszek, csak az, hogy nyugtató karjaiban lehetek. Könnyei megállíthatatlanul kezdenek folyni, és lassan átáztatják Dy már így is izzadt pólóját.
Chapter 4 - I'm so sorry
– Indulhatunk, Picur? – hallom sürgető hangját, amit egy szemforgatással díjazok, majd még egyszer megpördülök egész alakos tükröm előtt. Tökéletes! – állapítom meg. Nem túl kihívó, de pont alkalomhoz illő. Öltözetem megkoronázásaként berakom fülembe fekete szíves fülbevalómat, valamint felrakom csörgő karkötőimet.
Lerobogok, illetve lekopog a földszintre, s meg sem várva sofőröm válaszát, felkapom fekete farmerdzsekim, és már suhanok is ki a házból, de egy „elmentem” köszönéssel még anyáékat.
– A hintója előállt, kisasszony – hajol meg színpadiasan, majd kinyitja nekem az ajtót igazi úriember módjára.
– Köszönöm, uram! – szállok be a kocsiba, s miután Ő is beült mellém, felpörgeti a motort, és már el is indulunk a buli helyszínére.
A zene hangosan szól, amikor megérkezünk, és még ilyen hallótávolságból is tisztán lehet hallani Avicii – Wake me up című számát. Kipattanunk a járműből, és a bejárathoz igyekezünk, ahol már Marcus vár ránk egy vörös cicababával. Téves volt a megállapításom, miszerint kicsit meleg.
Beérve az udvarra hatalmas tömeg fogad, akik enyhén illuminált állapotban voltak, azonban minden jelenlévőben az a közös, hogy kezükben ott van a jól ismert piros pohár, ami a bulik elengedhetetlen kelléke. Néhányan ruhástól fürödnek, vagy a fűben állva azt képzelik, hogy síelnek, de akad egy olyan tömb is, ami aerobikórát tart? Igen. Hát ez fura! Tekintetem tovább vezetem a jelenlévőkön, míg meg nem találom Dylant, amint egy szőke csajjal flörtöl. Nyugi, Sophie! Nem fogod a hajánál fogva elráncigálni onnan. Ó, dehogynem!
Sietve indulok meg feléjük átvágva a tömegen, ami enyhén megnehezíti a dolgomat. Nem látják, hogy éppen most készülök megtépni egy csajt, mert rámászott a pasimra? Nem?
– Szia, Dylan! – mosolygok angyalian, ami inkább vicsorra hasonlít, de jelen pillanatban nem érdekel.
-Sophie? – néz rám meglepetten – Azt hittem nem jössz.
Ez nem ok arra, hogy megcsalj.
– Meggondoltam magam – mondom. Elvigyorodik válaszom hallatán, eltolja magától a csajt, és elém áll – Annyira sajnálom, Dylan! Nem akarlak emiatt elveszíteni.
– Nem fogsz – nyugtat meg, de nekem ez mégis kevés – Bármekkora hülyeséget is csináltál, itt leszek melletted. Gyere ide! – kitárja karját, amibe azonnal belesétálok, és beszívom Dy már jól ismert illatát.
– Hiányoztál! – motyogom.
– Te is nekem. – puszil hajamba – Táncolunk?
– Utálsz táncolni – állapítom meg.
– Most az egyszer kivételt tehetek.
Gyors csókot lehelek ajkaira, majd hagyom, hogy Dy maga után húzva bevigyen a tánctérre.
A körülöttünk lévő emberek egytől-egyik táncolnak, és élvezik az éppen szóló zenét, amiről nem lehet megállapítani, hogy most kezdődött el, vagy ez már egy másik szám, mivel a dallama ugyanaz, mint az eddigieknek.
A zene ütemére együtt mozgunk, közel húzódva a másik testéhez. Keze derekamon pihent, míg én nyakánál öleltem át, s jó ha arcunk között tizenöt centiméter távolság van, ami egyre csökkenni látszik.
– Szeretlek! – motyogom ajkaiba.
– Én is szeretlek!
Ajkait követelőzően tapasztja enyémre teljesen megfeledkezve a zenéről. Átadom magam az érzésnek, és minden habozás nélkül viszonozom csókját, ami már annyira hiányzott, mint Ő maga. Beletúrok hajába, és meghúzom tincseit, ami egy férfias morgást eredményez, de csókunkat nem szakítja meg.
– Újra együtt vannak a galambocskáink – hallom meg Bo vidám hangját. Morogva szakadunk el egymástól, sőt Bonnie gyilkos pillantásban is részesül Dy jóvoltából – Nagyon fárasztó, mikor fasírt van köztetek.
– Mert a te szerelmi életed nem az? – vonja fel a szemöldökét Heather
– Nem – válaszol.
– Amióta megjöttünk, csak hússzor találta meg a Nagy Őt. Sőt valami Monsieur Loup után koslat – sóhajt fáradtan Heather.
– Hogy mi után? – értetlenkedik Dylan.
– Ő nem mi, hanem ki. Láttátok már milyen segge van? – fogja két keze közé arcát – Táncos popsi, és az a csípőmozgás… Látnotok kell!
– Majd pont mellettünk fog elszambázni – gúnyolódik Heather.
– Ott van! – mutat egy felénk tartó szőke hajú srácra – Villants segget! Villants segget! – kántálja, és Loup megfordul, s tökéletes kilátásunk nyílik a fenekére.
– Hű! – nyögöm ki egyszerre Heatherrel. Formás, izmos és feszes. Bo seggideálja? Igen.
– Azt hiszem szerelmes vagyok! – mondja ki a sokat ismételt mondatát Bonnie.
– A seggébe – teszi hozzá Dylan
– Pontosan – bólint beleegyezően Bo.
– Szedd fel, Mr. Tökéletes Feneket! – biztatom.
– Már itt sem vagyok! – ezerwattos mosollyal az arcán indul meg a srác felé, aki még az eddigiektől is jobban rázza a fenekét.
– Tíz percet adok nekik – mondja Dylan.
– Max. öt perc – kontráz Heather.
Az idő éjfél körül járhat, és a buli most van a tetőfokán. Mindenki tombol, és a piák is rendesen fogytán. Dylannel újra a táncparketten vagyunk, és idétlenül táncolunk, bár a mozgásunkat rág nem nevezném annak. Sőt Heathert sem hagytuk ki a jóból, igaz már mezítláb vagyunk köszönhetően a magassarkúnak, amiben már állni sem bírunk, nemhogy táncolni, kivéve Bonnie-t, aki időközben ráhangolódott Monsieur Loup-ra, illetve Bo a srác fenekére, de ez csak részletkérdése, és élvezetes eszmecserét folytathatnak a formás seggekről? Minden bizonnyal.
– Ezt a számot Sophie Tate-nek küldi egy különleges srác azzal az üzenettel, hogy remélem neked is olyan sokat jelentett, mint nekem. Akkor szóljon David Guetta – Memories! – konferálta fel a DJ a soron következő számot.
Lefagyok. S döbbenetemben még táncolni is elfelejtek. Csak állok, és Őt figyelem. Őt, aki ezen az estén igyekszik tönkretenni valamit. A kapcsolatomat Dylannel. Talán erre gondolt, hogy ma megértem mit akar.
– Rohadj meg! – tátogom neki.
– Szívesen! – olvasom le szájáról a választ.
Chapter 6 - Promise me!
assan kezdem újra érzékelni a körülöttem lévő világot, azonban szememet továbbra sem tudom kinyitni, ahogy végtagjaimat sem vagyok képes mozgásra bírni, pedig minden erőmmel azon vagyok. Azonban feleslegesen küszködök még a legapróbb mozdulatért is, hiszen testem továbbra is mozdulatlan marad. Annyit tudok csupán, hogy a hátamon fekszem, és fejem iszonyatosan hasogat, mintha egy baseballütővel jól kupán vágtak volna, aminek a fájdalmához a másnaposság is társul. Kibaszott szar érzés! Mit meg nem adnék egy fájdalomcsillapítóért! Bár jó lenne, ha be tudnám venni. De az se lenne rossz, ha vénásan adagolnák belém. Most jól jönne Brandon csodaszere. Egyáltalán ez a neve? Bryon? Nem! Ha lenne egerem ezt a nevet adná neki Léna. Bár én csak patkányoznám. Mi is az a név? B-Br-Br-Bryan! Igen, ez az! Ha most itt lenne mellettem, biztos egy zacskóval ajándékozna meg, hogy elmúljon a fájdalom.
Sziréna. Üti meg fülemet a mentő hangja. Baleset történt?
Valószínűleg, te idióta!
Kivel?
Mintha nem tudnád…
– Jace, tarts ki! Mindjárt itt van a segítség – zokogja egy ismeretlen női hang. Vajon ki lehet Ő? S miért hullajtja miattam a könnyeit? Együtt utaztunk? Ő is megsérült vagy csak Én? – Sajnálom, annyira sajnálom! Nem kellett volna… – csuklik el a hangja.
Ki kell nyitnom a szemem! Látnom kell Őt!
Újra megpróbálom a lehetetlent, hiszen tovább erőlködöm, s valamilyen isteni csodának köszönhetően, szemeim kipattannak, így sikerül egy pillantást vetnem rá. Ruhája teljesen átázott, teste reszket, haja vizesen tapad arcába – fel se tűnt, hogy esik –, és kék szemeit könnyek mossák. Annyira ismerős nekem, főleg így meggyötörten. Talán korábban fájdalmat okoztam neki? Lehet. Mégis miért tehettem vele? Mi közünk volt egymáshoz?
– Úristen, Jace! – kapja szája elé egyik kezét, míg másikkal végigsimít arcomon. Ismerős az érintése, mintha egyszer már felpofozott volna, vagy mintha már több gyengéd pillanatunk is lett volna együtt. Különös. Ismerem, de mégse. Ha legalább a nevét tudnám… Akkor talán vissza tudnék emlékezni arra, hogy ki is Ő.
– Ki vagy? – szuszogom, de érzem, hogy nem bírom tovább. Fejem jobban hasogat, s mintha valami meleg folyadék gördülne végig arcomon. Vér, csakis az lehet. Erőtlenül próbálom meg letörölni magamról, azonban kezemet nem tudom addig felemelni, mintha valaki leszíjazta volna. Nem adhatom fel! Egy újabb kísérletet teszek rá, azonban megint sikertelenül, hiszen karom tehetetlenül hullik vissza mellém. Francba!
Pár másodperc elteltével a helyzet kezd rosszabbodni, mert érzem, hogy a hatalmas vérveszteség miatt, már nem sokáig fogok eszméletemnél maradni. Szemhéjaim egyre nehezebbek, s már gondot jelent, hogy nyitva tudjam tartani a szemeimet, de erőlködöm. Lustán pislogok párat, s mindegyik után, késztetést érzek arra, hogy lehunyjam, és ne nyissam ki többé.
~ Az a lány a gyilkosod, Jace. Meg kell bosszulnod, hogy meg akart ölni az egyik barátoddal együtt. – érkezik a válasz valahonnan, s a következő pillanatban mindent beterít a ragyogó fény, és egy vörös hajzuhatagú lány lép ki belőle fehér ruhában – Szia, Jace! Jó újra látni. Hiányoztam? – mosolyodik el.
– Sarah – lehelem, és ezzel egy időben minden beugrik. Már tudom, hogy ki sír mellettem, ahogy azt is, hogy autóbalesetem volt, és éppen a gyilkosommal beszéltem telefonon – Hogy kerülsz ide?
~ Érted jöttem – mondja – Bár reméltem, hogy legalább negyven évet várnom kell. Most csukd be a szemed, s mire kinyitod, minden a legnagyobb rendben lesz. Bízz bennem!
Feladom a küzdelmet, és hagyom, hogy szemem lecsukódjon, mert elhiszem neki, hogy ezután minden rendben lesz.
Egy sötét szobában találom magam, ahova semmilyen fény nem szűrődik be, s egyetlen zajt a hangom visszhangja szolgálja. Hiába megyek előre a koromsötétben, még az orromig sem látok el, így jobbnak érzem, hogy leüljek a helység padlójára, és végiggondoljam, hogy pontosan mi történt velem, s hogy hol vagyok most. Törökülésben helyezkedem el, könyököm combomon pihen miközben a fejem megtámasztom kezemen.
A gondolataim csak úgy cikáznak az elmúlt estéről. A buli, amire hivatalos voltam, a rengeteg dögös csaj őrjítően szexi, feszülős ruhában, amint a táncparketten kérették magukat, és a sok pia, amit mindenki rendesen vedelt. Csak egy tipikus házibuli volt, amit minden szombaton megtartunk, s néha egy éjszakás kalandokkal ér véget. Senki se panaszkodik emiatt, csak élvezi, hiszen a suli elitjével bulizhat, ami nagy megtiszteltetésnek számít, de én mégis magasról szarok az egészre. Egyszerűen csak belecsöppentem, mert a focicsapat kapitánya vagyok, és alanyi jogon jár nekem a kivételezés. A sok stréber házit ír nekünk, hátha ettől híres lesznek, de kicsit elszámították magukat. Max. annyit engedtünk nekik, hogy egyszer-kétszer velünk ebédelhessenek. Ám engem még ez is hidegen hagy. Bőven elég a tízperces szünet, hogy lemásoljam valakiről a házit, míg délutánt az edzéssel tölthettem, hiszen mindent meg kell tennem a sportösztöndíjért. Mondhatni hagyomány a családomban, hogy sportoljunk, s azzal sikereket érjünk el, de engem sosem vonzott az a világ.
Apám valószínűleg kitérne a hitéből, ha megtudná, hogy sosem akart a bátyám nyomdokába lépni. Sőt nagy eséllyel ki is tagadna. Szarok rá! Majd megélnék valahogy, és a tandíjat is kínkeservesen, de fizetném, hogy orvos lehessek. Ezért a kémiának és a biológiának szenteltem a maradék időm, sőt sokszor csajozás közben gyakoroltam, hogy milyen kémia van közöttünk, és persze a biológia is előkerült. Bár a legtöbb csaj, akikkel dolgom volt, mind elkényeztetett buta, libák, akik apuci pénzéből élnek, s csak a külsejükre adnak, sőt még melltartójuk mérete is nagyobb, mint az IQ-juk, de az ágytornában kitűnően jeleskednek. Viszont erre csak a pomponlányok vevőek. Sokszor hajlékonyságukkal kápráztatnak el minket, főleg egy bizonyos személy. Cassandra. Még a gondoltba is belebizseregek, amint eszembe jutott a legutóbbi légyottunk. Szinte még mindig katarzisban éreztem magam. Meg kell hagyni, hogy az ágyban nagyon tüzes tud lenni.
Ahogy lehunytam a szemem, megint magam előtt látom, hosszú szőke hajzuhatagát, halványkék szemét, és telt kebleit, amit előszeretettel hangsúlyoz. Egy igazi cicababa, aki fél, hogy letörik a műkörme, de ugyanakkor büszkén vállalja a vezető szerepet a suli életében. Mindenbe beleszól, s ha valami nem tetszett neki, intézkedik, hogy olyan legyen, amilyet akar. Sosem törődött másokkal, csakis magával, és a hírnevét mindennél jobban félteti, mégis minden pasi a nyálát csorgatja utána. De csak én kaphattam meg. Ő csakis az enyém volt, és senki másé. Egészen a buliig, mert képes volt lefeküdni Bryannel. Ribanc! De Bry se jobb, de legalább bemoshattam neki. De még mekkorát!
Önelégült vigyor jelenik meg arcomon, s ha tehetném, újra megnézném Bryan arcát.
~Nem kellett volna így megbántanod Őt, ha egyszer bejön neked. – csendül fel az angyali hang, és a következő pillanatban újra megjelenik Sarah fényt hozva magával. Arcán, mint mindig most is hatalmas mosoly virít, smaragdzöld íriszei, ezúttal szebben csillognak, és rakoncátlan vörös tincse a szemébe lóg.
– Ez nem igaz! – háborodom fel – Épp ellenkezőleg. Ki nem állhatom! Sőt…
~ Ismerlek, Jace, és tudom milyen az, ha tetszik neked egy csaj. – fojtja belém a szót – És szerintem tökélete pár lennétek együtt.
– Egy frászt! Láttad már, hogy milyen? Nem is értem, hogy bírja ki bárki is vele öt percnél tovább. – rázom meg a fejem.
~ Akkor nem panaszkodtál, mikor kék szemével téged nézed, pedig majd’ meg tudott volna fojtani az este folyamán. Sőt a csókját is élvezted azon a bulin. Kár letagadnod.
– Mit akarsz ezzel mondani?
~ Akár tetszik neked, akár nem, de Ő az a lány, aki visszahozhatja azt a Jace-t, akit ismertem, és szerettem, mert ez már nem Te vagy. – ejti ki fájdalmasan a szavakat, és szemében megjelenik a fájdalom, a bánat, a keserűség és a szeretet kínzó elegye, pont azok a dolgok, amiket azelőtt láttam, mielőtt a veszekedésünk után elviharzott, ami végül balesetbe torkollott. Az Én hibám volt, de mégsem egyedül voltam benne – Mennünk kell, mert a tanács már vár rád.
– A tanács? – nézek rá meglepetten.
~ Meghaltál, Jace! S most az Angyalok Tanácsa fogja eldönteni, hogy mi legyen a sorsod – feleli. Nem mondok rá semmit, csak csendben követem Sarah-t, miközben Ő folyamatosan magyaráz a szellemlétről. Kiskapukat oszt meg velem, amit szerinte jól fogok tudni használni, ha a tanács úgy dönt, hogy visszaküld az élők közé, hogy beteljesítsem a feladatomat, ami akármi lehet. De nekem csak egy célom van, bosszút állni rajtuk, amiért a halálom okozták. Melyikőjükkel kezdjem? A gyengébbel vagy a csapattársammal? Vagy egyszerre mindkettőjüket juttassam a halálba? Vagy hagyjam nekik, hogy végignézzék, ahogyan meghal a másik? Hm… Ez tetszik! Csoportos halál.
– Sarah! – szólalok meg hirtelen
~ Hm?
– Meg akarom bosszulni a halálomat – mondom – Vissza kell jutnom az élők közé.
~ Ez nem így megy! Ha van hátrahagyott dolgod, akkor visszaküldenek, amúgy meg a leélt életed alapján döntik el, hogy mit érdemlesz. Azonban volt egy szellem, akinek megengedték a bosszút. Hatalmas árat fizetett érte, de Őt nem érdekelte – magyarázza – Most kitaszítottként él tovább, egy fekete szobában, ahova semmi és senki nem tud bejutni. Sőt olykor még az angyalok tüzet küldenek rá, hogy emlékeztessék arra, milyen fájdalmat éltek át azok az emberek, akiket megölt. Mindenkit az Ő példájára büntetnek meg. Te is így járnál.
– Nem érdekel! Csak az, hogy holtan lássam Őket – jelentem ki határozottan.
~ Jace, ez őrültség! Nem akarhatod úgy végezni!
– Már mondtam, minden vágyam, hogy holtan lássam őket.
Először nem reagál rá semmit, mintha gondolkozna valamin, azonban néhány perc elteltével Sarah hirtelen megáll, ezzel engem is megtorpanásra kényszerítve.
~ Egy feltétellel elmondom a kiskaput, ami segítségével véghezviheted a bosszúd. – néz mélyen a szemembe.
– Bármi is az, megteszem – felelem habozás nélkül, mire halványan mosolyra görbülnek ajkai.
~ Ígérd meg, Jace, hogy vigyázol rá! – kér Sarah, és átnyújt egy fényképet. Nem nézem meg rögtön, csak helyeslően bólintok. Nem tudom, hogy kire gondolt, de bárki is legyen az, megvédem, és vigyázok rá, ahogyan neki ígértem – Nézd meg, hogy ki az!
Megfordítom a kezemben található képet, amire azonnal rápillantok, de amint meglátom, hogy kit ábrázol, és kiesik a fotó a kezemből.
– Miért pont Ő? – kérdezem ridegen.
~ Mert Ő az a lány, aki visszahozhatja a régi Jace-t, akit annyira szeretek.
Chapter 8 - What the hell is going on?
Óráknak tűnnek a másodpercek, míg Bonnie újra megszólal kérdésem után, de még így sem értem tisztán, hogy mit mond, pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy megtudjam kérdésemre a választ. Bár az sem könnyíti meg a dolgomat, hogy Bo szinte mindig belezokog mondandójába, ahogy túl hangos a háttérzaj sem, hogy meghalljam barátnőm hangját.
– Bo – kezdem viszonylag nyugodtan, holott nagyon ideges vagyok, amit Ő nem lát ellenben Dylannel, aki azzal próbál lenyugtatni, hogy szabad kezemet cirógatja. Ám mielőtt folytatnám azt, amibe belekezdtem, Bonnie helyett valaki más szól bele a telefonba. Meglepettségemben majdnem kiejtem kezemből a készüléket, s csak akkor térek észhez a döbbenetből, amikor sokadjára is nevemen szólongat.
– Bonnie-t bízd rám! – mondja Heather, s bár még mindig nem értem, hogy hogyan került oda, amikor Bo csak nemrég szólt nekem, hogy mi történt – Ezt a mobilod kapcsold ki, és Dylannek is szólj, hogy tegye ugyanezt. Ha bármi van, a másikon hívlak.
– Mi a franc folyik itt, Heather? – kérdezem bosszúsan.
– Később mindent elmagyarázok, de most be kell adnom a zsaruknak, hogy Bo poszttraumatikus sokk alatt áll, ezért nem fog tudni válaszolni a kérdéseikre azzal kapcsolatban, hogy hogyan borult fel Jace kocsija. – hadarja egy szuszra – Várj, van még valami. – jut hirtelen eszébe – Mondd meg Demarcunek, hogy Il est mort.
– Il est mort? – utánozom borzalmas francia kiejtéssel, mire Dy elengedi a kezemet, és idegesen beletúr a hajába – Mi folyik itt, Heather? – ismétlem meg a kérdésem.
– Ne most, Sophie! – morogja – Nálatok egy óra múlva. – s megszakad a vonal.
Ezt nem hiszem! Rám csapta? Képes volt lerakni? Ajánlom, hogy értelmes magyarázattal álljon elő!
– Mit mondott? – kérdezi Dylan, de nem néz rám, hanem az új szobámat veszi jobban szemügyre. Biztosan tud valamit, csak nekem nem akarja elmondani.
– Beadja a zsaruknak, hogy Bo sokkos állapotban van, és ki kell kapcsolnunk a telefonunkat – mondom végül – Tudod, hogy kire vonatkozik a francia mondat, igaz? – érdeklődöm kicsit félve a válaszától.
– Igen. – bólint.
– Mit tudsz Jace felborult kocsijáról? – szegezem barátomnak a kérdést.
– Valaki leszorította az útról.
– Honnan tudod? – faggatom tovább.
Nem válaszol.
– Mondott még valamit? – pillant végre rám, ezzel kikerülve a kérdésemre a választ. Valaki árulja el végre, hogy mi a franc folyik itt!
– Marcus! – rontok ki a szobámból, amint eszembe jut, hogy neki is át kell adnom egy üzenetet. Talán Ő is tudja, hogy mi történt, és hajlandó is lesz elmondani nekem.
Az előbb említett srác szobájához indulok, s amennyire csak tudom, sietősen szedem lábamat, és mikor végre odaérek, egy érdekes beszélgetést hallok meg nyitott ajtaján keresztül.
Először csak a hallgatózással próbálkozom, de így sem hallom tisztán, hogy kinek mondja, ezért halkan jobban kitárom az ajtót, és szinte már lopakodva lépem át a küszöböt, s magamban azon imádkozom, hogy ne halljon meg, és elkerüljem a lebukást.
– Nem ez volt a terv! Kibaszottul elcseszted! – járkál idegesen a helységben Demarcus, miközben a telefonjába ordít – Baszd meg, Jace! – túr mérgében hajába – Csak hívj vissza, oké? – teszi le a mobilt – Francba!
Dühös hangjától összerezzenek, és csak fáziskéséssel jut el a tudatomig, hogy közel állok a lebukáshoz. Semmi esélyem és időm sincs, hogy észrevétlenül kiosonjak innen, mielőtt még feltűnne neki jelenlétem, ezért úgy teszek, mintha csak a szobáját jöttem volna csodálni, ami nem a megszokott fiúszoba, a maga zöld falaival. Tekintetem végigfuttatom a bútorokon, amik jóval sötétebbek az enyémnél, és az elrendezésük majdnem ugyanaz, csupán az ágy és az íróasztal van felcserélve. Ám mégis a legszembetűnőbb dolog, hogy rend uralkodik a helységben, hiszen semmilyen széthagyott gatyák, zoknik és egyéb dolgok nincsenek a földön. Falain sincs túl sok kép egy-két poszter kivételével. Velem szembelévő bal sarokban egy fekete dobfelszerelés található, amin a neve áll csupa nagy betűvel. Hát persze, Ő a Fatal Calamity dobosa.
Tipikus amerikai filmekbe illő népszerű srác kellő mennyiségű egóval, aki mellesleg hangszeren is játszik. Már csak egy barátnő kell neki, s akár Jace helyét is átveheti, mind a csapatban, mind a suli életében. Hm… Talán pont ezért halt meg Jace. Elege lett Marcusnak, hogy Ő csak a másodhegedűs, ezért tett ellene, hogy többé ne legyen így. Nem is csinálta rosszul, mivel a tegnapesti bunyó Jace és Bryan között elég okot ad a rendőröknek, hogy azt feltételezzék Bry volt a tettes. Ezért kell átadnom neki azt a háromszavas mondatot. Várjunk csak! A mort ismerős.
Meghalni! – ugrik be. Szóval angolul azt jelenti, hogy meghalt? Ez nem lehet igaz.
Gyorsan megrázom a fejem, hogy elvessem ezt az eszemet ötletem, miszerint mostohatestvérem képes lett volna megölni legjobb barátját, amikor az is lehet, hogy csak baleset miatt halt meg. De akkor hogy került oda Bo, és Heather honnan tudta? Itt valami nagyon bűzlik.
Tovább nézegetem Marcus „birodalmát”,s megint sikerül kiszúrnom a legfontosabb dolgot, ami Demarcus szobáját a legjobban jellemzi. Tükrök. Tükrök mindenütt. Egy az ágyával szemben, felett és mögött – nem akarom tudni, hogy miért van neki ott is –, az éjjeliszekrényén is található egy, sőt az íróasztalával szemben is, ahogy még szekrényei is azokkal rendelkeznek. Öö… Ezen meg kellett volna lepődnöm? Nem, nem hiszem.
– Soph? – felkapom a fejem becenevemre. Mióta is becéz? – Mit keresel itt?
Most légy okos, Sophie!
– Öö… Csak érdekelt a szobád. – füllentem – Azt hittem sokkal kupisabb, és… – megrázom a fejem – Nem, pont ennyi tükörre számítottam.
Elneveti magát.
– Sajnálom, hogy egy kis csalódást okoztam, de ez a feltétele, hogy ennyi tükröm legyen. – rántja meg a vállát.
– Az ágyad körül nincs kicsit túl sok? – vonom fel a szemöldököm.
– Nem – válaszol sejtelmesen, majd nyelvével benedvesíti ajkait, mintha kiszáradt volna – Tudod, szeretem nézni magam benne, mikor… – elharapja a mondat végét, de nem kell befejeznie, mert így is tudom, hogy mire gondolt – Meg reggel az ágyból csodálhatom magamat, ha meg felülök, akkor előröl és hátulról is láthatom milyen felségesen nézek ki.
Khm… Ego.
– Ez fantasztikus! Hogy nekem miért nincs? – kérdezem ironikusan.
– Gondoltam, hogy kapsz tükröt, de nem érdemled meg.
Nem érdemlem meg? Mi van?
– Egy valamit nem értek. Miért nem vagy koszos? – kíváncsiskodik.
– Ha arra a trutyira gondolsz, aminek a nyakamba kellett volna esnie, mikor befeküdtem az ágyamba, akkor rossz hírem van. – mosolyodom el sunyin – Korábban kell felkelned, ha meg akarsz szívatni.
– Most hol van? – forgolódik – A szekrényem felett vagy az ajtónál?
– Jobb helyet találtam neki. – kacsintok. És három, kettő, egy…
George ordítása zeneként hat fülemnek, főleg, mikor Marcus nevét kiáltja, főleg, hogy ez azt jelenti, hogy bejött az ötletem.
Igen, anyáék fürdőjében helyeztem el Marcus „ajándékát”, s hogy a szüleink biztosak legyenek róla ki a tettes, elrejtettem a vödörben valamit, ami „drága testvérem” tulajdona. Szívesen.
Marcus apja paprikavörös fejjel ront be a szobába, miközben hajában giliszták vannak, s valami undorító folyadék csepeg le róla. Huh! Még szerencse, hogy nem Én kaptam.
– Marcus! – sziszegi fogai közt – Elfogadom, ha nem szereted Angie-t, de azt már nem tűröm el, hogy ilyen pitiáner csínyekkel elüldözd Őt. Vegyél példát Sophie-ról! – mutat rám – Megtehetné, hogy elkerget, ahogy eddig csinálta, de mégsem teszi meg.
Demarcus jóvoltából csak szúrós pillantást kapok, miközben édesapja leszidja csínyéért.
– Megszoksz, vagy megszöksz. – tátogom neki, és igyekszem visszatartani mosolyomat. Kettő – null nekem.
-Sophie! – hallom meg anya fojtott hangját, mintha sírna. Azonnal kimegyek Marcus szobájából, s a keresésére indulok. Szerencsémre, már a folyosón belebotlok, viszont a gyanúm tényleg beigazolódott: sír.
Chapter 10 - We have to lie
Meglepetten pislogok rá, s kissé hihetetlennek tartom, hogy ennyire emlékezzen rá, hogy szombaton viseltem-e nyakláncot vagy pedig nem. Mármint tudom, hogy ivott, és basszus Ő is pasiból van, szóval egy olyan apróság, mint egy ékszer simán elkerülheti a figyelmét. Bár ez akkor is igen gyanús, hogy ellenem bármiféle bizonyíték legyen, hacsak… hacsak nem valaki oda rakta. És ki az, aki ezt könnyen megteheti? Nem más, mint Dylan, hiszen Ő mindenféle gond nélkül hozzáférhet a nyomozás aktáihoz és a bizonyítékaihoz, főleg, hogy az apja, Derek vezeti az ügyet, s ahogy tegnap is mondta: meg tudja hamisítani, vagy éppen el tudja tüntetni, ezzel mást bajba keverve. De vajon Dy képes lenne erre? Mármint, hogy engem mártson be más helyett?
De még mennyire! – szólal meg idegesítő belső hangom. Most komolyan, nem bírt volna csendben maradni? – Lásd be, Sophie, hogy Ő tette oda az „S”medálos nyakláncodat.
Ó, dugulj el! – förmedek rá „belső Sophie-ra”. Akkor sincs igaza! Dylan sosem törekedne az Én besározásomra, de mi van, ha mégis? Nem! Muszáj elvetnem ezt a képtelen feltételezést, hogy Ő rakta a bizonyítékokhoz a tőle kapott ékszert. De mi van, ha a belső hangom jól mondta, és engem akar bűnösnek beállítani? Ó, cseszd meg „belső Én”! Kellett neked kételyeket ébresztened bennem.
Azonban a tegnapi nap elég okot ad arra, hogy kételkedjek, hiszen mindenki furcsán viselkedett Dylantől kezdve egészen Heatherig. Ők biztos tudnak, vagy rejtegetnek előlem valamit. És Bo? Nála nincs is ártatlanabb, még Jace-t se utálta, sőt semmi oka nem volt, hogy megölje, kivéve...
– Honnan tudod? – annyira elmerültem a saját gondolataimban, hogy fel se tűnt, hogy feltettem neki egy kérdést, ami kissé bizalmatlanul hangzik a számból, mintha meg akarnám azzal vádolni, hogy Ő tette a bizonyítékok közé a nyakláncomat. Viszont az is igaz, hogy se ezt, se az ellenkezőjét nem tudom igazolni. Így kénytelen vagyok bízni a szavaiban, amik vagy igazak, vagy hamisak lesznek.
– Ugye, nem hiszed azt, hogy Én tettem a bizonyítékokhoz? – tekintete elhidegül, s ugyanebben a pillanatban keze lehull derekamról, majd idegesen beletúr a hajába. Nem néz rám, inkább a távolba mered, és igyekszik kerülni a tekintetem, mintha ezzel azt akarná sugallni felém, hogy Ő volt… Ennek fényében nem válaszolok kérdésére, és ezzel csak megerősítem a feltételezett válaszával kapcsolatban – Ennyire már bízhatnál bennem! – csattan fel, és újra megajándékoz barna íriszeivel – El akartam venni, mielőtt apa visszatért volna, hogy ne kerülj nagyobb pácba, de már dokumentálták, és ha ellopom, akkor… – nem fejezi be a mondatot, de tudom, hogy mire gondol. Egyből Őt vennék elő, és tettestársként lecsuknák, s azzal, hogy ellopja a nyakláncot, csak azt bizonyítaná be, hogy Én öltem meg Jace-t, és Ő csak fedezni akar egy gyilkosságban.
– Dylan – félve ejtem ki a nevét, de, mintha Ő meg sem hallaná, és engem kikerülve elindul a suli felé. Mérgemben dobbantok egyet, majd a srác távolodó alakja felé fordulok.
Ez mostantól mindig így lesz? Folyton veszekedni fogunk, és a másikat fogjuk vádolni, míg végül egyikőnk sem fog megbízni a másikban, s végérvényesen szakítani fogunk? Talán ez lesz a sorsa a kapcsolatunknak, de ez ellen még tudunk tenni, viszont ehhez tisztáznunk kell a dolgokat, amik a nemrég derültek ki. Vajon képesek leszünk felnőtt módjára megbeszélni, és végleg lezárni ezt a zűrös időszakunkat, vagy „közös” megegyezés alapján külön utakon folytatjuk? S ha utóbbi történik, akkor valaha is lehet-e még olyan a kapcsolatunk, mielőtt járni kezdtünk?
Elhessegetem a gondolataimat egy gyors fejrázással, hogy még időben utolérhessem Őt. Szinte egyből Dylan után rohanok, s épphogy sikerül elkapnom a csuklóját, ezzel megállásra kényszerítve, de először nem vesz rólam tudomást. Majd mintha szívességet tenne, úgy fordul meg, és emeli rám, azokat a gyönyörű csokoládébarna szemeit, amik most kissé hűvösen csillognak, ami mellett a megbántottság is tükröződik.
Elengedem a karját, s egy lépést hátrálok, hogy jobban láthassam Őt, de Dylan addigra elkapja a tekintetét – ma már másodszorra, és a távolba mered. Én is arra fordítom a fejem, s meglátom, hogy Bonnie és Heather felénk közeledni feketében
Bo, mint mindig, most úgy néz ki, mintha épp egy divatmagazin fotózásáról jött volna. Fekete egy ujjas ruhát, s hozzá illő magassarkút visel, és öltözetét egy fekete masnis nyaklánccal és ugyanolyan színű karkötővel egészítette ki. Ellenben Heatherrel, aki hozta a maga lázadóbb stílusát. Fekete topot öltött magára, és nadrágja még a szokottnál is szakadtabb, bőrdzsekije lázadókorszaka elejéről való, hiszen szinte csak egy egyszerű fekete dzseki,hiszen szegecsmentes. Bőrkarkötője csillagszegecsekkel díszített,fülbevalója egy kereszt, és egyetlen színt nyaklánca ad, amin egy gitárpengető van, aminek ugyan fekete az alapja, de pirossal rajzolták rá a halálfejet és a körülötte lévő tüzet. És persze szegecses, acélbetétes bakancsa ugyanúgy lábbeliként szolgál, minthogy megszokhattuk tőle.
Visszafordulok Dy felé, aki legnagyobb meglepetésemre engem néz, mégsem szólal meg, ahogy Én sem. De mindketten tudjuk, hogy az idő sürget minket, s ha ideérnek a barátaink, akkor nem fogjuk tudni megbeszélni a nyakláncos ügyet, ami egy kisebb vitába torkollott. Bár talán jobb is, hogy suli utánra marad.
– Van alibid?
– Hogy? – kapom fel a fejem Dy kérdésre, s be kell, hogy valljam, nem erre számítottam, hanem valami olyasmire, ami a kettőnk dolgával kapcsolatos.
– Mert, ha nincs, akkor azt is mondhatjuk, hogy velünk voltál – mondja.
– Nem kell. – rázom meg a fejem. Senkinek nem kell tudnia, hogy hol voltam akkor… – Van valaki, aki tudja igazolni, hogy merre jártam – felelem. De nem fogja. Különben sem számít, hogy eggyel több vagy kevesebb hazugság hagyja majd el a számot.
Halvány mosoly jelenik meg Dylan arcán válaszom hallatán, s bár még mindig mérges rám, mégis megajándékoz vele. Azonban ettől csak dühösebb lesz rám, ha elmondom a rendőröknek, hogy hol voltam, mikor Jace örökre lehunyta a szemét. Azután már tényleg nem tud kihúzni a csávából. Sőt nem is hagynám neki, mivel ez az egyetlen mód rá, hogy végre kiderüljön minden…
– Soph, suli után muszáj, hogy beszéljünk – szólal meg újra – Azelőtt szeretnéd, hogy bemész Marco-hoz, vagy azután.
– Inkább utána, ha nem gond – válaszolom. Igazság szerint lyukasban akartam meglógni, de mivel nincs kocsi, amivel bemehetnék a kórházba, ezért kénytelen vagyok hazamenni, és csak utána meglátogatni apát, bár amilyen makacs, és amennyire utálja az angolt, a nővérek és az orvosok idegeire mehetett, főleg anyáéra, hogy még az Ő kedvéért sem hajlandó megszólalni a világnyelven.
– Mivel tudsz nekünk szolgálni, Dylan? – érdeklődik Heather érkezésével egyidőpontban, majd válltáskáját egy gyors mozdulattal ledobja a földre, ami hangos puffanással ér földet.
– A híváslista, és két alvázszám – válaszol Dy, s máris táskájában kezd kotorászni valami után, amit pár perc keresés után meg is lel. Egy félbehajtott papírt húz elő, amit kettéhajtva elénk tárulnak az alvázszámok. Szinte azonnal kitépem a lapot Dylan karmai, és jobban szemügyre veszem. Elsőre nem ugrik be, hogy milyen fajta kocsikról van szó, de többszöri olvasás után rájövök, hogy az egyik egy Renault Megane, míg a másik egy Mazda–3.
– Ha megvan a két kocsi, akkor a tetteseket miért nem fogták még el? – teszem fel a kérdést, mire mindhármójuk meglepett pillantással ajándékoz meg – Ez a kocsik egyik azonosítójele. Minden kocsi saját alvázszámmal rendelkezek, természetesen a márkára jellemző számok, betűk előfordulnak, de két azonos kocsinak is más az a szám-és betűsor – magyarázom.
– Honnan tudsz, Te erről ennyit? – érdeklődik Dy meglepettséggel a hangjában.
– Említettem már, hogy apa enyhén szólva autóbuzi, és ezzel is foglalkozik? – vonom fel a szemöldököm – Egyébként, ha bemegyünk egy vizsgaállomásra, és valahogy sikerül megkérni a tulajt, hogy nézze meg nekünk, hogy melyik kocsinak ki a tulajdonosa, akkor hamarabb a tettesek kilétére bukkanunk, hacsak nem kölcsönzött kocsik. Akkor bírói végzés kéne. – húzom el a szám.
– Vagy egyszerűen betörök a rendőrség adatbázisába, és kikeresem a járművek tulajdonosainak a nevét. – rántja meg a vállát Dylan. Persze, mert ennyire félvállról kell venni ezt az egészet, főleg, ha a tűzzel játszunk, és köztudott, hogy akkor könnyen megégethetjük magunkat.
– Ezt ne itt beszéljétek meg! – hallom meg Marcus hangját a közelünkből, és felé fordulok. Zsebre tett kézzel áll a falnak dőlve, miközben minket figyel, s egy hamiskás mosollyal ajándékozza meg társaságunkat. Vajon mióta állhat ott, és hallgatózhat? S hogy nem vettük észre, hogy megjelent a színen, pont úgy, mint tegnap? – Hadd találjam ki, hogy kik szerepelnek a híváslistán – szólal meg néhány perc csend után nagy pökhendi hangsúllyal – Mi öten és Bryan, valamint Cassandra.
Dy elkerekedett szemmel néz barátjára, s a következő pillanatban az történik, amire senki sem számít. Dylan a pólójánál fogva megragadja Demarcust, és hozzávágja a falhoz teljes erejéből, mire Marcus arca eltorzul a fájdalomtól, s kezeit összeszorítja maga mellett.
Dy ökölbe szorított kézzel méri az első ütést Demarcus arcába, s hiába fordítja el a fejét mostohatestvérem, hogy elkerülje az arcát érő csapást, barátom keze sajnálatos módon célt ér egyenesen a szája sarkában, s ahol Dylan ujjpercei az alsó ajkát érintik, ott vér fröccsen ki. Majd szája sarkában lefolyik. Ezt már Marcus sem tűri tovább, és lefejti Dylan kezeit pólójáról, majd viszonozva a gesztust, Ő is megcélozza barátja arcát, azonban Dy sikeresen kitér az útjából, bár válltáskája kissé hátrarántja, és majdnem hátraesik.
– Csak ennyit tudsz, Benson? – dobja a földre táskáját Dylan, ami hatalmas puffanással ér földet. Marcus is megszabadul a fölösleges súlytól a vállán, és újra ellenfelére veti magát. Egy jól célzott ütéssel eltalálja Dy állkapcsát, s a fogak összekoccanásának hangjára mindenki felénk kapja a tekintetét.
Dylan kicsit megtántorodik, és letörli a száján lévő vért, de ez nem riasztja vissza attól, hogy újra Marcusnak essen. Barátom újra behúz egyet Marcusnak, aki az ütéstől meggörnyed, mégsem hátrál ki a verekedésből. Dylan nem tétlenkedik tovább, hasba térdeli barátját, aki vérszemet kap, majd egy ügyes mozdulattal leteríti a földre Dylant, és teljes erőből püfölni kezdi. A kocka a harmadik ütés után fordul, s Dylan maga alá gyűri Demarcust, ám ezúttal Ő veri teljes erejéből Marcust.
– Dylan, állj le! – ordítok rá, és a háta mögé rohanok. Ütőkezét lefogva próbálom meg leszedni Marcusról, azonban Én kevésnek bizonyulok. Segélykérően pillantok Heatherre, aki szinte azonnal mellettem terem, és segít lecibálni barátomat mostohatestvéremtől. Míg mi ketten Dylant fogjuk le, hogy nehogy megint Marcusnak essen, addig Bo a földön fekvő srácnak segít.
– Eressz el, Sophie! – förmed rám – Ő a gyilkos, különben honnan tudná, hogy azok a nevek szerepelnek a híváslistán?
– Nem öltem meg a legjobb barátomat! – ordít Marcus, és kiszabadítja magát Bo karmai közül – Különben is, az alibimnek még Te is hinni fogsz. – mosolyodik el sunyin. Persze, hogy hinni fog, főleg, ha megtudja, hogy ki az…
Dy kérdő tekintettel néz rá, de Demarcus nem válaszol, csak ugyanazzal a sunyi vigyorral néz rá.
– Menjünk be, hogy órák előtt le tudjátok mosni a vért az arcotokról – szólal meg Heather. Dylan és Marcus morgás kíséretében egyeznek bele barátnőm ötletébe, mégsem mozdulnak meg rögtön, hanem
néhány perc erejéig farkasszemet néznek egymással, majd csak utána indulnak meg a bejárat felé, s hogy nehogy megint összeverekedjenek, közéjük állok, és megfogom Dy kezét, ezzel is nyugtatva, mire elkezdődik az első óránk, nyoma se legyen dühének. Bár azt nem tudom, hogy felrepedt száját és a szeme alatt éktelenkedő monokliját, hogyan fogjuk kimagyarázni.
Kivágódik előttünk a suli ajtaja, ahogy Dy belöki, s amin belépve elég feltűnő jelenségként szolgálunk, mivel mind az öten teljesen feketében jelentünk meg, Demarcus és Dylan arca véres, s ha ezzel még nem vontuk eléggé magunkra a figyelmet, akkor Jace hiányával garantáltan érdekes látványt nyújthatunk –, főleg, hogy Jace és Marcus elválaszthatatlanok – a folyosón lézengő diákok számára, akik csodálkozva kémlelik ötösünket, és végig egy embert keresnek tekintetükkel, azt, akit soha többet nem láthatnak. Bár akadnak olyanok is, akik csapatunk két férfitagjának az arcát figyelik, és azt próbálják kitalálni, hogy mi történhetett.
Ahogy sétálunk a mosdó felé, hallani lehet, ahogy összesúgnak a hátunk mögött, és megbámulnak minket jobban, mint általában, bár elvétve a szombati bunyóról is lehet hallani, s hogy Jace-t mennyire szexinek találták felrepedt ajkakkal és dühösen villogó kék szemével.
– Menjünk be veletek, vagy kibírjátok azt a két percet egymás mellett? – érdeklődik gúnyosan, felvont szemöldökkel Heather a férfi wc előtt állva.
Nem érkezik válasz sem Marcus, sem Dylan részéről, ezért útjukra bocsátjuk őket, s amíg megmossák arcukat, és rendbe szedik magukat, addig Mi „őrt álluk”. Heather melle előtt összefont karral kémleli a folyosón lézengőket, mintha keresne valakit. Tekintetével ölni tudna, de szeme többször is megakad Jace szekrényén, mintha azt várná, hogy tulajdonosa kinyissa, holott Ő is tudja, hogy ez többé már nem lehetséges.
– Bo, fedeznél matekon? – teszi fel váratlanul a kérdést barátnőm, de tekintetét továbbra sem szakítja el a szekrénytől.
– Tudod, hogy mennyire kedvel a tanár. – húzza el a száját Bonnie.
– Szarok rá! Egy igazolatlan meg úgyis kell. – rántja meg a vállát nemtörődöttséget színlelve Heather.
Szerencsére nem ismerem a matektanárukat, de eddig semmi jót nem hallottam róla, sőt kilencediktől kezdve pikkel Heatherre máig ismeretlen okok miatt, s lázadókedvű barátnőm előszeretettel bosszantja fel órán, sőt legszívesebben be se járna matekra, de mivel érettségiznie kell belőle, ezért végigszenvedi azt a negyvenöt percet. Persze, házit sosem ír, mindenből csak egy példát ír le, és próbál nem elaludni, s legszívesebben zenét hallgatna, de a házirend tiltja, és az utolsó évben nem szívesen zsebelne be egy szaktanárit, mint az előző években. Ennek ellenére szinte csak ötösei vannak matekból, ami mindenki számára rejtély, hogy hogyan lehetséges ez. De ha őszinték akarunk lenni, akkor talán azzal magyarázhatnánk ezt, hogy Heather titokban egy igazi matekzseni, aki egyben lusta is.
– Mire készülsz? – érdeklődöm.
– Feltöröm Jace szekrényét, hátha onnan megtudhatunk valamit, ami még közelebb juttat a gyilkosához – válaszol. Szétnéz a folyosón, hogy mennyire tiszta a terep, hátha még első óra előtt megtud valamit.
– Én... Én hallottam őket – szólal meg cérnavékony hangon Bo, s egyből felé fordulunk. Tekintete fátyolos, ajkai remegnek – Hallottam, ahogy valamelyikük azt mondta, hogy Jace mindenért megfizet – hangja elcsuklik, és könnyei is a felszínre törnek, amiket egy gyors mozdulattal letöröl, de máris új sós cseppek jelennek meg szeme sarkában, amik végigfolynak arcán, de ezeket már nem akarja eltüntetni. Egy lépést teszek felé, hogy megvigasztalhassam, amikor a mosdó ajtaja kivágódik, és Demarcus masírozik ki rajta Dylan társaságában, s amint meglátják a sírdogáló Bonnie-t, megtorpannak. Értetlenül néznek rám, majd Heatherre, mintha Mi bántottuk volna meg, de amikor Heather eltátogja neki legjobb barátja nevét, hirtelen mindent megértenek, és Marcus keserű mosollyal az arcán Bo felé fordul.
– Hé, ne sírj! – szinte azonnal Bo előtt terem a srác, és szorosan a karjaiba zárja, s hátát simogatva próbálja nyugtatni. Nem hallom, hogy mit duruzsol barátnőm fülébe, de hatásosnak tűnik, mivel Bo már nem rázkódik annyira a sírástól, és Demarcus is lassabban és lágyabban cirógatja Őt, amit máskor Dylan tenne. Ő vigasztalná, és nem Marcus.
Ha megfogott a prológus vagy csak kíváncsi vagy a történet végére, érdemes benézned erre a blogra!
A lelátón ülünk, és a bemelegítést figyeljük, amikor megjelennek a pomponlányom Cassandra Holttal az élen. Talpnyalói szorosan a nyomában, s mint valami bólogatókutyák Cassandra minden szava után bólintanak, mint akiknek idegrángásuk van.
Időközben az edző két csapatra bontotta a társaságot, hogy a kilencedikeseknek, akik szeretnének bekerülni a csapatba bemutatót tartsanak. Nem tudom, hogy Jace és Dylan véletlenül vagy szándékosan került-e külön csapatba, de mint nap elején most is gyilkos szemmel méregetik egymást.
Az edző megfújja a sípot, és elkezdődik a játék. Max, azt hiszem így hívják, hátrapasszolja Dylannek, aki sikeresen elkapja, és őrült módjára rohan, hogy pontot szerezzen.
– Hajrá Dylan! – szurkolok neki, mire legcsábosabb mosolyával ajándékoz meg, s az eddigiektől is gyorsabban fut.
Jace is meghallja hangom, bár Ő egy grimasszal ajándékoz meg. Nevetve fogadom kedves gesztusát, és tovább buzdítom Dylant. Miután a sztárjátékosnak is leesik, hogy ellenfele mindjárt pontot szerez, utánairamodik, s annyira nem figyel semmire, hogy beleütközik csapattársába, és mindketten elterülnek a földön.
A védőöltözetnek köszönhetően egyikőjüknek sem esik baja, bár szerintem Jace-nek megsérült a büszkesége.
Elsőként Jace áll fel, s nem foglalkozva az edzéssel éppen a pomponlányokhoz igyekezik, akik előttünk illegetik magukat. Jace biztos egy boszorkány puszira vágyik, hogy jobban legyen. Cassandra már csücsörít is, de a srác elmegy mellette, és felsétál a lépcsőn egészen hozzánk.
– Mi a francot keresel itt? – mordul rám. Sisakját lekapja fejéről, s eddig tökéletes haja vizesen homlokára tapad, és arca is piros, de nem a méregtől.
– Élvezem, hogy bénázol – mosolygok angyalian, amitől a pumpa jobban felmegy benne. Keze ökölbe szorul, de azonnal szét is nyitja. Gyilkosan méreget, de nem vág vissza. Valami nem stimmel vele. Kérdőn Heatherre nézek, aki Jace-t méregeti.
– Többet ne gyere ide, Sophie! – szűri fogai közt.
– Nem te mondod meg, hogy mit csináljak! – állok fel idegesen. Nem az apám, sem a testvérem, hogy parancsolgasson nekem.
– Jace, edzés van! – ordítja az edző, de ez Őt hidegen hagyja.
– Leszarom! – szól vissza hasonló hangnemben – Tűnj el, Sophie! – megfogja a vállamat, és tolni kezd kifelé. Nem érdekli, hogy mennyire nevetséges, amit csinál, mert neki mindennél fontosabb, hogy lelátón kívül legyek. De nem hagyom magam. Kezem övére teszem, és megpróbálom lefejteni magamról, azonban nem nagyon sikerül, mert gyengének bizonyulok hozzá képest. Hátra pillantok, hogy mennyi van még a lépcsőig, mire halk sikoly szökik ki számon, és szívem is őrült tempóban kezd verni. Le akar lökni. Ó te jó ég!
– Jace, Ő nem Sarah! – kiált utánunk Heather, mire megáll, de továbbra sem enged el. Megkönnyebbülten lélegzek fel, s hálát adok Heathernek, amiért utánunk kiáltott.
Lehunyom a szemem, s el sem merem képzelni, mi lett volna ha... ha nem szólal meg barátnőm. Térdem remeg, és érzem, hogy nemsokára felmondja a szolgálatot.
– De lehetne... – morogja.
Szemem azonnal kipattan, és csak azt ismétlem magamban, hogy olyan lehetnék, mint Sarah... Miért? Miért hasonlít hozzá? Két különböző ember vagyunk, akkor miért? Ha megkérdezném valószínűleg elengedne, és hagyná, hogy leguruljak a lépcsőn, csak mert kimondtam a nevét. Még a gondolatba is beleborzongok.Nem tenne ilyet, vagy mégis?
Jace hátam mögé néz, majd kék íriszeit rám emeli. Látja rajtam, hogy reszketek, és nem azért, mert hideg van, hanem a majdnem halál miatt, amit a beton okozott volna.
– Sophie, jól vagy? – hallom meg Dylan hangját. Jace meggyengült szorítását kihasználva ledobom magamról kezét, megfordulok, és Dylanhez rohanok, aki tárt karokkal vár. Becsapódva érkezem mellkasára, s ha azonnal nem szorítana magához, összecsuklanék. Szorosan hozzábújok, és nem érdekel, hogy csupa izzadtság leszek, csak az, hogy nyugtató karjaiban lehetek. Könnyei megállíthatatlanul kezdenek folyni, és lassan átáztatják Dy már így is izzadt pólóját.
Chapter 4 - I'm so sorry
– Indulhatunk, Picur? – hallom sürgető hangját, amit egy szemforgatással díjazok, majd még egyszer megpördülök egész alakos tükröm előtt. Tökéletes! – állapítom meg. Nem túl kihívó, de pont alkalomhoz illő. Öltözetem megkoronázásaként berakom fülembe fekete szíves fülbevalómat, valamint felrakom csörgő karkötőimet.
Lerobogok, illetve lekopog a földszintre, s meg sem várva sofőröm válaszát, felkapom fekete farmerdzsekim, és már suhanok is ki a házból, de egy „elmentem” köszönéssel még anyáékat.
– A hintója előállt, kisasszony – hajol meg színpadiasan, majd kinyitja nekem az ajtót igazi úriember módjára.
– Köszönöm, uram! – szállok be a kocsiba, s miután Ő is beült mellém, felpörgeti a motort, és már el is indulunk a buli helyszínére.
A zene hangosan szól, amikor megérkezünk, és még ilyen hallótávolságból is tisztán lehet hallani Avicii – Wake me up című számát. Kipattanunk a járműből, és a bejárathoz igyekezünk, ahol már Marcus vár ránk egy vörös cicababával. Téves volt a megállapításom, miszerint kicsit meleg.
Beérve az udvarra hatalmas tömeg fogad, akik enyhén illuminált állapotban voltak, azonban minden jelenlévőben az a közös, hogy kezükben ott van a jól ismert piros pohár, ami a bulik elengedhetetlen kelléke. Néhányan ruhástól fürödnek, vagy a fűben állva azt képzelik, hogy síelnek, de akad egy olyan tömb is, ami aerobikórát tart? Igen. Hát ez fura! Tekintetem tovább vezetem a jelenlévőkön, míg meg nem találom Dylant, amint egy szőke csajjal flörtöl. Nyugi, Sophie! Nem fogod a hajánál fogva elráncigálni onnan. Ó, dehogynem!
Sietve indulok meg feléjük átvágva a tömegen, ami enyhén megnehezíti a dolgomat. Nem látják, hogy éppen most készülök megtépni egy csajt, mert rámászott a pasimra? Nem?
– Szia, Dylan! – mosolygok angyalian, ami inkább vicsorra hasonlít, de jelen pillanatban nem érdekel.
-Sophie? – néz rám meglepetten – Azt hittem nem jössz.
Ez nem ok arra, hogy megcsalj.
– Meggondoltam magam – mondom. Elvigyorodik válaszom hallatán, eltolja magától a csajt, és elém áll – Annyira sajnálom, Dylan! Nem akarlak emiatt elveszíteni.
– Nem fogsz – nyugtat meg, de nekem ez mégis kevés – Bármekkora hülyeséget is csináltál, itt leszek melletted. Gyere ide! – kitárja karját, amibe azonnal belesétálok, és beszívom Dy már jól ismert illatát.
– Hiányoztál! – motyogom.
– Te is nekem. – puszil hajamba – Táncolunk?
– Utálsz táncolni – állapítom meg.
– Most az egyszer kivételt tehetek.
Gyors csókot lehelek ajkaira, majd hagyom, hogy Dy maga után húzva bevigyen a tánctérre.
A körülöttünk lévő emberek egytől-egyik táncolnak, és élvezik az éppen szóló zenét, amiről nem lehet megállapítani, hogy most kezdődött el, vagy ez már egy másik szám, mivel a dallama ugyanaz, mint az eddigieknek.
A zene ütemére együtt mozgunk, közel húzódva a másik testéhez. Keze derekamon pihent, míg én nyakánál öleltem át, s jó ha arcunk között tizenöt centiméter távolság van, ami egyre csökkenni látszik.
– Szeretlek! – motyogom ajkaiba.
– Én is szeretlek!
Ajkait követelőzően tapasztja enyémre teljesen megfeledkezve a zenéről. Átadom magam az érzésnek, és minden habozás nélkül viszonozom csókját, ami már annyira hiányzott, mint Ő maga. Beletúrok hajába, és meghúzom tincseit, ami egy férfias morgást eredményez, de csókunkat nem szakítja meg.
– Újra együtt vannak a galambocskáink – hallom meg Bo vidám hangját. Morogva szakadunk el egymástól, sőt Bonnie gyilkos pillantásban is részesül Dy jóvoltából – Nagyon fárasztó, mikor fasírt van köztetek.
– Mert a te szerelmi életed nem az? – vonja fel a szemöldökét Heather
– Nem – válaszol.
– Amióta megjöttünk, csak hússzor találta meg a Nagy Őt. Sőt valami Monsieur Loup után koslat – sóhajt fáradtan Heather.
– Hogy mi után? – értetlenkedik Dylan.
– Ő nem mi, hanem ki. Láttátok már milyen segge van? – fogja két keze közé arcát – Táncos popsi, és az a csípőmozgás… Látnotok kell!
– Majd pont mellettünk fog elszambázni – gúnyolódik Heather.
– Ott van! – mutat egy felénk tartó szőke hajú srácra – Villants segget! Villants segget! – kántálja, és Loup megfordul, s tökéletes kilátásunk nyílik a fenekére.
– Hű! – nyögöm ki egyszerre Heatherrel. Formás, izmos és feszes. Bo seggideálja? Igen.
– Azt hiszem szerelmes vagyok! – mondja ki a sokat ismételt mondatát Bonnie.
– A seggébe – teszi hozzá Dylan
– Pontosan – bólint beleegyezően Bo.
– Szedd fel, Mr. Tökéletes Feneket! – biztatom.
– Már itt sem vagyok! – ezerwattos mosollyal az arcán indul meg a srác felé, aki még az eddigiektől is jobban rázza a fenekét.
– Tíz percet adok nekik – mondja Dylan.
– Max. öt perc – kontráz Heather.
Az idő éjfél körül járhat, és a buli most van a tetőfokán. Mindenki tombol, és a piák is rendesen fogytán. Dylannel újra a táncparketten vagyunk, és idétlenül táncolunk, bár a mozgásunkat rág nem nevezném annak. Sőt Heathert sem hagytuk ki a jóból, igaz már mezítláb vagyunk köszönhetően a magassarkúnak, amiben már állni sem bírunk, nemhogy táncolni, kivéve Bonnie-t, aki időközben ráhangolódott Monsieur Loup-ra, illetve Bo a srác fenekére, de ez csak részletkérdése, és élvezetes eszmecserét folytathatnak a formás seggekről? Minden bizonnyal.
– Ezt a számot Sophie Tate-nek küldi egy különleges srác azzal az üzenettel, hogy remélem neked is olyan sokat jelentett, mint nekem. Akkor szóljon David Guetta – Memories! – konferálta fel a DJ a soron következő számot.
Lefagyok. S döbbenetemben még táncolni is elfelejtek. Csak állok, és Őt figyelem. Őt, aki ezen az estén igyekszik tönkretenni valamit. A kapcsolatomat Dylannel. Talán erre gondolt, hogy ma megértem mit akar.
– Rohadj meg! – tátogom neki.
– Szívesen! – olvasom le szájáról a választ.
Chapter 6 - Promise me!
assan kezdem újra érzékelni a körülöttem lévő világot, azonban szememet továbbra sem tudom kinyitni, ahogy végtagjaimat sem vagyok képes mozgásra bírni, pedig minden erőmmel azon vagyok. Azonban feleslegesen küszködök még a legapróbb mozdulatért is, hiszen testem továbbra is mozdulatlan marad. Annyit tudok csupán, hogy a hátamon fekszem, és fejem iszonyatosan hasogat, mintha egy baseballütővel jól kupán vágtak volna, aminek a fájdalmához a másnaposság is társul. Kibaszott szar érzés! Mit meg nem adnék egy fájdalomcsillapítóért! Bár jó lenne, ha be tudnám venni. De az se lenne rossz, ha vénásan adagolnák belém. Most jól jönne Brandon csodaszere. Egyáltalán ez a neve? Bryon? Nem! Ha lenne egerem ezt a nevet adná neki Léna. Bár én csak patkányoznám. Mi is az a név? B-Br-Br-Bryan! Igen, ez az! Ha most itt lenne mellettem, biztos egy zacskóval ajándékozna meg, hogy elmúljon a fájdalom.
Sziréna. Üti meg fülemet a mentő hangja. Baleset történt?
Valószínűleg, te idióta!
Kivel?
Mintha nem tudnád…
– Jace, tarts ki! Mindjárt itt van a segítség – zokogja egy ismeretlen női hang. Vajon ki lehet Ő? S miért hullajtja miattam a könnyeit? Együtt utaztunk? Ő is megsérült vagy csak Én? – Sajnálom, annyira sajnálom! Nem kellett volna… – csuklik el a hangja.
Ki kell nyitnom a szemem! Látnom kell Őt!
Újra megpróbálom a lehetetlent, hiszen tovább erőlködöm, s valamilyen isteni csodának köszönhetően, szemeim kipattannak, így sikerül egy pillantást vetnem rá. Ruhája teljesen átázott, teste reszket, haja vizesen tapad arcába – fel se tűnt, hogy esik –, és kék szemeit könnyek mossák. Annyira ismerős nekem, főleg így meggyötörten. Talán korábban fájdalmat okoztam neki? Lehet. Mégis miért tehettem vele? Mi közünk volt egymáshoz?
– Úristen, Jace! – kapja szája elé egyik kezét, míg másikkal végigsimít arcomon. Ismerős az érintése, mintha egyszer már felpofozott volna, vagy mintha már több gyengéd pillanatunk is lett volna együtt. Különös. Ismerem, de mégse. Ha legalább a nevét tudnám… Akkor talán vissza tudnék emlékezni arra, hogy ki is Ő.
– Ki vagy? – szuszogom, de érzem, hogy nem bírom tovább. Fejem jobban hasogat, s mintha valami meleg folyadék gördülne végig arcomon. Vér, csakis az lehet. Erőtlenül próbálom meg letörölni magamról, azonban kezemet nem tudom addig felemelni, mintha valaki leszíjazta volna. Nem adhatom fel! Egy újabb kísérletet teszek rá, azonban megint sikertelenül, hiszen karom tehetetlenül hullik vissza mellém. Francba!
Pár másodperc elteltével a helyzet kezd rosszabbodni, mert érzem, hogy a hatalmas vérveszteség miatt, már nem sokáig fogok eszméletemnél maradni. Szemhéjaim egyre nehezebbek, s már gondot jelent, hogy nyitva tudjam tartani a szemeimet, de erőlködöm. Lustán pislogok párat, s mindegyik után, késztetést érzek arra, hogy lehunyjam, és ne nyissam ki többé.
~ Az a lány a gyilkosod, Jace. Meg kell bosszulnod, hogy meg akart ölni az egyik barátoddal együtt. – érkezik a válasz valahonnan, s a következő pillanatban mindent beterít a ragyogó fény, és egy vörös hajzuhatagú lány lép ki belőle fehér ruhában – Szia, Jace! Jó újra látni. Hiányoztam? – mosolyodik el.
– Sarah – lehelem, és ezzel egy időben minden beugrik. Már tudom, hogy ki sír mellettem, ahogy azt is, hogy autóbalesetem volt, és éppen a gyilkosommal beszéltem telefonon – Hogy kerülsz ide?
~ Érted jöttem – mondja – Bár reméltem, hogy legalább negyven évet várnom kell. Most csukd be a szemed, s mire kinyitod, minden a legnagyobb rendben lesz. Bízz bennem!
Feladom a küzdelmet, és hagyom, hogy szemem lecsukódjon, mert elhiszem neki, hogy ezután minden rendben lesz.
Egy sötét szobában találom magam, ahova semmilyen fény nem szűrődik be, s egyetlen zajt a hangom visszhangja szolgálja. Hiába megyek előre a koromsötétben, még az orromig sem látok el, így jobbnak érzem, hogy leüljek a helység padlójára, és végiggondoljam, hogy pontosan mi történt velem, s hogy hol vagyok most. Törökülésben helyezkedem el, könyököm combomon pihen miközben a fejem megtámasztom kezemen.
A gondolataim csak úgy cikáznak az elmúlt estéről. A buli, amire hivatalos voltam, a rengeteg dögös csaj őrjítően szexi, feszülős ruhában, amint a táncparketten kérették magukat, és a sok pia, amit mindenki rendesen vedelt. Csak egy tipikus házibuli volt, amit minden szombaton megtartunk, s néha egy éjszakás kalandokkal ér véget. Senki se panaszkodik emiatt, csak élvezi, hiszen a suli elitjével bulizhat, ami nagy megtiszteltetésnek számít, de én mégis magasról szarok az egészre. Egyszerűen csak belecsöppentem, mert a focicsapat kapitánya vagyok, és alanyi jogon jár nekem a kivételezés. A sok stréber házit ír nekünk, hátha ettől híres lesznek, de kicsit elszámították magukat. Max. annyit engedtünk nekik, hogy egyszer-kétszer velünk ebédelhessenek. Ám engem még ez is hidegen hagy. Bőven elég a tízperces szünet, hogy lemásoljam valakiről a házit, míg délutánt az edzéssel tölthettem, hiszen mindent meg kell tennem a sportösztöndíjért. Mondhatni hagyomány a családomban, hogy sportoljunk, s azzal sikereket érjünk el, de engem sosem vonzott az a világ.
Apám valószínűleg kitérne a hitéből, ha megtudná, hogy sosem akart a bátyám nyomdokába lépni. Sőt nagy eséllyel ki is tagadna. Szarok rá! Majd megélnék valahogy, és a tandíjat is kínkeservesen, de fizetném, hogy orvos lehessek. Ezért a kémiának és a biológiának szenteltem a maradék időm, sőt sokszor csajozás közben gyakoroltam, hogy milyen kémia van közöttünk, és persze a biológia is előkerült. Bár a legtöbb csaj, akikkel dolgom volt, mind elkényeztetett buta, libák, akik apuci pénzéből élnek, s csak a külsejükre adnak, sőt még melltartójuk mérete is nagyobb, mint az IQ-juk, de az ágytornában kitűnően jeleskednek. Viszont erre csak a pomponlányok vevőek. Sokszor hajlékonyságukkal kápráztatnak el minket, főleg egy bizonyos személy. Cassandra. Még a gondoltba is belebizseregek, amint eszembe jutott a legutóbbi légyottunk. Szinte még mindig katarzisban éreztem magam. Meg kell hagyni, hogy az ágyban nagyon tüzes tud lenni.
Ahogy lehunytam a szemem, megint magam előtt látom, hosszú szőke hajzuhatagát, halványkék szemét, és telt kebleit, amit előszeretettel hangsúlyoz. Egy igazi cicababa, aki fél, hogy letörik a műkörme, de ugyanakkor büszkén vállalja a vezető szerepet a suli életében. Mindenbe beleszól, s ha valami nem tetszett neki, intézkedik, hogy olyan legyen, amilyet akar. Sosem törődött másokkal, csakis magával, és a hírnevét mindennél jobban félteti, mégis minden pasi a nyálát csorgatja utána. De csak én kaphattam meg. Ő csakis az enyém volt, és senki másé. Egészen a buliig, mert képes volt lefeküdni Bryannel. Ribanc! De Bry se jobb, de legalább bemoshattam neki. De még mekkorát!
Önelégült vigyor jelenik meg arcomon, s ha tehetném, újra megnézném Bryan arcát.
~Nem kellett volna így megbántanod Őt, ha egyszer bejön neked. – csendül fel az angyali hang, és a következő pillanatban újra megjelenik Sarah fényt hozva magával. Arcán, mint mindig most is hatalmas mosoly virít, smaragdzöld íriszei, ezúttal szebben csillognak, és rakoncátlan vörös tincse a szemébe lóg.
– Ez nem igaz! – háborodom fel – Épp ellenkezőleg. Ki nem állhatom! Sőt…
~ Ismerlek, Jace, és tudom milyen az, ha tetszik neked egy csaj. – fojtja belém a szót – És szerintem tökélete pár lennétek együtt.
– Egy frászt! Láttad már, hogy milyen? Nem is értem, hogy bírja ki bárki is vele öt percnél tovább. – rázom meg a fejem.
~ Akkor nem panaszkodtál, mikor kék szemével téged nézed, pedig majd’ meg tudott volna fojtani az este folyamán. Sőt a csókját is élvezted azon a bulin. Kár letagadnod.
– Mit akarsz ezzel mondani?
~ Akár tetszik neked, akár nem, de Ő az a lány, aki visszahozhatja azt a Jace-t, akit ismertem, és szerettem, mert ez már nem Te vagy. – ejti ki fájdalmasan a szavakat, és szemében megjelenik a fájdalom, a bánat, a keserűség és a szeretet kínzó elegye, pont azok a dolgok, amiket azelőtt láttam, mielőtt a veszekedésünk után elviharzott, ami végül balesetbe torkollott. Az Én hibám volt, de mégsem egyedül voltam benne – Mennünk kell, mert a tanács már vár rád.
– A tanács? – nézek rá meglepetten.
~ Meghaltál, Jace! S most az Angyalok Tanácsa fogja eldönteni, hogy mi legyen a sorsod – feleli. Nem mondok rá semmit, csak csendben követem Sarah-t, miközben Ő folyamatosan magyaráz a szellemlétről. Kiskapukat oszt meg velem, amit szerinte jól fogok tudni használni, ha a tanács úgy dönt, hogy visszaküld az élők közé, hogy beteljesítsem a feladatomat, ami akármi lehet. De nekem csak egy célom van, bosszút állni rajtuk, amiért a halálom okozták. Melyikőjükkel kezdjem? A gyengébbel vagy a csapattársammal? Vagy egyszerre mindkettőjüket juttassam a halálba? Vagy hagyjam nekik, hogy végignézzék, ahogyan meghal a másik? Hm… Ez tetszik! Csoportos halál.
– Sarah! – szólalok meg hirtelen
~ Hm?
– Meg akarom bosszulni a halálomat – mondom – Vissza kell jutnom az élők közé.
~ Ez nem így megy! Ha van hátrahagyott dolgod, akkor visszaküldenek, amúgy meg a leélt életed alapján döntik el, hogy mit érdemlesz. Azonban volt egy szellem, akinek megengedték a bosszút. Hatalmas árat fizetett érte, de Őt nem érdekelte – magyarázza – Most kitaszítottként él tovább, egy fekete szobában, ahova semmi és senki nem tud bejutni. Sőt olykor még az angyalok tüzet küldenek rá, hogy emlékeztessék arra, milyen fájdalmat éltek át azok az emberek, akiket megölt. Mindenkit az Ő példájára büntetnek meg. Te is így járnál.
– Nem érdekel! Csak az, hogy holtan lássam Őket – jelentem ki határozottan.
~ Jace, ez őrültség! Nem akarhatod úgy végezni!
– Már mondtam, minden vágyam, hogy holtan lássam őket.
Először nem reagál rá semmit, mintha gondolkozna valamin, azonban néhány perc elteltével Sarah hirtelen megáll, ezzel engem is megtorpanásra kényszerítve.
~ Egy feltétellel elmondom a kiskaput, ami segítségével véghezviheted a bosszúd. – néz mélyen a szemembe.
– Bármi is az, megteszem – felelem habozás nélkül, mire halványan mosolyra görbülnek ajkai.
~ Ígérd meg, Jace, hogy vigyázol rá! – kér Sarah, és átnyújt egy fényképet. Nem nézem meg rögtön, csak helyeslően bólintok. Nem tudom, hogy kire gondolt, de bárki is legyen az, megvédem, és vigyázok rá, ahogyan neki ígértem – Nézd meg, hogy ki az!
Megfordítom a kezemben található képet, amire azonnal rápillantok, de amint meglátom, hogy kit ábrázol, és kiesik a fotó a kezemből.
– Miért pont Ő? – kérdezem ridegen.
~ Mert Ő az a lány, aki visszahozhatja a régi Jace-t, akit annyira szeretek.
Chapter 8 - What the hell is going on?
Óráknak tűnnek a másodpercek, míg Bonnie újra megszólal kérdésem után, de még így sem értem tisztán, hogy mit mond, pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy megtudjam kérdésemre a választ. Bár az sem könnyíti meg a dolgomat, hogy Bo szinte mindig belezokog mondandójába, ahogy túl hangos a háttérzaj sem, hogy meghalljam barátnőm hangját.
– Bo – kezdem viszonylag nyugodtan, holott nagyon ideges vagyok, amit Ő nem lát ellenben Dylannel, aki azzal próbál lenyugtatni, hogy szabad kezemet cirógatja. Ám mielőtt folytatnám azt, amibe belekezdtem, Bonnie helyett valaki más szól bele a telefonba. Meglepettségemben majdnem kiejtem kezemből a készüléket, s csak akkor térek észhez a döbbenetből, amikor sokadjára is nevemen szólongat.
– Bonnie-t bízd rám! – mondja Heather, s bár még mindig nem értem, hogy hogyan került oda, amikor Bo csak nemrég szólt nekem, hogy mi történt – Ezt a mobilod kapcsold ki, és Dylannek is szólj, hogy tegye ugyanezt. Ha bármi van, a másikon hívlak.
– Mi a franc folyik itt, Heather? – kérdezem bosszúsan.
– Később mindent elmagyarázok, de most be kell adnom a zsaruknak, hogy Bo poszttraumatikus sokk alatt áll, ezért nem fog tudni válaszolni a kérdéseikre azzal kapcsolatban, hogy hogyan borult fel Jace kocsija. – hadarja egy szuszra – Várj, van még valami. – jut hirtelen eszébe – Mondd meg Demarcunek, hogy Il est mort.
– Il est mort? – utánozom borzalmas francia kiejtéssel, mire Dy elengedi a kezemet, és idegesen beletúr a hajába – Mi folyik itt, Heather? – ismétlem meg a kérdésem.
– Ne most, Sophie! – morogja – Nálatok egy óra múlva. – s megszakad a vonal.
Ezt nem hiszem! Rám csapta? Képes volt lerakni? Ajánlom, hogy értelmes magyarázattal álljon elő!
– Mit mondott? – kérdezi Dylan, de nem néz rám, hanem az új szobámat veszi jobban szemügyre. Biztosan tud valamit, csak nekem nem akarja elmondani.
– Beadja a zsaruknak, hogy Bo sokkos állapotban van, és ki kell kapcsolnunk a telefonunkat – mondom végül – Tudod, hogy kire vonatkozik a francia mondat, igaz? – érdeklődöm kicsit félve a válaszától.
– Igen. – bólint.
– Mit tudsz Jace felborult kocsijáról? – szegezem barátomnak a kérdést.
– Valaki leszorította az útról.
– Honnan tudod? – faggatom tovább.
Nem válaszol.
– Mondott még valamit? – pillant végre rám, ezzel kikerülve a kérdésemre a választ. Valaki árulja el végre, hogy mi a franc folyik itt!
– Marcus! – rontok ki a szobámból, amint eszembe jut, hogy neki is át kell adnom egy üzenetet. Talán Ő is tudja, hogy mi történt, és hajlandó is lesz elmondani nekem.
Az előbb említett srác szobájához indulok, s amennyire csak tudom, sietősen szedem lábamat, és mikor végre odaérek, egy érdekes beszélgetést hallok meg nyitott ajtaján keresztül.
Először csak a hallgatózással próbálkozom, de így sem hallom tisztán, hogy kinek mondja, ezért halkan jobban kitárom az ajtót, és szinte már lopakodva lépem át a küszöböt, s magamban azon imádkozom, hogy ne halljon meg, és elkerüljem a lebukást.
– Nem ez volt a terv! Kibaszottul elcseszted! – járkál idegesen a helységben Demarcus, miközben a telefonjába ordít – Baszd meg, Jace! – túr mérgében hajába – Csak hívj vissza, oké? – teszi le a mobilt – Francba!
Dühös hangjától összerezzenek, és csak fáziskéséssel jut el a tudatomig, hogy közel állok a lebukáshoz. Semmi esélyem és időm sincs, hogy észrevétlenül kiosonjak innen, mielőtt még feltűnne neki jelenlétem, ezért úgy teszek, mintha csak a szobáját jöttem volna csodálni, ami nem a megszokott fiúszoba, a maga zöld falaival. Tekintetem végigfuttatom a bútorokon, amik jóval sötétebbek az enyémnél, és az elrendezésük majdnem ugyanaz, csupán az ágy és az íróasztal van felcserélve. Ám mégis a legszembetűnőbb dolog, hogy rend uralkodik a helységben, hiszen semmilyen széthagyott gatyák, zoknik és egyéb dolgok nincsenek a földön. Falain sincs túl sok kép egy-két poszter kivételével. Velem szembelévő bal sarokban egy fekete dobfelszerelés található, amin a neve áll csupa nagy betűvel. Hát persze, Ő a Fatal Calamity dobosa.
Tipikus amerikai filmekbe illő népszerű srác kellő mennyiségű egóval, aki mellesleg hangszeren is játszik. Már csak egy barátnő kell neki, s akár Jace helyét is átveheti, mind a csapatban, mind a suli életében. Hm… Talán pont ezért halt meg Jace. Elege lett Marcusnak, hogy Ő csak a másodhegedűs, ezért tett ellene, hogy többé ne legyen így. Nem is csinálta rosszul, mivel a tegnapesti bunyó Jace és Bryan között elég okot ad a rendőröknek, hogy azt feltételezzék Bry volt a tettes. Ezért kell átadnom neki azt a háromszavas mondatot. Várjunk csak! A mort ismerős.
Meghalni! – ugrik be. Szóval angolul azt jelenti, hogy meghalt? Ez nem lehet igaz.
Gyorsan megrázom a fejem, hogy elvessem ezt az eszemet ötletem, miszerint mostohatestvérem képes lett volna megölni legjobb barátját, amikor az is lehet, hogy csak baleset miatt halt meg. De akkor hogy került oda Bo, és Heather honnan tudta? Itt valami nagyon bűzlik.
Tovább nézegetem Marcus „birodalmát”,s megint sikerül kiszúrnom a legfontosabb dolgot, ami Demarcus szobáját a legjobban jellemzi. Tükrök. Tükrök mindenütt. Egy az ágyával szemben, felett és mögött – nem akarom tudni, hogy miért van neki ott is –, az éjjeliszekrényén is található egy, sőt az íróasztalával szemben is, ahogy még szekrényei is azokkal rendelkeznek. Öö… Ezen meg kellett volna lepődnöm? Nem, nem hiszem.
– Soph? – felkapom a fejem becenevemre. Mióta is becéz? – Mit keresel itt?
Most légy okos, Sophie!
– Öö… Csak érdekelt a szobád. – füllentem – Azt hittem sokkal kupisabb, és… – megrázom a fejem – Nem, pont ennyi tükörre számítottam.
Elneveti magát.
– Sajnálom, hogy egy kis csalódást okoztam, de ez a feltétele, hogy ennyi tükröm legyen. – rántja meg a vállát.
– Az ágyad körül nincs kicsit túl sok? – vonom fel a szemöldököm.
– Nem – válaszol sejtelmesen, majd nyelvével benedvesíti ajkait, mintha kiszáradt volna – Tudod, szeretem nézni magam benne, mikor… – elharapja a mondat végét, de nem kell befejeznie, mert így is tudom, hogy mire gondolt – Meg reggel az ágyból csodálhatom magamat, ha meg felülök, akkor előröl és hátulról is láthatom milyen felségesen nézek ki.
Khm… Ego.
– Ez fantasztikus! Hogy nekem miért nincs? – kérdezem ironikusan.
– Gondoltam, hogy kapsz tükröt, de nem érdemled meg.
Nem érdemlem meg? Mi van?
– Egy valamit nem értek. Miért nem vagy koszos? – kíváncsiskodik.
– Ha arra a trutyira gondolsz, aminek a nyakamba kellett volna esnie, mikor befeküdtem az ágyamba, akkor rossz hírem van. – mosolyodom el sunyin – Korábban kell felkelned, ha meg akarsz szívatni.
– Most hol van? – forgolódik – A szekrényem felett vagy az ajtónál?
– Jobb helyet találtam neki. – kacsintok. És három, kettő, egy…
George ordítása zeneként hat fülemnek, főleg, mikor Marcus nevét kiáltja, főleg, hogy ez azt jelenti, hogy bejött az ötletem.
Igen, anyáék fürdőjében helyeztem el Marcus „ajándékát”, s hogy a szüleink biztosak legyenek róla ki a tettes, elrejtettem a vödörben valamit, ami „drága testvérem” tulajdona. Szívesen.
Marcus apja paprikavörös fejjel ront be a szobába, miközben hajában giliszták vannak, s valami undorító folyadék csepeg le róla. Huh! Még szerencse, hogy nem Én kaptam.
– Marcus! – sziszegi fogai közt – Elfogadom, ha nem szereted Angie-t, de azt már nem tűröm el, hogy ilyen pitiáner csínyekkel elüldözd Őt. Vegyél példát Sophie-ról! – mutat rám – Megtehetné, hogy elkerget, ahogy eddig csinálta, de mégsem teszi meg.
Demarcus jóvoltából csak szúrós pillantást kapok, miközben édesapja leszidja csínyéért.
– Megszoksz, vagy megszöksz. – tátogom neki, és igyekszem visszatartani mosolyomat. Kettő – null nekem.
-Sophie! – hallom meg anya fojtott hangját, mintha sírna. Azonnal kimegyek Marcus szobájából, s a keresésére indulok. Szerencsémre, már a folyosón belebotlok, viszont a gyanúm tényleg beigazolódott: sír.
Chapter 10 - We have to lie
Meglepetten pislogok rá, s kissé hihetetlennek tartom, hogy ennyire emlékezzen rá, hogy szombaton viseltem-e nyakláncot vagy pedig nem. Mármint tudom, hogy ivott, és basszus Ő is pasiból van, szóval egy olyan apróság, mint egy ékszer simán elkerülheti a figyelmét. Bár ez akkor is igen gyanús, hogy ellenem bármiféle bizonyíték legyen, hacsak… hacsak nem valaki oda rakta. És ki az, aki ezt könnyen megteheti? Nem más, mint Dylan, hiszen Ő mindenféle gond nélkül hozzáférhet a nyomozás aktáihoz és a bizonyítékaihoz, főleg, hogy az apja, Derek vezeti az ügyet, s ahogy tegnap is mondta: meg tudja hamisítani, vagy éppen el tudja tüntetni, ezzel mást bajba keverve. De vajon Dy képes lenne erre? Mármint, hogy engem mártson be más helyett?
De még mennyire! – szólal meg idegesítő belső hangom. Most komolyan, nem bírt volna csendben maradni? – Lásd be, Sophie, hogy Ő tette oda az „S”medálos nyakláncodat.
Ó, dugulj el! – förmedek rá „belső Sophie-ra”. Akkor sincs igaza! Dylan sosem törekedne az Én besározásomra, de mi van, ha mégis? Nem! Muszáj elvetnem ezt a képtelen feltételezést, hogy Ő rakta a bizonyítékokhoz a tőle kapott ékszert. De mi van, ha a belső hangom jól mondta, és engem akar bűnösnek beállítani? Ó, cseszd meg „belső Én”! Kellett neked kételyeket ébresztened bennem.
Azonban a tegnapi nap elég okot ad arra, hogy kételkedjek, hiszen mindenki furcsán viselkedett Dylantől kezdve egészen Heatherig. Ők biztos tudnak, vagy rejtegetnek előlem valamit. És Bo? Nála nincs is ártatlanabb, még Jace-t se utálta, sőt semmi oka nem volt, hogy megölje, kivéve...
– Honnan tudod? – annyira elmerültem a saját gondolataimban, hogy fel se tűnt, hogy feltettem neki egy kérdést, ami kissé bizalmatlanul hangzik a számból, mintha meg akarnám azzal vádolni, hogy Ő tette a bizonyítékok közé a nyakláncomat. Viszont az is igaz, hogy se ezt, se az ellenkezőjét nem tudom igazolni. Így kénytelen vagyok bízni a szavaiban, amik vagy igazak, vagy hamisak lesznek.
– Ugye, nem hiszed azt, hogy Én tettem a bizonyítékokhoz? – tekintete elhidegül, s ugyanebben a pillanatban keze lehull derekamról, majd idegesen beletúr a hajába. Nem néz rám, inkább a távolba mered, és igyekszik kerülni a tekintetem, mintha ezzel azt akarná sugallni felém, hogy Ő volt… Ennek fényében nem válaszolok kérdésére, és ezzel csak megerősítem a feltételezett válaszával kapcsolatban – Ennyire már bízhatnál bennem! – csattan fel, és újra megajándékoz barna íriszeivel – El akartam venni, mielőtt apa visszatért volna, hogy ne kerülj nagyobb pácba, de már dokumentálták, és ha ellopom, akkor… – nem fejezi be a mondatot, de tudom, hogy mire gondol. Egyből Őt vennék elő, és tettestársként lecsuknák, s azzal, hogy ellopja a nyakláncot, csak azt bizonyítaná be, hogy Én öltem meg Jace-t, és Ő csak fedezni akar egy gyilkosságban.
– Dylan – félve ejtem ki a nevét, de, mintha Ő meg sem hallaná, és engem kikerülve elindul a suli felé. Mérgemben dobbantok egyet, majd a srác távolodó alakja felé fordulok.
Ez mostantól mindig így lesz? Folyton veszekedni fogunk, és a másikat fogjuk vádolni, míg végül egyikőnk sem fog megbízni a másikban, s végérvényesen szakítani fogunk? Talán ez lesz a sorsa a kapcsolatunknak, de ez ellen még tudunk tenni, viszont ehhez tisztáznunk kell a dolgokat, amik a nemrég derültek ki. Vajon képesek leszünk felnőtt módjára megbeszélni, és végleg lezárni ezt a zűrös időszakunkat, vagy „közös” megegyezés alapján külön utakon folytatjuk? S ha utóbbi történik, akkor valaha is lehet-e még olyan a kapcsolatunk, mielőtt járni kezdtünk?
Elhessegetem a gondolataimat egy gyors fejrázással, hogy még időben utolérhessem Őt. Szinte egyből Dylan után rohanok, s épphogy sikerül elkapnom a csuklóját, ezzel megállásra kényszerítve, de először nem vesz rólam tudomást. Majd mintha szívességet tenne, úgy fordul meg, és emeli rám, azokat a gyönyörű csokoládébarna szemeit, amik most kissé hűvösen csillognak, ami mellett a megbántottság is tükröződik.
Elengedem a karját, s egy lépést hátrálok, hogy jobban láthassam Őt, de Dylan addigra elkapja a tekintetét – ma már másodszorra, és a távolba mered. Én is arra fordítom a fejem, s meglátom, hogy Bonnie és Heather felénk közeledni feketében
Bo, mint mindig, most úgy néz ki, mintha épp egy divatmagazin fotózásáról jött volna. Fekete egy ujjas ruhát, s hozzá illő magassarkút visel, és öltözetét egy fekete masnis nyaklánccal és ugyanolyan színű karkötővel egészítette ki. Ellenben Heatherrel, aki hozta a maga lázadóbb stílusát. Fekete topot öltött magára, és nadrágja még a szokottnál is szakadtabb, bőrdzsekije lázadókorszaka elejéről való, hiszen szinte csak egy egyszerű fekete dzseki,hiszen szegecsmentes. Bőrkarkötője csillagszegecsekkel díszített,fülbevalója egy kereszt, és egyetlen színt nyaklánca ad, amin egy gitárpengető van, aminek ugyan fekete az alapja, de pirossal rajzolták rá a halálfejet és a körülötte lévő tüzet. És persze szegecses, acélbetétes bakancsa ugyanúgy lábbeliként szolgál, minthogy megszokhattuk tőle.
Visszafordulok Dy felé, aki legnagyobb meglepetésemre engem néz, mégsem szólal meg, ahogy Én sem. De mindketten tudjuk, hogy az idő sürget minket, s ha ideérnek a barátaink, akkor nem fogjuk tudni megbeszélni a nyakláncos ügyet, ami egy kisebb vitába torkollott. Bár talán jobb is, hogy suli utánra marad.
– Van alibid?
– Hogy? – kapom fel a fejem Dy kérdésre, s be kell, hogy valljam, nem erre számítottam, hanem valami olyasmire, ami a kettőnk dolgával kapcsolatos.
– Mert, ha nincs, akkor azt is mondhatjuk, hogy velünk voltál – mondja.
– Nem kell. – rázom meg a fejem. Senkinek nem kell tudnia, hogy hol voltam akkor… – Van valaki, aki tudja igazolni, hogy merre jártam – felelem. De nem fogja. Különben sem számít, hogy eggyel több vagy kevesebb hazugság hagyja majd el a számot.
Halvány mosoly jelenik meg Dylan arcán válaszom hallatán, s bár még mindig mérges rám, mégis megajándékoz vele. Azonban ettől csak dühösebb lesz rám, ha elmondom a rendőröknek, hogy hol voltam, mikor Jace örökre lehunyta a szemét. Azután már tényleg nem tud kihúzni a csávából. Sőt nem is hagynám neki, mivel ez az egyetlen mód rá, hogy végre kiderüljön minden…
– Soph, suli után muszáj, hogy beszéljünk – szólal meg újra – Azelőtt szeretnéd, hogy bemész Marco-hoz, vagy azután.
– Inkább utána, ha nem gond – válaszolom. Igazság szerint lyukasban akartam meglógni, de mivel nincs kocsi, amivel bemehetnék a kórházba, ezért kénytelen vagyok hazamenni, és csak utána meglátogatni apát, bár amilyen makacs, és amennyire utálja az angolt, a nővérek és az orvosok idegeire mehetett, főleg anyáéra, hogy még az Ő kedvéért sem hajlandó megszólalni a világnyelven.
– Mivel tudsz nekünk szolgálni, Dylan? – érdeklődik Heather érkezésével egyidőpontban, majd válltáskáját egy gyors mozdulattal ledobja a földre, ami hangos puffanással ér földet.
– A híváslista, és két alvázszám – válaszol Dy, s máris táskájában kezd kotorászni valami után, amit pár perc keresés után meg is lel. Egy félbehajtott papírt húz elő, amit kettéhajtva elénk tárulnak az alvázszámok. Szinte azonnal kitépem a lapot Dylan karmai, és jobban szemügyre veszem. Elsőre nem ugrik be, hogy milyen fajta kocsikról van szó, de többszöri olvasás után rájövök, hogy az egyik egy Renault Megane, míg a másik egy Mazda–3.
– Ha megvan a két kocsi, akkor a tetteseket miért nem fogták még el? – teszem fel a kérdést, mire mindhármójuk meglepett pillantással ajándékoz meg – Ez a kocsik egyik azonosítójele. Minden kocsi saját alvázszámmal rendelkezek, természetesen a márkára jellemző számok, betűk előfordulnak, de két azonos kocsinak is más az a szám-és betűsor – magyarázom.
– Honnan tudsz, Te erről ennyit? – érdeklődik Dy meglepettséggel a hangjában.
– Említettem már, hogy apa enyhén szólva autóbuzi, és ezzel is foglalkozik? – vonom fel a szemöldököm – Egyébként, ha bemegyünk egy vizsgaállomásra, és valahogy sikerül megkérni a tulajt, hogy nézze meg nekünk, hogy melyik kocsinak ki a tulajdonosa, akkor hamarabb a tettesek kilétére bukkanunk, hacsak nem kölcsönzött kocsik. Akkor bírói végzés kéne. – húzom el a szám.
– Vagy egyszerűen betörök a rendőrség adatbázisába, és kikeresem a járművek tulajdonosainak a nevét. – rántja meg a vállát Dylan. Persze, mert ennyire félvállról kell venni ezt az egészet, főleg, ha a tűzzel játszunk, és köztudott, hogy akkor könnyen megégethetjük magunkat.
– Ezt ne itt beszéljétek meg! – hallom meg Marcus hangját a közelünkből, és felé fordulok. Zsebre tett kézzel áll a falnak dőlve, miközben minket figyel, s egy hamiskás mosollyal ajándékozza meg társaságunkat. Vajon mióta állhat ott, és hallgatózhat? S hogy nem vettük észre, hogy megjelent a színen, pont úgy, mint tegnap? – Hadd találjam ki, hogy kik szerepelnek a híváslistán – szólal meg néhány perc csend után nagy pökhendi hangsúllyal – Mi öten és Bryan, valamint Cassandra.
Dy elkerekedett szemmel néz barátjára, s a következő pillanatban az történik, amire senki sem számít. Dylan a pólójánál fogva megragadja Demarcust, és hozzávágja a falhoz teljes erejéből, mire Marcus arca eltorzul a fájdalomtól, s kezeit összeszorítja maga mellett.
Dy ökölbe szorított kézzel méri az első ütést Demarcus arcába, s hiába fordítja el a fejét mostohatestvérem, hogy elkerülje az arcát érő csapást, barátom keze sajnálatos módon célt ér egyenesen a szája sarkában, s ahol Dylan ujjpercei az alsó ajkát érintik, ott vér fröccsen ki. Majd szája sarkában lefolyik. Ezt már Marcus sem tűri tovább, és lefejti Dylan kezeit pólójáról, majd viszonozva a gesztust, Ő is megcélozza barátja arcát, azonban Dy sikeresen kitér az útjából, bár válltáskája kissé hátrarántja, és majdnem hátraesik.
– Csak ennyit tudsz, Benson? – dobja a földre táskáját Dylan, ami hatalmas puffanással ér földet. Marcus is megszabadul a fölösleges súlytól a vállán, és újra ellenfelére veti magát. Egy jól célzott ütéssel eltalálja Dy állkapcsát, s a fogak összekoccanásának hangjára mindenki felénk kapja a tekintetét.
Dylan kicsit megtántorodik, és letörli a száján lévő vért, de ez nem riasztja vissza attól, hogy újra Marcusnak essen. Barátom újra behúz egyet Marcusnak, aki az ütéstől meggörnyed, mégsem hátrál ki a verekedésből. Dylan nem tétlenkedik tovább, hasba térdeli barátját, aki vérszemet kap, majd egy ügyes mozdulattal leteríti a földre Dylant, és teljes erőből püfölni kezdi. A kocka a harmadik ütés után fordul, s Dylan maga alá gyűri Demarcust, ám ezúttal Ő veri teljes erejéből Marcust.
– Dylan, állj le! – ordítok rá, és a háta mögé rohanok. Ütőkezét lefogva próbálom meg leszedni Marcusról, azonban Én kevésnek bizonyulok. Segélykérően pillantok Heatherre, aki szinte azonnal mellettem terem, és segít lecibálni barátomat mostohatestvéremtől. Míg mi ketten Dylant fogjuk le, hogy nehogy megint Marcusnak essen, addig Bo a földön fekvő srácnak segít.
– Eressz el, Sophie! – förmed rám – Ő a gyilkos, különben honnan tudná, hogy azok a nevek szerepelnek a híváslistán?
– Nem öltem meg a legjobb barátomat! – ordít Marcus, és kiszabadítja magát Bo karmai közül – Különben is, az alibimnek még Te is hinni fogsz. – mosolyodik el sunyin. Persze, hogy hinni fog, főleg, ha megtudja, hogy ki az…
Dy kérdő tekintettel néz rá, de Demarcus nem válaszol, csak ugyanazzal a sunyi vigyorral néz rá.
– Menjünk be, hogy órák előtt le tudjátok mosni a vért az arcotokról – szólal meg Heather. Dylan és Marcus morgás kíséretében egyeznek bele barátnőm ötletébe, mégsem mozdulnak meg rögtön, hanem
néhány perc erejéig farkasszemet néznek egymással, majd csak utána indulnak meg a bejárat felé, s hogy nehogy megint összeverekedjenek, közéjük állok, és megfogom Dy kezét, ezzel is nyugtatva, mire elkezdődik az első óránk, nyoma se legyen dühének. Bár azt nem tudom, hogy felrepedt száját és a szeme alatt éktelenkedő monokliját, hogyan fogjuk kimagyarázni.
Kivágódik előttünk a suli ajtaja, ahogy Dy belöki, s amin belépve elég feltűnő jelenségként szolgálunk, mivel mind az öten teljesen feketében jelentünk meg, Demarcus és Dylan arca véres, s ha ezzel még nem vontuk eléggé magunkra a figyelmet, akkor Jace hiányával garantáltan érdekes látványt nyújthatunk –, főleg, hogy Jace és Marcus elválaszthatatlanok – a folyosón lézengő diákok számára, akik csodálkozva kémlelik ötösünket, és végig egy embert keresnek tekintetükkel, azt, akit soha többet nem láthatnak. Bár akadnak olyanok is, akik csapatunk két férfitagjának az arcát figyelik, és azt próbálják kitalálni, hogy mi történhetett.
Ahogy sétálunk a mosdó felé, hallani lehet, ahogy összesúgnak a hátunk mögött, és megbámulnak minket jobban, mint általában, bár elvétve a szombati bunyóról is lehet hallani, s hogy Jace-t mennyire szexinek találták felrepedt ajkakkal és dühösen villogó kék szemével.
– Menjünk be veletek, vagy kibírjátok azt a két percet egymás mellett? – érdeklődik gúnyosan, felvont szemöldökkel Heather a férfi wc előtt állva.
Nem érkezik válasz sem Marcus, sem Dylan részéről, ezért útjukra bocsátjuk őket, s amíg megmossák arcukat, és rendbe szedik magukat, addig Mi „őrt álluk”. Heather melle előtt összefont karral kémleli a folyosón lézengőket, mintha keresne valakit. Tekintetével ölni tudna, de szeme többször is megakad Jace szekrényén, mintha azt várná, hogy tulajdonosa kinyissa, holott Ő is tudja, hogy ez többé már nem lehetséges.
– Bo, fedeznél matekon? – teszi fel váratlanul a kérdést barátnőm, de tekintetét továbbra sem szakítja el a szekrénytől.
– Tudod, hogy mennyire kedvel a tanár. – húzza el a száját Bonnie.
– Szarok rá! Egy igazolatlan meg úgyis kell. – rántja meg a vállát nemtörődöttséget színlelve Heather.
Szerencsére nem ismerem a matektanárukat, de eddig semmi jót nem hallottam róla, sőt kilencediktől kezdve pikkel Heatherre máig ismeretlen okok miatt, s lázadókedvű barátnőm előszeretettel bosszantja fel órán, sőt legszívesebben be se járna matekra, de mivel érettségiznie kell belőle, ezért végigszenvedi azt a negyvenöt percet. Persze, házit sosem ír, mindenből csak egy példát ír le, és próbál nem elaludni, s legszívesebben zenét hallgatna, de a házirend tiltja, és az utolsó évben nem szívesen zsebelne be egy szaktanárit, mint az előző években. Ennek ellenére szinte csak ötösei vannak matekból, ami mindenki számára rejtély, hogy hogyan lehetséges ez. De ha őszinték akarunk lenni, akkor talán azzal magyarázhatnánk ezt, hogy Heather titokban egy igazi matekzseni, aki egyben lusta is.
– Mire készülsz? – érdeklődöm.
– Feltöröm Jace szekrényét, hátha onnan megtudhatunk valamit, ami még közelebb juttat a gyilkosához – válaszol. Szétnéz a folyosón, hogy mennyire tiszta a terep, hátha még első óra előtt megtud valamit.
– Én... Én hallottam őket – szólal meg cérnavékony hangon Bo, s egyből felé fordulunk. Tekintete fátyolos, ajkai remegnek – Hallottam, ahogy valamelyikük azt mondta, hogy Jace mindenért megfizet – hangja elcsuklik, és könnyei is a felszínre törnek, amiket egy gyors mozdulattal letöröl, de máris új sós cseppek jelennek meg szeme sarkában, amik végigfolynak arcán, de ezeket már nem akarja eltüntetni. Egy lépést teszek felé, hogy megvigasztalhassam, amikor a mosdó ajtaja kivágódik, és Demarcus masírozik ki rajta Dylan társaságában, s amint meglátják a sírdogáló Bonnie-t, megtorpannak. Értetlenül néznek rám, majd Heatherre, mintha Mi bántottuk volna meg, de amikor Heather eltátogja neki legjobb barátja nevét, hirtelen mindent megértenek, és Marcus keserű mosollyal az arcán Bo felé fordul.
– Hé, ne sírj! – szinte azonnal Bo előtt terem a srác, és szorosan a karjaiba zárja, s hátát simogatva próbálja nyugtatni. Nem hallom, hogy mit duruzsol barátnőm fülébe, de hatásosnak tűnik, mivel Bo már nem rázkódik annyira a sírástól, és Demarcus is lassabban és lágyabban cirógatja Őt, amit máskor Dylan tenne. Ő vigasztalná, és nem Marcus.
Ha megfogott a prológus vagy csak kíváncsi vagy a történet végére, érdemes benézned erre a blogra!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése