Blogajánló #14

Let me go 

Ahhoz, hogy túléljük ezt a világot, azokkal maradunk, akiktől függünk. Rájuk bízzuk reményeinket, félelmeinket. De mi történik, ha oda a bizalom, hová menekülünk, ha mindaz, amiben hittünk, semmivé foszlik? Amikor minden veszni látszik, a jövő kiismerhetetlen és saját létünk veszélybe kerül, csak annyit tehetünk, hogy menekülünk.

Prológus: 

  Hűvös nyári szellő fújt az arcomba. Ahhoz képest, hogy augusztus volt, fogcsikorgatóvá vált  a hideg. A testem ernyedten terült szét a fagyos talajon, a sebeimből kifolyó vér áztatta körülöttem a zöld pázsitot.

   Már nem féltem. Nem volt mitől. beletörődtem a sorsomba. Tudtam az igazságot. Tudtam az igazságot anyámról, Róla.

Elfutni úgysem tudtam volna, hiszen még megmozdulni sem bírtam, a sebeim nem engedték. Még éreztem a vér vas szerű ízét a számban ami beborította a friss gyepet a testem körül. A szemeim egyre nehezebbé válnak, de nem hagytam, hogy lecsukódjanak. Még élni akartam. Még pár percig lélegezni vágytam.

A hajnali fény lopva megcsillant vérben fürdő testemen. Fátyolos tekintettel bámultam magam elé, várva, hogy a sötétség szépen lassan elnyeljen.. A percek lassított felvételként peregtek, az erőm egyre jobban elhagyta a testem. Egyedül, magányosan feküdtem a koszos földön, teljesen kiszolgálva a halálnak, összetörve, elhagyatottan.

Hirtelen úgy éreztem a világ összes súlya a mellkasomra nehezedik, a tüdőm levegőért könyörgött.

Homályos tekintetemen egyre jobban eluralkodott a sötétség. A szememből apró, kósza könnycseppek vándoroltak ki, a lélegzet vételeim minden egyes másodperccel erőtelenebbé váltak.

De még éltem és ponttokba vetve láttam, ahogy egy sötét alak közeledik felém. Békésen lehunytam a szemeimet, hiszen jól tudtam, hogy már biztonságban vagyok.

Tudtam, hogy Ő az. Hogy eljött értem. Tudtam, hogy nem hagyott volna egyedül.

Éreztem a testéből áradó melegséget, ahogyan kissé érdes kezei közé veszi a a már félholt tetemem és magához szorít. Hallgattam a szívének egyre gyorsuló dübörgését, miközben a lehető legsebesebben futott. A kezem remegve emeltem föl, és felnyögve a fájdalomtól, a pulcsijába markoltam, a fejem a mellkasába fúrtam.

   A sötétség lassan kebelezett be, nem tehettem ellene semmit. Bűnös , voltam, bűnös vagyok. Ez a sorsa a bűnösöknek.

- Szeretlek. - Suttogta a fiú, miközben egyre erőteljesebben szorított magához. - Nem hagyhatsz most itt! Szükségem van rád!

Részletek a történetből: 

Első fejezetből: 

"Zihálva ugrottam fel az ágyamban, a sikoly égette a torkom. A homlokomon verejték cseppek gyöngyöztek. Ledobtam magamról a takarót, kiültem az ágy szélére, a lábam lelógattam a földre. Becsuktam a szemem, kényszerítettem magam, hogy egyenletesen lélegezzek és megnyugodjak. A szívem heves dobogása, pár perc elteltével lelassult.

   Felkeltem és becsoszogtam a fürdőszobába, próbáltam elhessegetni a lidérc nyomás emlékeit. Megnyitottam a meleg vizet, ledobtam magamról a ruháim, majd beálltam a zuhany alá. Hagytam, hogy a forró víz végigfolyjon a hátamon, lassan lenyugodtam, miközben a víz lemosott rólam minden koszt. Megmostam a hajam, majd megtörölköztem. Felkaptam magamra egy fehér trikót, fölé a lila pulcsim. Belebújtam a fekete cső szárú farmeromba, miután felhúztam az egyik boka zoknim a lábam belecsúsztattam a fekete tornacipőmbe. A reggeleim általában így telnek. Unalmasak, hétköznapiak. Semmi érdekes sincs, se bennem, se az életemben.

Pár percig bambán kémleltem magam a tükörben. Az arcom sápadt volt, barna szemeim alatt halvány karikák éktelenkedőek. Hajam, lazán omlott a vállamra, itt-ott még hozzátapadva nedves arcomhoz.

Az alsó ajkam harapdáltam, miközben lebaktattam a lépcsőn.

- Szia, Papa! - Köszöntem, amikor megláttam apát a konyhában.

- Szia drágám! Kérsz kávét? - Egy apró bólintással feleltem, miközben leültem az asztalhoz.. Az ujjammal hátrafésültem a hajam, felsóhajtottam. Egyre csak a rém álom járt az eszemben. Pörgött az agyam. Rég óta nem álmodtam már ezt, most még is visszatért.

Róla álmodtam. A hideg is kiráz ha RÁ gondolok. Rég óta nem láttam, ami azt illeti nem is vágytam rá. Elárult, összetört. Mikor a legnagyobb szükségem volt rá, cserben hagyott. Elment. Itt hagyott egyedül.

- Nem muszáj elmennem. Lemondhatom a tárgyalást. Majd Chistal elmegy helyettem. - Mondta apa, miközben letette elém a kék bögrét benne a tejeskávémmal, ezzel visszarántva engem a jelenbe.

- Ugyan már. Nem akarom, hogy miattam maradj le egy ilyen fontos megbeszélésről. Nem lesz semmi bajom, megleszek egyedül. - Az arcomra erőltettem egy megnyugtató mosolyt, majd belekortyoltam a kávéba.

- Biztos? - Kérdezte apa, pár perc néma csönd után.

- Teljesen. - Bólintottam. Apu nyomott egy puszit a homlokomra, közben a mosogatógépbe téve a két bögrét. Felálltam levettem egy poharat a szekrényből megtöltöttem vízzel. Lekaptam egy gyógyszeres dobozt a mikró tetejéről, a kezembe potyogtattam két darabot. Bekaptam, majd a víz segítségével a gyomromba juttattam a két nyugtatót. - Elviszel?

Apa bólintott. Visszaszaladtam a szobámba, kinyitottam a szekrényem egy táska után kutatva. Megláttam azt a fekete válltáskát amit anyától kaptam a tizenhatodik születésnapomra. Életem legszörnyűbb napjára. De nem csinálhatom ezt tovább. Ez így nem élet.

Egy mély levegő kíséretében felkaptam a táskát, és beledobáltam a cuccaimat. A telefonomat a zsebembe csúsztattam. Mielőtt elindultam volna, a biztonság kedvéért magamra rángattam a kabátomat.

Lesiettem a lépcsőn, és kinyitottam az ajtót."

Második fejezetből: 

"Éreztem ahogyan megremeg a vaságy, miközben felugrom rajta. A szívem hevesen vert, a homlokomon verejtékcseppek gyöngyöztek. Ülő helyzetbe húztam magam, majd végigpásztáztam a sötét szobát. A levegőben fémes szag terjengett, ami megbódított.

Csak most eszméltem rá: innen már nincs kiút. Fogoly vagyok.

Valószínűleg, már soha többé nem szabadulhatok. Aláírtam azt a papírt. Igazoltam, hogy a drog az enyém volt.

Mit tettem? Hiszen ártatlan voltam!"

Harmadik fejezetből: 

"Miután Izzy körbevezetett, és minden apró részletet megmutatott a börtönből, magamra hagyott így volt időm keresni egy telefont.

Remegő ujjakkal emeltem le a készüléket a tartójáról.

Lassan bepötyögtem a telefonszámot, majd vártam. Kicsöngött.

A szívem heves dübörgésbe kezdett a mellkasomban, a testem minden porcikája reszketett.

Kérlek, kérlek!

- Igen?

- Shannon? Uram Isten Shay!

- Becca, te jó ég, mi a fene történt veled? Jól vagy, semmi bajod?

Shannon hangja remegett, ahogyan az enyém is. Hagytam, hogy a sós könnyek végigfolyjanak az arcomon. Megkönnyebbülést éreztem. Óriási megkönnyebbülést, hogy Shanny-nek semmi baja.

- Jól vagyok! - Fújtam ki a már rég óta bent tartott levegőt. A torkom égett, miközben kipréseltem rajta a szavakat. - Én..én börtönben vagyok!"

Ötödik fejezetből: 

"Az esőcseppek hangos koppanásokkal értek földet, a terasz fadeszkáin. Sós könnyeim összefolytak az arcomra hulló cseppekkel. Rohanni akartam, sikítva elmenekülni, de a lábaim a földbe gyökereztek. Remegve álltam a dühöngő ég alatt, s a könnyeim egyre csak folytak.

- Becca! Mit művelsz?!

Ködös tekintetem az aggódó fiú irányába úszott, aki egyenesen felém rohant. Rázni kezdte a testem, beszélt hozzám, de nem értettem mit mond. Másodpercek alatt sötétült el minden körülöttem, s a földre borultam." 

Hatodik fejezetből: 

"Körmeim értelmetlenül kopogtak a hatszemélyes mahagóni asztalon. Az eső szakadatlanul esett, a sötét felhők ijesztő villámokat szórtak a föld felé. Liam léptei rémisztő, kiszámíthatatlan ritmusban zengtek a sötét házban. Kezdett beesteledni, s éreztem a pilláim ólomsúlyúvá válnak. Nem akartam aludni. Éber akartam maradni, s kiutat keresni. Kiutat ebből az irdatlanul kínzó börtönből."

Ha megfogott a prológus vagy csak kíváncsi vagy a történet végére, érdemes benézned erre a blogra!