2014. augusztus 21., csütörtök

Blogajánló #11

Blagiék blogja 


Részletek: 

"1.Fejezet - Iron Velly

A szél erősen süvített át a hatalmas erdőn megtépázva a tisztáson álló öt ember ruházatát. Két eléggé kigyúrt pasas állt egy köpönyeges alakkal szemben. Az alak mögött egy szőke lány és egy hasonló hajszínű fiú figyelte őket.
- Nem segítesz neki? – kérdezte a lány.
- Nem, nincs értelme.  – felelte nemes egyszerűséggel a fiú.
- De hát az az alak köpönyeges alak egy lány, nem?! Csöppet sem félted? – kérdezte a lány, és most először rendesen végignézte a vele társalgót.
Teljesen normálisa nézett ki. Kék inget alatta fekete pólót és farmert viselt. A haja kicsit kócos volt. Nem lehetett idősebb nála maximum 14 éves. Őt nézve megnyugodott, érezte, nem fogja bántani. De annyira már nem volt biztos abban a két pasasban...
- Hogy őt? – szakította félbe a gondolat menetét a fiú – Nem. Én inkább a fickókat féltem.
-   Ezt hogy érted? – döbbent le – Azok a pupákok kigyúrtak meg minden...
    Ebben a pillanatban az említettek közül az egyik fennhangon megszólalt:
- Hé, Drágaságom - intézte szavait a köpönyeges lányhoz –, nem akarunk galibát. Nekünk csak a szőke hölgy kéne. Különben sem füllik a fogam ahhoz, hogy egy ilyen törékeny kislányt bántsak.
 - Hát ezért. – felelte a fiú lemondó hangsúllyal.
                A következő pillanatban a köpönyeges teljes erejéből ütötte, a földre esett férfit miközben nagyban üvöltözött:
- Ki az a csecsemő, aki járni sem tud?!
- Te kis csitri! – ordította a pasas társa.
- Hogy csitri?! – kiáltotta magából kikelve, miközben másikra vetette magát és abból is kiverte a lelket.
Mikor végre abbahagyta az ütlegelést a fiú felsóhajtva lépett mellé:
- Máskor, ha lehet, ne akadj ki ennyire, mikor rajtam kívül más közönséged is van – mutatott az eközben halálra rémült ”hölgyre”.
- Jól van bocsánat - felelte megenyhülve. – De te is tudod, hogy utálom, ha alábecsülnek!- ezzel a földre is dobta a fekete köpönyegét.
                Ő sem öltözött valami kirívóan. Egy egyszerű testre simuló nadrágot viselt, felül egy félig felhúzott homokszín cipzáras felsőt, ami szorosan követte testének vékonyka vonalát. Alatta egy fekete pólót. A nyakában egy duplán fűzött nyaklánc volt, amin egy szépen kidolgozott madár tartott a csőben egy kis fekete csillag alakú követ. A jobb combján egy barna kistáska volt felfűzve, előző életében biztos övtáska lehetett. Az egyetlen furcsaság az volt a lányon, hogy ilyen melegbe a kabát mellé még egy fekete ujjatlan kesztyűt is vett.  Sötétbarna derékig érő oldalt elválasztott haja ki volt engedve. Két hosszú tincs környékezte arcát, a frufruja majdnem eltakarta hatalmas méregzöld szemeit, mejjek valamiért nem csak, hogy nem tűntek élethűnek, de valamiért a tekintete is olyan elüresedett volt. Nem nézett ki idősebbnek 12 évnél.
- Jössz velünk?  - kérdezte a fiú mosolyogva.
- Azt jó lenne - válaszolta

- Nos hogy kerültél azokhoz a tagokhoz kedves ismeretlen? – kérdezte kicsivel később egy kocsi platóján a barnahajú a ”hölgyet”
- Először is Gwendolyn Ordway vagyok, de hívjatok csak Gwen-nek .- válaszolt a kérdezett.
- Üdv, Fletcher Trinem - mondta barátságosan a fiú.
 - És te? - fordult a még mindig teljesen unottan ott fekvő barnához.
                A lány egy rövid pillantást váltott Fletcherrel, majd unottan ennyit felelt
- Raven. De térjünk vissza az eredeti kérdéshez! Nem hiszem, hogy csak egy kellemes sétára indultál ilyen szerelésben, – mutatott végig Gwen fehér topján, fekete kabátján és farmer sortján – mikor csak úgy véletlenül találkoztál azokkal a barmokkal.
- Nem, a legközelebbi karneválra mentem. – mosolygott Gwen.
- Tényleg? És miért? –kérdezte izgatottan Fletcher – Szereted a mutatványosokat?
- Nem. Fellépni – válaszolta egyre szélesebb vigyorral az arcán.
- Mivel?
- Jóslással. Bármit látok az bejön. Ahogy bárki szándékait megmondom egy érintésből. – felelte büszkén.
- Hűha! – lelkesült be Fletcher - Jósolnál nekem is?
- Nem úgy van az! – csillapította le Gwen – Ezek a látomások véletlenszerűen jönnek. Nem tudom nagyon irányítani. De ha látok valamit, szólok.
- De ha látod a jövőt, azt mért nem tudtad előre, hogy a tagok el akarnak rabolni? Meg egyáltalán, hogy kerültél oda? – szólt közbe Raven.
- Az úgy volt, hogy stoppoltam, ők meg felvettek. De mint mondtam, ezek a látomások nem ugranak be azonnal, és amikor bejött, kiugrottam a kocsiból és beszaladtam az erdőbe, de azok meg követtek.
- Na és nem volt senki, aki fuvarozzon, például a szüleid? – kérdezte Fletcher
- Nem egyedül élek úgy kb. fél éve. A szüleim kiskoromban elváltak én meg az engedékeny apámhoz kerültem. Ő meg elengedett, amikor azt mondtam a saját sarkamra akarok állni. Ezrét vásárról vásárra járok, és a jóslással keresem meg a minden napi betevőt.
- Minden elismerésem... –felelte szemforgatva Raven." 

"3.Fejezet - Magyarázkodás- Avagy, hogyan készítsem ki magam idegileg…

„Valójában az egész helyzet enyhén szólva is, jobban hasonlított egy valami hót’ gagyi, semmi vicc-kategóriás vígjáték jelenetére - amin már csak azért röhögsz, mert ennyire ciki dolog nem is létezik -, mint a valóságra. Legalább is az én szemszögemből.  Gwen még a megszokottnál is értetlenebb fejet vágott – tágra nyílt szemeken kívül még hozzá adta a lesett áll trükköt –, Fletcher meg csak a minden napos,, Jaj, Istenem menthetetlen vagy!’’, testtartásával nézett fel a plafonra fejingatva.  Már csak valami béna zene kell, és esküszöm irány a show biznisz…
- Raven?! – bámult rám, még mindig olyan idegesítően nagy szemekkel.
- Ja, úgy hívnak. – billentettem oldalra a fejem, öcsém, mért kell ezen ennyire kiakadni?
- Biztos?  Valahogy sokkal idősebbnek nézel ki. Ő picit éretlen a korához képest – bámult a képembe. Én meg éreztem, hogy kezd felfőni az agyvizem.
Mi az, hogy éretlen?! Hogy jön az ide? Meg egyáltalán, mi köze hozzá?! Jó, bevallom, a barna nem az én színem, de az nem jelenti azt, hogy fejletlen is vagyok! Tudom, mit gondol. A magamfajta emberek, nem jók másra csak hogy legyen kire okvetlen rá lépni. A későn érők bolhák, nullák, semmik, nothing, nade stb. Innentől, ez már nem csak rám nézve sértés, hanem miden kisebb emberre! Nem vagyunk csecsemők! Mi is KÉPESEK VAGYUNK MINDENRE!!!
Na, jó. Ez már tényleg túlzás… Ez a toporzékolás már más szerepe... egy még hozzám képest is nagyobb idióta dolga.
-  Akkor, asszem, már nincs szükség inkognitóra – zökkentett ki magasztos gondolataimból öcsikém, aki akkor érintette meg a haját. Erre az ex-szőkeség barna hajjal vigyorgott ránk. Ha ezt szó nélkül hagyja potyautasunk, akkor innentől kezdve nem panaszkodok a hazautazásunk miatt.
- Ez meg… MI?! – forgatta kétségbe esetten a fejét a leányzó. Így legyen lottóötösöm! És panaszkodhatok tovább kedvemre. Király!
- Hurrá, végre nincsen ez az idegesítő hacuka! – kiáltottam fel boldogan.
- Szerintem nem is volt olyan rossz.
-A magad nevében Fletcher! Te velem ellentétben jól néztél ki. Utálom a barna hajat! – rimánkodtam tovább, mert még mindig haragszom a hazaruccanós ötlet miatt, és úgy döntöttem megkeserítem egy kicsit szeretett testvérkém életét. Meg most nyertem az általam megtett fogadásomon is. Egy szó, mint száz, nincs semmi hiba a logikámban.
- Hékás! Én is barna vagyok! – nézett rám sértődötten. A kis önérzetes…
- Te is tudod, hogy nem úgy értettem! Neked jól áll, de rajtam! Most őszintén! Ez annyira nem igazságooooos~!!! – ráncigáltam a karjánál fogva, ezzel is csak megkeserítve az életét. Most tarthat, kb. 57-nél a számolj 10-ig és higgadj le trükkben. Hihi.
- Hékás! – kiáltotta el magát Gwen mire ugrottam egyet ültömben. Róla meg is felejtkeztem…
- Mi van? – fordultam idegbeteg pózban
- Magyarázatot, MOST! – parancsolta „Ő nagysága” – Megígérted.
Én és az a hülye szám. Nem gondoltam, hogy a szavamon fog, legalább is a történtek után egy normál ember nem tenné. De legalább bebizonyosodott az a feltevésem, hogy nincs ki mind a négy kereke. Majd megkérdezem a dokim, nem ismer-e egy jó agykurkászt, ezzel a lánnyal valami nem stimmel… nagyon nem. Más normális ember egy percet sem marad elátkozottak közelében, nem, hogy kérdezősködik felőlük! Vonzom a különcöket…
- Ajh, mit akarsz tudni? – nyivákoltam most már isten igazából.
- Ez most mi? – mutatott végig Fletcherön meg rajtam.
-  Ez? Semmi. Így nézünk ki  – mosolyogtam kínosan – Izé…Van rá magyarázat…
- Hallgatlak – keresztezte maga előtt karjait.
- Akkor. Az a rondaság, a főnökömnek, E. J. Wildfire Arch Knightnak köszönhető. Mert ő azt mondta, idézem: „Idefigyelj Titania! Nincs se időm, se kedvem utánad eltakarítani, így a következő küldetésetekre mindketten inkognitóban mentek. Nincs apelláta!”  Így aztán mindkettőnknek meg kellet változtatnia a haja színét, nekem kontaktlencsét is viselnem kellett. Viszont azt nem mondta, hogy álnevet is használjunk… - kacsintottam rá.
- Ez az egyik kedvenc hobbija, a kiskapuk keresése. Vagy, ahogy ő mondaná „Csak menti a menthetőt” - motyogta öcsikém, aki úgy néz ki, vissza akarja adni az előbbit.
- Amúgy mi volt a küldetésetek? Nem csak kohót nézni jöttetek?
- Az csak egy szerencsés véletlen volt. Eredetileg az lett volna a dolgunk, hogy körbenézünk. Tudod, az elmúlt három hónapban nagyon sok ember eltűnését jelentették Iron Velly környékén…
- … És a drága Futótűz odapaterolt minket. – fejeztem be a mondatot.
Gwen még mindig úgy nézett rám, mint aki várna még mesélni valót. Pedig már azt hittem, sikerült megúsznom a mesedélutánt…
- Haj, inkább mondjad!
- Miért lett ez lett a neved? A Holló, mint név egész érdekesen hangzik…
- Inkább Kismadár, legalábbis szabad, írói fordításban. Egy nagyon régi barátom mondta egyszer, hogy „Az önfeledt boldogság olyan, mint a madár, Ha nem ragadod meg és nem teszed kalitkába,és inkább hagyod, hogy szabad legyen, mire észrevennéd és gyönyörködhetnél benne, addigra már messzire elrepül.” Onnan… Csak hogy mindig eszembe jusson meg kell ragadnom minden alkalmat arra, hogy boldog legyek, mert önsajnálattal semmire sem megyek…- a másik felét nem szerettem volna elmondani, miszerint figyelmeztetésként is használom, ugyanis a hollót sokszor asszociálják a halállal… bár ez már más tészta.
Amúgy rohadt okos vagyok! Igyekszem kikerülni egy bizonyos illető megemlítését, erre én csak azért is alapon fogom magam és egyenesen beszélni kezdek róla, hogy hadd fájjon! Szeressük az azt, amikor elszorul a torkun és alig kapunk levegőt. Jó, hogy nem mondom ki egyenesen a nevét is! Bár annyira csak nem vagyok mazochista.
És még ennyi sem volt elég neki, mert, még mindig olyan idegesítően bámul. Miért? MIÉRT?!
- Istenem mit akarsz tudni? – sopánkodtam.
- Öhm… mindent? – szuper nem elég, hogy furi a lány, még telhetetlen is…
- Ne már! – fogtam a fejem. Hogy fogom ezt én sértetlenül megúszni? Meg egyáltalán – Hol kezdjem?! – fejeztem be hangosan a gondolatmenetem.
- Mondjuk, az elején…
- De ha egyszer azt sem tudom hol az eleje! – szenvedtem, úgy látszik csak magamnak. Igen az ilyen dolgoknak se füle se farka…
 - Szerintem, ha ki akarsz szedni belőle valamit, akkor inkább kérdezgesd, másképp csak az időt húzza -  „tanácsolta” szeretett öcsikém, úgy mintha nem lenne ő is érintett a dologban. Fogadok, ezzel akar visszavágni. Ha így van, sikerült. Fletcher vs. Raven, egy-null.
- Jól van, akkor: Miért kötöttetek alkut?- kezdett egy ütős kérdéssel. Úgy néz ki, jó megérzései vannak afelől, hogy mivel tud embereket összetörni, egy szem kérdéssel.
- Bővebben? – „mentettem a menthetőt”. Mér’? Arról nem volt szó, mikor válaszolok.
- Istenem, de egy szemét vagy! - nézett rám idegesen Fletcher – Akkor majd én válaszolok. Visszaszívok mindent, amit gondolatban rá mondtam. Legyen áldott a neved drága testvérem!!!
Egy kis nagy óhaj után bele is vágott - Az apukánkat szerettük volna vissza hozni –kezdte szokás szerint szenvtelenül, de tudtam, hogy ez csak a látszat. Igaz, hogy őt nem vágta annyira, padlóra a halála, de rá is gyakorolt kisebb-nagyobb, hatást. Meg kettőnk közül az ilyen helyzetekben, mindig ő tartja magát jobban – Valaki a tényleges tisztogatás után önjelölt akcióba kezdett és lelőtte. Pont aznap jöttünk haza, egy régi barátjánál tanultunk.
Igen, még pont végignézhettük a haláltusáját. Aznap jöttem, hogy alapból elátkozottak vagyunk. Meg arra, hogy erről is én tehetek, mert a fazonnak én kellettem volna, nem ő…" 



"8.Fejezet - A vég kezdete   

A lány egyedül sétált a forró nyári napsütésben.  Lassan, kedvetlenül. Találkája volt. Lassan befordult a park egy elhagyatott zugába, majd megáll és megszeppent hangon elkiáltotta magát.

- Itt vagyok. Mégis ki maga? És mit szeretne tőlem?– fordult körbe.

- Szóval, megkaptad az üzenetem? – lépett elő egy fa takarásából egy férfi – Nem gondoltam volna, hogy eljössz, főleg mert valamilyen úton-módon közöd van a Melody Murder-höz...

- Mi?! – hátrált ledöbbenten – Mit mond? Nem értem… Mi- mi van a Murder-rel?

- Oh, milyen faragatlan vagyok! Még be sem mutatkoztam. A nevem David Albert, a helyi rendőrfőnök, én nyomozok a Murder ügyében. Bizonyára ismered a lányom Alice-t.

A lánynak akaratlanul is ökölbeszorult a keze, a rendőrség hallatán.

- I-igen, valahogy úgy… - felelt félénken -  De sosem voltam vele sem jóba, úgy, mint bárki mással a környezetemben… És a tanév vége óta nem is találkoztam vele…

- Nem véletlenül, megölték.  A tanítás végén, este egy telefonfülkében találták… Nem csonkították meg annyira, mint a többi áldozatot eddig. Remélem nem szenvedett sokat… De szerintem erről te sokkal többet tudsz, Melody Murder. – emelte rá határozott tekintetét.

- Nem értem… - nézett rá, ártatlan szemeket meresztve rá, de legbelül teljes erejéből átkozta a férfit.

- Szép alakítás mondhatom. Téged, mint mindenki szemében teljesen ártalmatlan személyt sosem vádolnának meg. Ráadásul amilyen ártatlan arcot tudsz, vágni senki sem gyanakszik rád. Még én is kételkedtem egy pillanatig, hogy biztosan te vagy-e az én emberem, aki megölte a lányom… De e mögött az álca mögött bármi megbújhat, főképp egy megtébolyodott lélek.

- Sa-sajnálom, még mindig nem tudtam fel-felfogni.

David keserűen felnevetett –  Oh,  tényleg? Akkor, tavaly, pontosan tíz hónappal ezelőtt mért hagytad abba az éneklést? A tanárnak azt mondtad, hogy azért mert félsz a társaidtól. Ez egy picikét még sántít, de mégsem ez buktatott le, hanem az, hogy öt hónapja a Murder tevékenysége minimalizálódott, így ki lehetett következtetni, hogy ki, mikor, és miért esik áldozatául. Ráadásul ezzel együtt a te önbizalmad is nőtt. És ez a te helyzetedben nem kis szó…

- Kérem, ne mondjon ilyeneket! – könyörgött a lány

- Vége a színjátéknak! Már nincs  már értelme ennek az egész „Gyenge kislány vagyok, könyörgöm, ne bántson” álarcnak, nincs értelme. Lebuktál Melody Murder.

A lány rettegve lépett hátrébb, mindaddig, amíg bele nem ütközött a mögötte álló két férfibe- Nem mész te sehova – vigyorodott el az egyik bosszúszomjasan, majd a nyakánál fogva felemelte és gyomorszájon rúgta úgy, hogy a lány szájból ömlött a vér, s az ütés hatására el is ájult.

- Uraim, ha lehet azért kíméletesen bánjanak vele. Megértem, hogy éreznek, de meg kell várnunk azt, hogy bevallja, vagy, hogy olyat tegyen, amiért elítélhetjük.

Erre a férfi küldött egy haragtól izzó pillantást, de azon felül belegyezően bólintott.

- Rendben.  Vigyék el a kunyhóba. Akkor a vallatást magukra is bízom, lehetőleg ne alkalmazzanak erőszakot." 



 Ha tetszett a történet vagy csak kíváncsi vagy a végére érdemes benézned erre a blogra. 




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése