2014. augusztus 25., hétfő

Blogajánló #12

You changed my life 


Prológus: 



-Kat! - súgta Emma miközben nem túl finoman az oldalamba könyökölt. – Mr. Kerrich már hatodjára szólított fel! Ne aludj!
- Bocsi –húztam ki magam a széken. - Nem aludtam túl sokat az es…
- Miss Willows volna olyan szíves és megtisztelne bennünket a figyelmével?Vagy esetleg kipróbálja azt ,hogy a párnaként használt könyv segít a tanulásban?Sikerült beletölteni abba a csöppnyi agyába bármit is?- kérdezte gúnyosan a tábla előtt álló vén tanár. Már maga a tantárgya,a matematika miatt sem épp kedvelt a diákok körében Nem hiába volt az a gúny neve,az hogy varangy. Őszülő hajának több minta fele hiányzott és kék vizenyős szemével állandóan a diákokat leste,hátha rajtakapja őket valami szabálytalanságon. Pont úgy néz, mint a bogarakat leső béka.
Az osztály egy része hangos nevetésben tört ki, mire én elvörösödtem. Más se hiányzott mint az hogy az idei utolsó tanítási napon úgy válljak el hőn szeretett matektanáromtól,ahogy az eddigi években tettem. Mindig vagy szaktanári figyelmeztetéssel köszöntöttem a hazatérő anyát vagy rosszabb esetben igazgatóival.
Persze Anya sosem értette, hogy miért panaszkodik rám Mr.Kerrich, hiszen a többi tanár nagyon meg van elégedve velem és a jegyeimmel.
Végül a csengő vetett véget szenvedéseimnek a törtekkel. Boldogan pattantam fel az utolsó padból a táskámmal.
-          Katie! - szólt utánam Emma. - Itt ne hagyj!
Szótlanul bevártam a vörös hajú barátnőm. Emmával négy évvel ezelőtt, kilencedikben ismerkedtem meg és azóta is elválaszthatatlan barátnők vagyunk. Szegényt mindig is a súlya miatt szekálták és emiatt csak most, középiskolában tett szert igazi barátokra.Jó, be kell vallani nem egy modell alkat, de szerintem ezzel semmi baj.Néha nehezére esik a futás,főleg akkor ha meglát valami ínycsiklandozó falatot.De, emellet igazi barát akire bármikor számíthatok, ha egy kis önbizalom növelésre van szükségem.Tavaly,harmadikban kishíján évet kellet ismételnem, mert megbuktam matekból.Nyáron a pótvizsgaelőtti hetekben annyira stresszes voltam hogy nem mentem el sehova nyaralni (mondjuk nem is futotta volna rá) és képtelen voltam akár egy falatot is enni ,mert féltem nem maradna meg bennem.És akkor jött Emma.Fogott és magával vitt a kedvenc éttermébe és ott egy hatalmas lelkesítő beszédet tartott.
-          Ma egyet fizet kettőt vihet nap van a büfében, úgyhogy siessünk!-ragadta meg a karom a barátnőm és a folyosó felé rángatott.
-          Nem várjuk meg Holly-ékat?- kérdeztem a tesiterem felé pillantva.
-          Amíg te aludtál én már mindent elintéztem. Küldtem nekik SmS-t hogy a büfénél találkozunk és foglaljanak nekünk helyet. Nem hagyom, hogy valaki más elhalássza előlem a szendvicseket!- hadarta. - Tudod az a másodikos srác,az a Gilbert már a múltkor a gumicukor napon is elvitte előlem az összes kaját. Még egyszer nem hagyom nyerni!Rossz emberrel kezdett ki!
Mosolyogva folytattuk az utat. Lerohantunk az emeletről (már amennyire Emma bírt) de a lépcső alján megtorpantunk, mert a sor egészen odáig kígyózott.
-          Hol lehetnek?- idegeskedett Emma.
-          Ott vannak!- mutattam a sor eleje fele. - Gyere!
         Mivel én magasabb vagyok nála,ami nem nehéz mert ő össz-vissz 155 centi,könnyen megtaláltam a barátainkat. Jó, én sem vagyok egy égimeszelő a 165 centimmel, na de mégis,elég nehezen taposnának el. Mondjuk, Emmát nehéz lenne eltaposni, mert ő képes lenne bokán rúgni bárkit.
-          Na végre!- sóhajtott Teresa mikor odaértünk melléjük. Barna haját megigazította és kiállt a sorból magával rángatva Dave-et, a barátját.
Vele szinte együtt nőttem fel. Tess és az öccse Alex már akkor a szomszéd házban, amikor mi 13 évvel ezelőtt Londonba költöztünk. Kicsiként néha testvéreknek néztek minket, mert annyira hasonlítottunk egymásra. Mind a kettőnknek barna haja van és akkor még ugyanolyan ruhákat hordtunk és egyforma magasak voltunk. Mára már ez megváltozott. Teresa nagyon magas, igazi modell alkat, de mikor ezzel szórakozunk, ő mindig hevesen ránk szól. Sokáig utálta, hogy nem tud pasizni, mert szinte minden fiúnál magasabb volt. Tavaly változott meg minden mikor új osztálytársunk lett Dave személyében. A srác majdnem 190 centi, ami tökéletesen megfelel Tess magasságának, mert a barátja egy fél fejjel magasabb nála. Először nem vettem észre köztük a vonzódást, de mikor Holly barátnőnk felvilágosított minket ,már mindent értettünk. Hárman Emma,Holly és én „haditerveket” kovácsoltunk hogyan is hozhatnánk őket össze. Igaz Tess megharagudott ránk mikor mindenből kihagytuk, de miután összejöttek és elmeséltük neki az akciónkat, megbékélt.
-          Kész a biosz házid?- kérdezte meg Holly. Nagy kék szemét összehúzva meredt az előtte álló nagydarab,vörös hajú fiúra aki folyton tüsszögött és a pulóverébe törölte az orrát. Mikor a srác egy hatalmasat tüsszentett,Holly ijedtében hátraugrott és hosszú szőke haja csak úgy repkedett.
Már régóta ismertük egymást általánosból és mikor kiderült hogy osztálytársak leszünk nagyon megörültem. Igazán szeretetre méltó lány ,aki olyan hamar szerez barátokat hogy még pislogni sincs időm. Az iskolában népszerű, de sose foglalkozott vele. Inkább a maga kis világában él és nekünk sütöget. Ó, azok az almás piték…
Mikor még nem volt beavatva  a Tess-leendő-pasija ügybe kiderült, hogy Dave az unokabátyja. Tartottam tőle, hogy ellenezni fogja a kapcsolatot, de mint kiderült ő lett a legnagyobb szponzoruk és az ő segítségével sikerült randit szervezni a párnak egy tóparti házba.
-          Igen - mondtam miközben a könyökömmel arrébb löktem egy igen dulakodós elsőst. - Te tudtad a négyes kérdésre a választ?
Mielőtt azonban válaszolt volna Emma került sorra.
-          Három… vagyis az akció miatt hat szendvics rendel!- csapta le a pénzt mosolyogva a büfés néni elé.
-          Sajnálom, kedveském, de a fiú előtted vitte el az utolsó szendvicset - mondta a néni bánatosan. Jól ismerte Emmát aki a legjobb kuncsaftja volt.
-          Melyik?- nézett körbe nagyokat fujtatva Em.
-          Az a kis kedves gyerek. Nagydarab és vörös hajú. Hogy is hívják?Ja igen Gilbert.. - mosolygott a büfés.
-          Mrs. Lilleyman attól tartok, hogy én ezután már nem fogok önnél vásárolni! - sóhajtott színpadiasan Emma.
-          De hát miért, Emmácska?- lepődött meg Mrs Lilleyman.
-          Mert annak a Gilbert-nek adta az utolsó francia-sajtos szendvicset. - szipogta Em. Na jó, ellégé félreismertem őt,nem hittem volna hogy valami ennyire kiakasztja a barátnőm. A vörös hajú lány csapot-papot otthagyva kiviharzott a sorból,nem kis felháborodást hagyva maga után. Hiába Emma Cuttbert már csak ilyen.
-          Ti azért vesztek valamit ugye?- próbálkozott a büfés néni felénk fordulva.
-          Én egy…- töprengtem, de félbeszakított a mobilom csengése. Kiálltam a sorból és gyorsan felvettem. Valamit magyaráztak a vonal túlsó végén, de a hangzavartól nem értettem semmit.
-          Egy pillanat.. Nem hallok semmit-szóltam bele és bevonultam a lánymosdóba.- Igen?Most már beszélhet!
- Szia Keliza! - szólalt meg egy nagyon ismerős hang. Csak egy valaki szólít így a világon. Mert ha a keresztnevemet a Katherine-t és a második keresztnevemet összerakjuk az Elizabeth-et… De az nem lehet… Azt hittem elfelejtett…
-          Haló!- szólalt meg hangosabban a vonal túlsó végén. - Mi van, talán meg sem ismersz?Én vagyok az, Liam…


Részletek: 


1.évad 10.fejezet


Nem jó dolog egy szép álomból felriadni, főleg nem egy telefon csörgésére. Fejemre húztam a párnát és próbáltam tovább álmodni, de nem sikerült. Az énekes hörgött a szám közepén, kellemes ébredés, mondhatom. Hátamra fordultam és kinyitottam a szemem. Rögtön tudtam hogy ez nem az én szobám. Nekem nincs ekkora ágyam amire akár öten is kényelmesen elférnek. Sőt utálok nagy párnán aludni, amibe elsüpped a fejem. Hiányoltam a sárga falakat és a halvány függönyöket. A fehér falakat egy kép sem díszítette, míg az én szobám tele van aggatva fényképekkel, Polly készítette rajzokkal és poszterekkel.
Ledobtam magamról a takarót és megdöbbenve néztem,hogy még a tegnapi ruhám van rajtam. A lábamon a kötés már lassan átszivárgott,ezzel vörösre festve a hófehér takarót. A fejem borzasztóan fájt, és a vér is rátett egy lapáttal a közérzetemre. Az éjjeli szekrényen még mindig üvöltött a rock zene,gyorsan felkaptam a készüléket és benyomtam a hívás fogadás gombot.
-          Haló? – szóltam bele álmosan a homlokomat dörzsölgetve.
-          Na végre hogy felvetted – köszöntött Tess. –Igyekezz letolni a lépcsőn a hátsód,mert már lassan fél négy!
-          Mennyi? – kerekedett el a szemem és biztonság kedvéért a telefon kijelzőjére pillantottam. Tényleg annyi az idő! Felpattantam az ágyról,de a hirtelen mozdulattól megszédültem és visszaborultam a párnák közé.
-          Ez mi volt? – kérdezte aggódva Tess, bizonyára meghallotta a puffanást.
-          Semmi,mindjárt lent vagyok – válaszoltam és kinyomtam a telefont. Az előbbinél jóval lassabb mozdulattal felálltam és körülnéztem valami más ruha után mert észrevettem hogy a mini ruha most már csak felső. Fogalmam sincs mi történhetett tegnap, szinte semmire sem emlékszem. Az éjjeli szekrény melletti székre ki volt készítve egy halványrózsaszín pulóver és egy kék koptatott farmer. Levettem a fekete ruhát és gyorsan át is öltöztem a kölcsön kapott ruhadarabokba. Hát elég nagyok voltak,bizonyára Hope-é. A pulcsi leért a combom közepéig, a nadrágot meg úgy-ahogy felhajtottam mert különben feltakarítottam volna vele a padlót,olyan hosszú.
Kikóvályogtam a szobából közben a falat használtam támasztéknak, nehogy elessek. A lépcső tetején azonban megtorpantam. Itt aludtam volna a fiúknál? Nem is emlékszem semmire a tegnap estéből. Na, jó talán addig hogy Emma meglátott Harry-vel. Te jó ég,Em! Vajon mi történhetett? Ki kell derítenem.
Erőt merítettem és lesétáltam a lépcsőn, minden második lépésemre felszisszentem. A sebem még mindig fájt, ahogy a fejem, és ahogy lenéztem a nadrágra megjegyeztem hogy vennem kell Hope-nak egy új nadrágot. Nem hiszem hogy szívesen mászkálna a városban véres gatyával.
-          Csipkerózsika is felébredt! – köszöntött Dave mikor beértem a konyhába. Holly és Hope a konyhában sürgött- forgott és reggelit készítettek, ami az illatából ítélve rántotta és sült szalonna. Tess,Dave és Zayn egy-egy nagy bögréből jó erős kávét ittak, Niall  Lou-t bökdöste aki elaludt az egyik bárszéken. Liam és Harry unottan meredtek a plazma tévé képernyőjére ahol valami tegnap esti koncertet ismételtek. Az utóbbi mikor meglátott szélesen elmosolyodott és felpattant a kanapéról.
-          Sziasztok – mondtam mosolyt erőltetve az arcomra, bár szerintem a fejfájás miatt egy vicsor sikeredett.
-          Szia – köszöntött még mindig mosolyogva és megölelt. – Hogy aludtál?
-          Tulajdonképpen semmire sem emlékszem a tegnap estéből – motyogtam és felszisszentem, mert a vádlim már lüktetett. – Ja de, arra hogy neki mentem annak a hülye széknek.
-          Gyere! – fogta meg Harry a karom és elvezetett az egyik székre, amire rögtön le is rogytam. –átkötöm a sebet mert megint átvérzett– mondta és letérdelt. Óvatosan felhúztam a nadrágom szárát,de inkább elfordítottam a fejem a látványtól.
-          Talán jobb is hogy nem emlékszel a tegnap estére – jegyezte meg halkan Tess.
-          Miért? Mit csináltam? – kerekedett el a szemem.
-          Hát, mindenesetre vicces volt! – kuncogott fel Niall, abba hagyva egy pillanatra Lou arcpingálását egy alkoholos filccel. – De ami előtte történt az kevésbé…
-          Nem is tudtam, hogy ilyen jól tudsz énekelni – mondta Liam.
-          Tegnap este nagyon jól karaokéztál – magyarázta Zayn az értetlen tekintetem látván. –A Dj miután mindenki lehurrogta az unalmas számokat, elhúzott és nekünk meg nem volt zenénk. Nem tudom honnan jött a karaoke ötleted, de megmentett minket. Bár a fénypontja az egésznek a verekedés volt. Ja, Harry fáj még az oldalad?
-          Ti miről beszéltek? – értetlenkedtem. – Milyen verekedés?
-          Nem emlékszel semmire? – nézett rám Harry.

-          Hát.. addig azt hiszem, amíg Emma be nem jött a konyhába… - próbáltam összeszedni az emlékeim. – Többre nem igazán… 


1. évad 20. fejezet 

- Gyerünk, gyerünk emberek! – rontott be az öltözőbe Paul kopogás nélkül. Az évek során már megszokhattam volna ezt a hülye szokását,de még ma is ijedten ugrottam fel. Gyorsan felvettem a stylist által előkészített ruhát, ami egy piros pólóból és egy khaki színű nadrágot,no meg az elmaradhatatlan csukát. A koncertek előtt a régóta bevált szokásunkat tettük most is,és egy csomag gumicukrot megettünk
- Öt perc a kezdésig!- kiáltotta az egyik háttérmunkás.
- Egy pillanat! – kiáltottam és kirontottam az öltözőből. Most vagy soha öregem!Vágj bele,egyszer élünk! Vár rád egy csinos lány odakint, csak meg kell tenned az első lépést! Szinte végig szökdeltem a folyosón a lányok után kutatva, akiket öt perccel ezelőtt még Lou-val a sminkesünkkel láttam.
- Niall, te meg hova rohansz? – kiáltott utánam Zayn, de csak felemeltem a kezem, jelezvén hogy várjon egy kicsit és már siettem is tovább. Befordultam a sarkon és megláttam Őt ahogy Hope-pal és Kat-tel nevetnek valamin. Gyerünk,menni fog!
-  Holly! – szólítottam meg,mire rögtön hátrafordult,az arcán egy mosollyal. Átszeltem a kettőnk közti pár méteres távolságot és gondolkodás nélkül megcsókoltam.
- Ezt, ezt miért kaptam? – nézett rám azokkal a hatalmas kék szemivel.
- Kívánj szerencsét! – nyomtam még egy puszit búcsúzóul az arcára mielőtt hatalmas energiával és izgatottan ugrottam a színpadra a fiúkkal. 

2. évad 4.fejezet


Szerelem. Néha elég egy pillantást vetni az illetőre, a lelkünk mélyén tudjuk,hogy Ő az igazi. Van egy olyan megfoghatatlan, szavakkal körülírhatatlan dolog,mellyel képesek megérezni az Igazit. Persze az a bizonyos „tökéletes” és „szirupos” boldogság nem mindig teljesül, sőt az esetek 91%-ban hibát hibára halmozva élnek, sokszor feladva a szeretet felkutatását. Én őszintén mondhatom,megtaláltam és nem kerültem el.
Sosem voltam olyan lány aki görcsösen ragaszkodott ahhoz,hogy egy hímnemű lény ( akihez nem fűzik semmilyen rokoni szálak) mellette legyen és meghallgassa a panaszait, elfurikázza ide-oda. Az iskolában is csak, a kortársaimhoz képest, lett először barátom, úgy tizenöt- tizenhat évesen. Bezzeg a nagyon irigyelt, hamar felnőni vágyó kortársaimnak akkoriban már volt vagy öt-hat barátjuk. Emlékszem, mindig is feszengve éreztem magam emiatt,mert úgy néztek rám, olyan lenéző pillantásokkal illettek mikor egy-egy iskolai buliba egyedül érkeztem,hogy már muszáj volt néha elrángatnom Liam-et. Olyankor pedig jöttek a szokásos kérdések. Együtt vagytok? De hisz ti valami unokatestvér-féleségek vagytok! Mikor Jordan-nal összejöttem, tulajdonképpen nem is emlékszem,hogyan de boldog voltam. A szakítás után teljesen bizonyíthatom,hogy a szerelem elvakít,de nagyon. Ha a barátaim annak idején nem álltak volna mellém, nem tudom mi történt volna velem, hol is tartanék most, de jobb ha nem nagyon gondolkozom rajta. Ő… mindegy.
Mikor először találkoztam Ethan-nel, nem néztem meg először igazán. Megjegyeztem az arcának vonásait, sötét kék szemét és féloldalas mosolyát, de semmi többet, sőt bevallom, nem is érdekelt mert akkoriban valami rózsaszín felhőben lebegtem,  csak aztán ez a felleg elszállt, én pedig magamra maradtam. Akármennyire nem szerettem, ha korábban velem volt, valahogy túlságosan erős volt bennem az az érzés,hogy végülis miatta tudtam meg ki is az apám. Emlékszem a repülőúton egyfolytában itattam az egereket, sírtam mert hiányoztak a barátaim, sírtam mert el kellett hagynom Londont, sírtam mert Ő is elhagyott és azért is sírtam mert már fájt az orrom a százas papír zsebkendős csomag elhasználása után.  Nem foglalkoztam a srác erőltetett vicceivel,amivel szerette volna ha jobban érzem magam, de nem nevettem egyiken sem. Fa arccal meredtem magam elé, olykor-olykor hangosan szipogtam egyet vagy újra átadtam magam a szomorúságnak. Az első hetekben nem mentem sehova, csak begubóztam az akkori Caroline-al és Ian-el közös kis  lakásunkba, amit Apu és Jane vett a megérkezésemre. A lány próbált hamar beilleszkedni, megismerkedni a szomszédokkal felkeresni a casting - cégeket, egyszóval segíteni akart munkát találni nekem és persze magának is. Ian nem találta a helyét, ahogy én sem bár két teljesen más ok miatt. Mondjuk nekem szerelmi bánatom, neki meg szimpla honvágya volt. Végül engem sikerült magába szippantania New York-nak, Car barátja pedig három hónap múlva hazaköltözött, mondván elege van az Amerikai életből. Ketten maradtunk és én vettem át a „lelkesítő - megértő – lakótársbarátnő” szerepet, valahogy akkoriban kezdtem el találkozgatni Ethan-nal is. Egyszerűen és jóformán felébresztett az akkori „zombi” állapotomból és nekem pont arra volt szükségem, egy barátra. Nem tudom, hogyan és miért, de ez az érzés egy idő után átcsapott egy másik végletbe, amit ha egyszer megszakítanak, soha többé nem lesz ugyanolyan. Boldog lettem, ami a mai napig változatlan.
Izgatottan vártam a rég látott barátnőim reakcióját,amint beléptünk a konyhába. Ethan kezét olyan görcsösen szorongattam, hogy a barátomnak egy idő után fel kellett szisszennie,hogy észrevegyem, majdnem elszorítottam a vérkeringését, de közben két lehetséges jövőképen gondolkoztam. Az egyik az, hogy a lányok örülni fognak a barátomnak, Holly majd ugrándozni fog örömében,hogy végre találkozhat az egyik kedvenc férfi színészével; Hope biztosan kifaggatja majd, hogy mikor és hol találkoztunk, bár már elmeséltem a lánynak mindent; Tess meg majd megtudakolja a barátom pontos nevét, lakcímét, személyi számát, azt hogy hány országban körözik és ilyesmik. Igen, ez mind szép és jó…lett volna.
Amint megláttak kettőnket kézen fogva, nem az előbb remélt reakciókat produkálták. Tess abbahagyta a körmének piszkálgatását és felvont szemöldökkel meredt ránk. Hope, aki az imént még nevetve mutogatta Ben képeit s telefonjával Car-nek lefagyott és szemét le nem vette rólam. Holly szegény nem tudta,hogy örüljön-e vagy hasonlóan viselkedjen mint a barátnői. Kettős érzelmek táncoltak arcvonásai, csillogó szemével már egy papír és toll után kutatott egy autogramért  Ethan-től, de nem mozdult,látva a többiek viselkedését. Caroline idegesen kapkodta ide-oda a fejét arca elárulta hogy erősen agyal azon, vajon hogy oldhatná a feszültséget. Daisy mellettem ácsorgott, a maci szőrétől nem látott és érdeklődve forgott körbe hogy lássa a hallgatás okát.


2.évad 6.fejezet



Érezted egy hosszú futás után a tüdődből kiszorul a levegő és a fuldoklástól,hörgéstől beszélni sem tudsz? Én pontosan ezt éreztem,ugyanezt. Kár azon töprengenem,hogy mégis miért okoz egy ilyen traumát egy ember viszontlátása,nem változtatna a tényeken.
Legszívesebben kirohantam volna a szemközti ajtón és vissza sem nézve, a bérelt autómmal hajtottam volna legközelebbi városig. Vagy országig. Tök mindegy. Az elmúlt két évben,mint kiderült nem csak én kerültem ösztönösen a személyét,hanem a barátaim sem találkoztak vele. Mindez hiába,most mégis a legváratlanabb helyen, a legalkalmatlanabb pillanatban kellett összefutnom az exemmel. Karma vagy valami ilyesmi.
El akartam menni,el akartam futni,de a lábaim nem mozdultak,szinte sóbálvánnyá merevedtem. Átvillantak egy pillanat alatt azok az emlékképek,amik hozzá kötöttek. A forgatás, mikor beöltöztettem öregasszonynak, a jégkorcsolyázás, mikor megismerkedtem a fiúkkal, Hope-pal és Perrie-vel. Szinte láttam magam előtt,ahogy kéz a kézben sétálgatunk Párizs utcáin,de aztán eszembe jutott a találkánk a reptéren.
Nem változott semmit,ugyanazok a hihetetlenül zöld szemek, amelynek pillantását két évvel ezelőtt állandóan kerestem. Olyankor mindig tudtam mit gondol, örül vagy mérges, kétségbeesett vagy elkeseredett, esetleg segítségre van szüksége. Most azonban semmit nem tudtam kiolvasni belőlük,semmit. A rajongók milliói vannak oda meg vissza a jelképévé vált göndör fürtökért,amit le nem vágatna,s amelyekért egykor én is oda voltam. Nem mozdult, farkasszemet nézett velem,ajkai enyhén szétnyíltak a csodálkozástól vegyes megdöbbenéstől, a kis lépcsőházban megfagyott a levegő. Míg Ő semmit,nem változott addig én igenis azon voltam hogy levessem a régi külsőmet. Hosszú göndör hajam, immár ombre stílusú lett, a tincseim átmenetet képeztek a szőke hajszínből egészen a sötét barnáig. Míg londoni diáklány voltam,irtózva tekintettem mindenféle szépség ápolási termékre,utáltam használni a szemceruzát,a szemhéjpúdert és folyton belepislogtam a szempillaspirálba. Most pedig reggeli rutinommá vált a füstös vagy épp élénk színű smink,amiket felváltva díszítik az arcom,attól függően,milyen az aznapi ruha összeállításom.
Liam és Dave még mindig az ajtóban toporogtak,s tekintetüket ide-oda kapkodták köztünk,de nem tudtak megszólalni,ahogy én sem. Magamban imádkoztam azért,hogy bárki,akárki vessen véget ennek a pillanatnak.
-          Kat,Kat várj már meg! Itt vagyok,ne siess úgy el!Hova mész te lány? – harsogta egy ismerős hang az emeletről, közeledő hangos lábdobogások jelezték,ahogy lerohan a lépcsőn utánam. Ó, azalatt a valaki alatt nem a szókimondó Daisy-t értettem!A lépcsőfordulónál tekintett le ránk először és lelassított,miközben nagyra szemeket meresztett a bejáratnál álldogáló megkövült társaságunkra. Az arckifejezése elárulta a véleményét, felvette a legragyogóbb vigyorát és beletúrt hosszú,szőke hajába. – Ááá! – szólalt meg a legmézes-mázosabb hangján,miközben sűrűn pislogott. Lassú léptekkel tette meg az utolsó lépcsőfokokat, a magas sarkúja kísérteties hangon csikordult meg mikor mellém lépett,tisztára mint egy krimiben, passzolt a fagyos hangulathoz.  – Szóval te lennél az a híres Harry Styles? – kérdezte idegborzoló hangon, az „r” hangokat hosszan ejtve.
-          Igen – mondta,meglepődve a kérdésen. Nincs hozzá szokva ahhoz,hogy miután két évvel a szakításuk után összefut az exével, annak az újdonsült amerikai színész barátnője ellenséges hangnemben szól hozzá. Az ismerős hangjától végig futott a hátamon a hideg.
-          Üdv, a nevem Daisy Blue Carter – mutatkozott be csábosan,de hangjában ott bujkált a gúny. -  Én vagyok Kat Willows egyik legjobb barátnője. Tudod,annak a lánynak,akit röpke két évre lapátra tettél, valami szőke modellke miatt! Emlékszel, igaz?
-          Én… - nyögte Harry,de nem tudta befejezni a mondatot,váratlanul érte Daisy kitörése,ahogy engem is. Valahol, a szívem legmélyén szerettem volna,ha befejezné a mondatot,de jobb ha nem tudom,az csak még jobban rontana a helyzeten.
-          Hogy kerül ide? – intéztem Liam felé a kérdést, visszanyerve a hangomat. A gyerekkori barátom először, mintha meg sem hallotta volna a kérdésem,mire megköszörültem a torkom.
-          Te…tessék? – fordította el a tekintetét a Daisy és Harry feszült szóváltásáról. Elég volt egy pillantást vetnie az arcomra, nagyon is jól tudta,hogy nem szabad mellébeszélnie. – Izé…Dave egy kicsit ivott és hát…Én is ittam,de csak egy kortyot!Harry pedig felajánlotta,hogy el hoz minket. Hé,Kat nyugi,nincs semmi bajom!
-          Liam – ejtettem ki sóhajtva a nevét és az arcomat a kezeim közé temettem. Nem csak azért voltam rá dühös mert idevezette Őt,hanem mert felelőtlenül,nem vigyázva a saját egészségére cselekedett. Be kell vinni a kórházba…-Úristen! – kiáltottam fel elrettenve és már indultam is az ajtó felé,ha Liam el nem kapja a derekam.
-          Mi a baj,Keliza? – ráncolta össze a szemöldökét értetlenül és gyengéden megrázta a vállam. Észre sem vettem,hogy az idegességemben kicsordult egy-két könnycseppem.
-          Anya…anya. Most születik a testvérem!Mennem kell! – motyogtam és kirántottam magam Liam kezei közül. Nem tudtam rendesen gondolkozni,azonnal a kórházba akartam menni. Ha eléggé gyorsan kezdek el futni,hamar odaérek és miután anya kijött a műtőből az orvos majd megvizsgálja a valószínűleg eltört lábam,amit a magas sarkú cipőm fog okozni. – Engedj, Liam mennem kell!
-          És mégis mivel mennél kisasszony? – fonta fel a szemöldökét Daisy,majd miután sejtette hogy nem fogok számára megfelelő választ adni,utat tört magának Harry és Liam közt,nem felejtve el „véletlenül”  oldalba vágni az exem. – Még szerencse,hogy elkértem Mrs. Hills kocsiját!Na gyerünk! – jelentette ki azzal kirángatott a kellemesen hűvös londoni éjszakába és elindult a háztömb jobb oldala felé.
-          Öhm, a kórház az ellenkező irányba van! – szólt utánunk Harry a lépcsőházból és a főúton száguldó autók felé mutatott.
-          csak az időt vesztegetjük Daisy,nem ismered a várost! Inkább futok! – legyintettem a barátnőm felé idegesen,nem törődve a göndör hajú srác figyelmeztetésével. A szőke hajú lány kezébe nyomtam a táskám és miután lerúgtam a cipőt sietős léptekkel a jó irányba kezdtem el haladni.
-          Kat,te teljesen meghülyültél? – kiáltott utánam Dave, de nem néztem hátra célegyenes tartottam a legközelebbi zebra irányába.
-          Hé! Állj már meg! – kiáltotta az utánam siető Harry és elkapta a kezem,mielőtt még átkelhettem volna a zöld lámpánál. – Az amerikai levegő teljesen meghülyített? Mégis,hogy gondolod,hogy futva megteszed öt perc alatt azt a több mint négy kilométeres távolságot?
-          Hé,nem szidjuk Amerikát! – torkolta le az időközben odatipegő  Daisy is. – Különben is,Amerikában megszokottak tőle az ilyen meggondolatlan dolgok. Gyere,csajszi fogunk egy taxit!
-          Ne hülyéskedjetek már, elviszlek titeket! – válaszolta dühösen Harry,majd sebes léptekkel a parkoló felé kezdett sietni,zsebéből pedig előhalászta a slussz kulcsot. Days-el váltottunk egy jelentőség teljes pillantást,mely a részemről egy fejrázás kísért,míg a lány csak megvonta a vállát és magával húzva követtük Őt.  – Jöttök már? – fordult meg egy fekete, lesötétített ablakú sportkocsi előtt,melynek a márkájáról halvány sejtelmem volt,de Days elismerő pillantásából ítélve nem egy font volt az ára.
-          Berakom Tess-t és Dave-t a taxiba és majd utánatok megyünk! – intett a lépcsőházból Liam és a vőlegény nyomában felsietett a lépcsőn. Nem láthatta a rémült és ideges arckifejezésem a sötétben, a kocsi és az előttem várakozó utazás gondolatára.



Ha tetszett a történet, vagy csak megfogott a prológus és kíváncsi vagy mi lesz Kat-el akkor érdemes benézned erre a blogra.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése